Julie Johnson: Uncharted

Miről szól:

A 17 éves Violet bébiszitteri munkát vállal egy dúsgazdag családnál a trópusokon, ám magángépük egy viharban lezuhan, s a katasztrófát csak hárman élik túl: Violet, Beck, a jóképű fotós és egy sebesült steward. Mentőcsónakjuk néhány nap múlva egy lakatlan szigetre sodródik, ahol ki tudja, meddig kell küzdeniük a túlélésért. Ráadásul Violet és Beck között már a reptér óta paprikás a hangulat, még a szigeten sem bírják abbahagyni egymás zrikálását. S mint tudjuk, ez biztos jele annak, hogy előbb utóbb felüti fejét a szerelem is…

Könyvtündér a sorok között:

Julie Johnson könyve egy hirdetés formájában jött szembe a Facebook hírfolyamomban. Ami felkeltette a kíváncsiságomat, az az érdekes tény, hogy a történet kísértetiesen hasonlít Tracey Garvis Graves On the Island, vagyis a Kötelék című regényére, amihez 2013-ban volt szerencsém, s amiből első bejegyzésem született a blogon.

Szóval Tracey 2011-ben írt egy könyvet, amiben egy srác és egy csaj egymásba szeretnek egy lakatlan szigeten egy repülőszerencsétlenség után, csakhogy tizenhárom évnyi korkülönbség van köztük, ami kicsit beárnyékolja a felhőtlen boldogságot (ja meg a túlélésért való küzdelem), de végül megmenekülnek és happy end. Aztán hét évvel később jött Julie Johnson, és írt egy könyvet, amiben egy srác és egy csaj egymásba szeretnek egy lakatlan szigeten egy repülőszerencsétlenség után, csakhogy tizenhárom évnyi korkülönbség van köztük, ami kicsit beárnyékolja a felhőtlen boldogságot (ja meg a túlélésért való küzdelem), de végül megmenekülnek és happy end. De igazságtalan lenne eltitkolni, hogy Julie sztorija tök más, hiszen ott nem a nő, hanem a férfi az idősebb… Haha, és ez nem plágium, hanem pénzkereseti lehetőség… Sőt, említett könyvéhez 2013-ban Tracey írt egy kapcsolódó, szintén lakatlan szigetes kisregényt is. Bár ezt még nem olvastam, de találjátok ki, mi volt a címe!? Segítek: Uncharted! Úgyhogy még a címért is perelném.

Nem emlékszem már a Kötelék minden apró részletére, de az érzés megmaradt, hogy szerettem olvasni, még ha az is alapvetően csak egy valóságtól elrugaszkodott, könnyed nyári olvasmánynak készült. S bár eddig Julie Johnson könyvét nem küldtem meg dicsérő szavakkal, valójában őt sem volt kellemetlen élmény olvasni, csak hát az előzmények után, ennyi plágiumgyanúval nem esik jól dicsérni. Amit a repülőlezuhanós, lakatlan szigeten túlélős témából romantikus regény keretei között ki lehet hozni, azt a korábbi olvasmány már megvalósította. Amit romantika terén össze lehet dobni adott körülmények között, azt a Kötelék már szállította. Ami a korkülönbség kérdésében érdekes lehet, azt Tracey Garvis Graves már megírta. És mindhárom területen többet tudott nyújtani, mint Julie Johnson.

Képek forrása: Pinterest

Innentől tök spoileres leszek, előre is bocsi! Ha valakit zavar, olvassa el a könyvet, és várom vissza!

A Köteléknél is kritizáltam a túlélést (és ezáltal a könyv zavartalan folyását) elősegítő tárgyakat égi ajándékként partra sodró olcsó megoldásokat, de mint mondtam, romantikus regénybe belefér egy kis himihumi mismásolás. Ezt biztos tudja Julie Johnson is, mert előszeretettel alkalmazta ő is. Viszont nálam már kicsit túllőtt a célon, mikor először a repcsikatasztrófában hullámsírba helyez egy komplett családot kislányostul, majd egy túlélő stewardon lábamputációt hajtat végre főszereplőivel, de úgy hogy hallod, ahogy reped a csontja, érzed az izzó késsel égetett csonk szagát, és fröccsen a vér a szemedbe. Engem kicsit váratlanul ért ez egy – ismétlem – romantikus regényben, mikor épp arra vártam, hogy főszereplő párosunk mikor cuppan egymásra, erre egyszer csak inkább hentesest játszanak… Ideig-óráig életben maradt utaskísérőnk jóvoltából amúgy kapunk egy jóformán mesebeli szereplőt – tudjátok, olyan nem létezőt –, aki kisbicskával lenyiszatolt lába ellenére állandóan poénkodik, lábas vicceket gyűjt, utolsó perceiben pedig a halálból még visszatérve teátrálisan elsuttogja főszereplőinknek, hogy megbocsát a szakszerűtlen, gyilkos infekciót okozó operáció miatt, hogy sírnunk is legyen min. Fene se tudja, ha én egy lakatlan szigeten ébrednék eggyel kevesebb végtaggal, valószínűleg inkább rögtön szörnyet halnék, minthogy én legyek a társaság középpontja.

Hóka-móka stewardunk intermezzója után nem marad más hátra, mint főszereplőink egymásba és szerelembe esése. Ennek azonban szörnyűséges akadálya, hogy Violet tizenhárom évvel fiatalabb Becknél. A csaj majdnem 18, a srác 30. Hát nem tudom, hogy ettől kinek esik le az álla, nekem csak egy kérdésem van: És? Ha már előre szóltam, hogy spoilerezni fogok, azt a titkot is elárulom, hogy egy majdnem-akciót félbeszakítva kibukik a srácból, hogy nős is. De ha felcsillanna a szemünk, hogy na, legalább valami igazi tapintható erkölcsi dilemmát kapunk, nono. Azt is gyorsan elárulja ugyanis, hogy évek óta nem élnek együtt, csak kellett a nőnek az amcsi állampolgárság. Szóval így, hogy már tényleg minden akadályon túltettük magunkat, győzött a szerelem, mert hiszen már első látásra utálta egymást párosunk, és tudjuk, hogy annak mindig trú láv lesz a vége, nincs is más hátra, minthogy beteljesüljön a dolog. De nem teljesül be, mert Violet még szűz, Beck meg különlegessé akarja tenni az első alkalmat, úgyhogy bár a lány már sírva könyörög érte, Beck határozottan ellenáll hosszú-hosssszú oldalakon keresztül. Azóta se tudom, mire várt. Úgy sejtem, ő is tudta, hogy a legközelebbi resort hotel and spaba mostanában nem tudja befizetni a csajt egy gyertyafényes éjszakára. Ehelyett később egy tájfun közepén egy vaksötét sziklabarlang tökéletes helyszínnek bizonyul… Igazából én végig arra vártam, hogy majd kibukik indoknak, hogy mi lesz, ha teherbe esik a lány, ami ugye nem lenne túl aktuális egy lakatlan szigeten, de ez fel sem merült, pedig lehetett volna vele fokozni az izgalmakat.

Megint vissza kell csatolnom a Kötelékre, mert abban a szerelmi szál is ezerszer bevállalósabb volt a fordított felállással. Ugyanis ha a férfi idősebb, arra csak legyintünk, de ha a nő az, arra már sokkal inkább felkapja fejét hímsoviniszta társadalmunk. Ráadásul ott a nőt eredetileg a fiú magántanárának fogadták fel, tehát még a tanár-diák viszony is befigyelt. Végül pedig az írónő még azt is bevállalta, hogy a megmenekülésük utáni közös életükbe is bepillantást nyújtson. Mindezek nélkül pedig sokkal kevesebbet nyom a mérlegen Julie Johnson regénye.

Azt meg már csak teljesen mellékesen jegyzem meg, hogy ha fel kellene sorolnom az okokat, hogy főhőseink miért bolondulnak egymásba, már azzal is bajban lennék, hogy a számolásnál legalább az egyik kezem összes ujját felhasználjam. A srácról lényegében az egész történet során annyi derül ki, hogy Adonisz-teste van és igéző szemei, a lány meg bátor /vakmerő/ és kiáll magáért /hisztizős/, ja és állandó érintéshiánya van. Magyarul karakterépítés, urambocsá karakterfejlődés sem sűrűn integet a lapokról.

Szegény Julie Johnson megszívta, hogy késett hét évet a történetével, illetve hogy volt összehasonlítási alapom, mert így teljesen fantáziátlannak bizonyult. Pedig ha nincs a Kötelék, még az is lehet, hogy tetszett volna a próbálkozása. Az viszont mindkét írónő munkájánál folyamatosan kiverhetetlen gondolat volt cinikus kis fejemből, hogy ha valaki hónapokra (ne adj isten évekre) egy trópusi lakatlan szigeten reked, ahol nincsenek váltás ruhái, nincs tusfürdője, fogkeféje, fogkrémje, borotvája, nem tud normálisan tisztálkodni, izzadt, koszos, szőrös, büdös, nem tud kielégítően táplálkozni, vagyis össze van zuhanva testileg-lelkileg, annak vajon hány százalékban kattog az agya szexuális vágyakon? Magamat ismerve én inkább azon gondolkodnék, hogy reggelire vagy vacsorára egyem-e meg a másikat… de ez már egy másik (kevésbé romantikus) könyv témája.

Kép forrása: Optipess

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: Uncharted

Eredeti kiadási éve: 2018

Oldalszám: 242