Lucy és Mickey idilli álompárnak
tűnnek, hiszen erősebb kötelék már nem is lehetne kettejük között, szerelmük
valóban mesébe illő. Ám mindketten súlyos örökséget hordoznak magukban, ami nem
engedi meg a tökéletes boldogságot. Mickey bipoláris személyiségzavarral küzd, hol
kezelhetetlen hipomániás állapotban, hol mély depresszióban szenved, Lucy
családjában pedig a mellrák pusztít. Mivel képtelenek egymás nélkül élni,
összeházasodnak, de meg kell hozniuk néhány szívet tépő szabályt, köztük azt,
hogy ilyen körülmények között soha nem vállalhatnak gyermeket. Ugyan ennek
érdekében komoly óvintézkedéseket tesznek, a csoda mégis megérkezik életükbe,
hiszen ahogyan az egy rutinvizsgálat közben kiderül, Lucy babát vár. De sajnos
nem csak ez az örömteli hír fogadja őket: a rák is újra megjelent
szervezetében. A baba mellett azonban nem lehet elkezdeni a kezelést, így
Lucynak élete legnehezebb döntését kell meghoznia.
Van
az a mondás, hogy a legdurvább történeteket mindig az élet írja. Nos, ezt nem
is vitatom, de azért Ka Hancock ezzel a sztorijával biztos dobogós lenne, az
élet pedig autogramot kérne tőle gratuláció közben! Akit ez a könyv nem ríkat
meg, annak vasbetonból van a lelke és szögesdrót veszi körül a szívét. Ennél
több traumát, betegséget, veszteséget, halált, szenvedést, kínlódást, őrületet
és letargiát nehezen lehetett volna belezsúfolni a történetbe. De hogy nehogy
eret pattintson magán a kedves olvasó, az írónő valószínűleg úgy érezte,
valamivel kompenzálnia kell, így miután csomómentesen összekeverte a
lélekmérgező hozzávalókat, nyakon öntötte a mixet egy jó adag ragadós
sziruppal, majd az egészet lefedte rózsaszín cukormázzal és még odabiggyesztett
a tetejére egy koktélcseresznyét is a biztonság kedvéért.
 |
| Képek forrása. Pinterest, DeviantArt |
Ha
nagyon szigorúan nézem (márpedig mindig úgy nézem), ez a kettősség sokszor
élesen kettészeli a történet egységét, s így hol az összes szemem kisírtam empatikus
bánatomban, hol csak a szemöldököm ráncoltam miközben kicsaptak a nyálhullámok
a lapok közül. Egyfelől ott vannak azok a mély szomorúságot, sajnálatot és
együttérzést kiváltó jelenetek, amik ezeket az istencsapása betegségeket és
rombolásukat, illetve az általuk generált hajtépő dilemmákat részletezik (ami amúgy csak a jéghegy csúcsa, mert vannak még a
háttérben mindenféle megrázkódtatások, mint például gyerekként elvesztett
szülők, meg örökbefogadott, majd mégis visszakövetelt kisgyerek, és még
sorolhatnám), illetve a babával és Lucy állhatatos kitartásával kapcsolatos
megható pillanatok; másfelől ott a környezet, ami Nicholas Sparks és Danielle
Steel szerelemgyereke, akit a könyvben is említett Thomas Kinkade keresztelt a
Hallmark Channel templomában – ergo giccs és gejl házasságának gyümölcse, ahol
minden és mindenki tökéletes, mint a nem létező unikornis egy tündérmesében.
Nem tagadom, gyönyörű és lélekemelő, hogy főszereplőink szerelme ennyire eszményi,
egymás iránti elköteleződése végtelen és megingathatatlan, ahogyan összes
rokonuk, barátjuk, ismerősük (még a megszemélyesített halál is!) mind földre
szállt angyalok fényes glóriával a fejükön, ami tényleg nagyon szép és jó, és
remekül hangzik ilyen miliőben létezni, egy ilyen kis összetartó városka
közösségének tagja lenni, ennyi támogatást és szeretetet kapni, csak ilyen
nincs. Csodás lenne, de egyszerűen nem létezik. Szóval, ahogy szokik mondani, a
kevesebb néha több. Nem mondom, hogy nem sikerült összekötni a két végletet és
egy remek történetet alkotni belőle, de ennyi keserű dráma és mézédes emberség
együtt már majdnem megfeküdte a gyomrom.
De
csak majdnem, mert igazából nagyon élveztem olvasni és közben reménykedni, majd
összetörni, felállni, aztán újra felülni erre a körhintára még néhányszor. Az
elején még nehezen ragadott magával, de aztán onnantól, hogy beütött a krach,
már nem tudtam letenni. És bár tény, hogy pesszimizmusba hajló racionális énem
kifogásolja, hogy mindenki, aki megfordul ebben a sztoriban, egy szent,
tulajdonképpen példaértékű a hozzáállásuk. Kár, hogy az ilyen emberek egyenként
is ritkák, nemhogy egy rakáson. Különösen tetszett a három nővér kapcsolata, de
végül is bármelyik szereplőt kiemelhetném, mert mind imádtam őket, csak hát így
együtt, az írónő cukrozott-romantikus stílusával karöltve már kicsit sok volt a
jóból.
Ami
a befejezést illeti, a könyv többi részéhez hasonlóan egész ügyesen táncol a
szakadék fölött kifeszített vékonyka, foszladozó kötélen, ugyanis kapunk is
happy end-et, meg nem is. Szerencsére írónőnk nem esik túlzásba és nem ment meg
mindenkit, de azért mégiscsak kihozza a várható szívszaggató szörnyűségből a
legjobbat. Sőt, még rá is nyom egy kis tejszínhabot a tetejére, de egye fene,
amúgy is elég édesszájú vagyok. Összességében mindenképp ajánlom, bár az
érzékenyebb lelkűek, a családjukban rákkal vagy mentális zavarokkal már
találkozók, illetve várandós kismamák óvatosan közelítsék meg a könyvet,
felszerelkezve sok csomag pézsével és csokitornyokkal!
Tündérfaktor:
10/8
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: Dancing on Broken Glass
Eredeti
kiadási éve: 2012
Magyar
fordítás kiadási éve: 2015
Kiadta: Pioneer Books (Pipacs könyvek)
Fordította: Morvay Krisztina
Oldalszám: 432
ISBN: 9786155435072
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése