Miről
szól:
Gyermekeink
az iskolában töltik életük nagy részét, egyesek több időt vannak az intézmény
falai között, mint otthon. Ide járnak tanulni, szocializálódni, itt
reggeliznek, ebédelnek, játszanak, alkotnak, sportolnak. Abban a tudatban
búcsúzunk el tőlük reggel az iskola kapujában, hogy itt fejlődhetnek, vigyáznak
rájuk, biztonságban vannak. Aztán egyszer csak valaki fegyverrel lép be az
iskola kapuján, és sokan aznap nem térnek haza. A hírekből értesülni, a
helyszínre rohanni, keresni gyermekünket a tömegben. Belegondolni is
rettenetes! S ha nincs a többiek között, szülőként az maga a vég. Az élet valahogy
mégis kíméletlenül megy tovább… Már ettől a pár sortól is kirázott a hideg,
igaz?
És
milyen lehet mindezt megélni egy hatévesnek? Felkapni fejed a lövések zajára
egy matek- vagy egy rajzóra közepén, társaiddal együtt elbújni a szekrényben,
görcsölő ujjakkal tartani az ajtaját, érezni a többiek bénító félelmét a
sötétben, látni a rémületet a tanárod szemében, és hallani a végtelen durranásokat
a folyosóról. Majd rájönni, hogy a tesód már nem jön haza többet, anyukád
mellett állni, mikor zokogva összeesik a kórházban, részt venni a temetésen a
sok feketébe öltözött felnőtt között, hallgatni a szüleidet vitatkozni, látni
apukádat kilépni az ajtón és elhagyni téged, láthatatlannak érezni magad, azt
kívánni, bárcsak a testvéred élte volna túl és inkább te lettél volna rosszkor
rossz helyen. Nem teljesen érteni a körülötted folyó eseményeket, de érezni,
hogy valami nem stimmel, mert mintha a felnőttek megbolondultak volna, egymásnak
esnek, és azt bántják, akinek szintén hatalmas a fájdalma, és talán te vagy az
egyetlen, aki ezt helyrehozhatja. De előbb még magadban is helyre kell tenned a
dolgokat, rendezni az érzéseid, feldolgozni a történteket, elhessegetni a
rémálmokat, ha már a szüleid most nem képesek segíteni. Pedig csak hatéves vagy…
Könyvtündér
a sorok között: