 |
| Kép forrása |
Imádok
írni, legyen szó kritikákról a blogra, vagy programbeszámolókról a suli honlapjára,
s dédelgetett vágyam, hogy egyszer majd valami komolyabb, hosszabb
lélegzetvételű dologig is eljutok. Addig is kipattant egy szombat éjszaka
megálmodott ötletem a billentyűzetre, és született belőle egy novella. Elküldtem
egy online magazinnak, akik szerint gyöngyszem (idéztem!), úgyhogy
megjelentették.
Ugyan a bloghoz szorosan nem kapcsolódik, az olvasás és írás
szeretetéhez, valamint szerény kis személyemhez annál inkább, úgyhogy megosztom
veletek is, kedves unatkozó olvasóim. Hát nincs jobb dolgotok, mint hogy engem
olvasgattok? Nagyon helyes!
Az írás
kicsit átszerkesztve a Carrie.hu-n, vagyis innen is fogyasztható:
Szobanövények
írta:
Nagy Szilvia
 |
| Kép forrása |
Jól
emlékszem a napra, amikor hozzám kerültél. Ajándékba kaptalak. Akié addig
voltál, már nem szeretett. Ki akart dobni, mert nem maradtál meg nála. De én
szépnek láttalak. Hazavittelek és próbáltalak helyrehozni. Bár azt nem mondták,
milyen fajta vagy, mindent megpróbáltam, hogy újra virágozz. Gondoztalak,
locsoltalak, napfényre tettelek, majd árnyékba, párásítottam neked a levegőt,
majd szellőztettem, új cserépbe ültettelek, tápoztam a földed és néha lecsíptem
egy-két sérült leveled.
És te
jól érezted magad nálam. Visszanyerted ragyogó zöld színed, új hajtásokat
hoztál, egyre magasabbra nőttél, a szoba éke lettél. Amikor hazaértem, rögtön
téged láttalak, s te mindig mosolyt csaltál az arcomra. Ha a barátaim nálam
jártak, büszkén mutogattalak és ők elismerően bólintottak. Még anyám is
beismerte, tévedett, mikor először nem hitte, hogy képes leszek rá. Akkor azt
mondta, belőled már nem lesz semmi, én pedig úgysem vagyok az a kitartó típus,
aki majd rendbe hoz, kár a drága időért.
Előtted
is voltak növényeim, de amíg te nem voltál, nem foglalkoztatott így az életük.
Ha elhervadtak, megváltam tőlük és szereztem egy újat. Csak hogy legyen valami
zöld a lakásban, mert anélkül olyan üresnek tűnt. De te más voltál. Érted
felelősséget éreztem. És azt hittem jól csinálom. Pedig nem is voltam biztos
benne, mik az igényeid, de úgy látszott, azt adom, amire szükséged van.
Emlékszel például, amikor még komolyzenét is játszottam neked? Nem is hittem
benne, butaságnak tűnt, de valahol azt olvastam, hogy ez segít a fejlődésedben,
úgyhogy kipróbáltuk.
Aztán egyik
nap észrevettem a változást. Egy pici sárguló levéllel kezdődött. Amikor
elszáradt, levágtam és reméltem, hogy vége. De újabbak követték. Fogalmam sem
volt, hogy mi bajod lehet, hiszen én annyira odafigyeltem. Úgyhogy haragudtam.
Rád. Amiért cserbenhagytál, és amiért hirtelen már nem volt elég, amit tőlem
kaptál.
De ha
jobban belegondolok, nem mindig vigyáztam rád eléggé. Emlékszem, egyszer
elfelejtettelek meglocsolni. Vagy talán többször is előfordult? Amikor pedig feltűnt,
mennyire száraz alattad a föld, túlöntöztelek. Csak folyt ki alólad a víz, nem
győztem felitatni a csempéről. Aztán meg alád tettem azt a tálcát, hogy
felfogja a fölösleget, de megfeledkeztem róla és te csak áztál benne napokig,
pedig tudom, hogy nem szereted a túl sok vizet. Igazából fel is kellett volna
forralnom, mielőtt megöntözlek vele, ahogyan azt eleinte mindig meg is tettem.
De aztán meguntam. Kényelmesebb volt csapvízzel itatni. És egyszer nyáron a
párkányon hagytalak, ahol úgy tűzött rád a nap egész délután. Télen pedig nem
tettelek arrébb, mikor kinyitottam az ablakot, és zúdult rád a huzat. Vagy
amikor vendégek jöttek és a beszélgetés közben nem vettem észre, hogy a macska
rágja a leveleid. Csak egy-egy alkalom volt. Akkor fel sem tűntek. Azt hittem,
ennyi még belefér, túl fogod élni. Lehet, hogy az a lány is ezt gondolta,
akitől kaptalak?
Sajnálom,
hogy nem vigyáztam rád jobban, hogy nem figyeltem oda eléggé. Sajnálom, hogy
nem vagy már a nappalimban, amikor hazaérek, és sajnálom, hogy nem mutathatlak
be büszkén a barátaimnak. Sajnálom, hogy anyámnak megint igaza lett. És
sajnálom, hogy te nem is vagy szobanövény, akit eldobhatok, aztán lecserélhetek
egy újra. Mert téged nem lehet kapni egyik boltban sem.
De a
leginkább azt sajnálom, hogy valójában én vagyok a növény a szobában, aki már
akkor is abban a szürke sarokban állt, ahova sose süt oda a nap, amikor te
megérkeztél. De te nem tehetsz róla, mert vigyáztam, hogy ne is vegyél észre.
Azt a szobát mindig zárva tartom, hogy senki se lássa. A redőnye le van húzva,
a levegője áporodott. A cserép, amiben élek, túl kicsi. Már régen át kellett
volna ültetni, de csak halogatom, mert mi van, ha nem tudok alkalmazkodni az új
környezethez? Gyűlölöm az elsárgult, elszáradt leveleim. A virágaim színére már
alig emlékszem, pedig valamikor még azok is voltak.
Néha
hallom, hogy valaki elmegy az ajtó előtt, vagy beszűrődik valami kellemes zene.
Olyankor kicsit az ajtó alatti vékony rés felé döntöm a száram, de aztán
eszembe jutnak a kinti tündöklő zöld növények, akiket öntöznek, akiket napfény
ér, akiket megtalálnak a méhek, mert odavonzza őket az illatuk. És akkor
visszafordulok abba a megszokott, sötét sarokba, ami a biztonságot nyújtja, ami
egyedül az enyém, ahol mások nem látnak, és amely talán a vesztemet okozza.
Bár ma
észrevettem egy bimbót az egyik hajtásomon. Még várok egy kicsit, hátha elfonnyad,
egy furcsa kinövés, talán csak tévedés. De ha megmarad, ha élni akar, én is
vízért, s napfényért kiáltok! Azt a hajtást megmentem. Nedves vattára teszem, s
ha gyökeret eresztett, a legszebb kerámia kaspóba ültetem. De jól jönne a
segítség, mert a szürke kisszoba kulcsát a te zsebedbe rejtettem. Ha
kiengednél, együtt nevelhetnénk ezt a szobanövényt, s ha én néha el is felejteném,
te mindig felforralnád az öntözővizét.
 |
| Kép forrása |
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése