Tabitha Suzuma: Forbidden - Kimondhatatlan

(100. bejegyzés!!! Éljenek a könyvek! Koccintsatok egyet velem miközben olvassátok!) 

Miről szól:

Lochan és Maya gondtalanul élik a fiatal gimis szerelmespárok irigylésre méltó életét, süt a nap és csiripelnek a madarak… Egy párhuzamos világban valószínűleg ez így is van, azonban Tabitha Suzuma történetében Lochan és Maya édestestvérek, így szerelmük rengeteg bonyodalmat, kínlódást, önmarcangolást okoz. És mintha az élet ezen furcsa és kegyetlen játéka kettejük érzelmeivel még nem lenne elég, ráadásul kénytelenek ketten ellátni és nevelni három kisebb testvérüket is, mivel anyjuknak nem fűlik a foga kötelességei ellátásához, így lényegében magukra hagyja gyermekeit. A kényszerből vállalt szülői szerepek bűnösen közel hozzák őket egymáshoz, végül olyan mély szerelem alakul ki kettejük között, aminek már nem képesek ellenállni, hiába tudják, hogy amit tesznek, azzal önmagukat, sőt az egész családjukat is veszélybe sodorhatják.

Könyvtündér a sorok között:

Tabitha Suzuma regényének két alapvető érdeme van, amik viszont akkorát ütnek, hogy megrogy a térdünk, sőt az érzékenyebbeknek a földön koppanhat az álla, de a törölköző bedobására mégsem tud rákényszeríteni. Ennek oka, hogy a megbotránkoztató, ugyanakkor kétségkívül elgondolkodtató morális dilemmán, nevezetesen a testvérek közötti tiltott szerelem alapötletén, illetve a váratlanul letaglózó végkifejleten kívül nem tud többet nyújtani, a kidolgozás közben sajnos elfogyott a szusz.

Ha valaki kezébe akad ez a könyv és elolvassa a fülszövegét, az vagy élből visszarakja a polcra, mert zsigeri ellenállást érez a téma iránt, vagy pont ez az, ami felkelti az érdeklődését. Egy olyan romantikus regényről van szó ugyanis, ami távol áll a megszokottól, hiszen szerelmes párosunk tagjai testvérek, ami finoman fogalmazva társadalmilag nem igazán elfogadott, sőt egyenesen törvénybe ütköző. Az én enyhén perverz érdeklődésemet tehát természetesen felkeltette. (Lehet, hogy azért, mert nincs testvérem.) De sajnos mégsem azt kaptam, amit vártam. Kíváncsi lettem volna például, hogy azon túl, hogy kialakult kettejük között ez a mélyebb kötelék, hogyan képesek kezelni a helyzetet akár évek múltán felnőttként. Hogy életben lehet-e tartani egy ilyen kapcsolatot, van-e rá megoldás, és hogyan viszonyulna hozzá a környezetük. El lehet-e bújni a világ elől, titokban lehet-e tartani egyáltalán egy ilyen helyzetet, és ha igen, mi az ára. Milyen belső lelki viharokat, vagy akár egymás közti konfliktusokat okozhat egy ekkora hazugsággal való együttélés. Vagy erősebb a társadalmi norma nyomása és végül úgyis elhalnának az érzelmek?

Persze nyilván valamilyen formában így is kapunk részleges válaszokat, mégis úgy érzem, hogy a könyv közel 400 oldalának csupán kb. egynegyede tartalmaz értékelhető eszmefuttatásokat, mindössze töredéke gyorsítja fel a szemmozgást, mert itt-ott beindul a sztori, különösen a vége felé, a maradék viszont nem más, mint több száz oldalra duzzasztott haszontalan, túlismételt, ráadásul fájdalmasan szirupos, émelyítően gejl töltőanyag. Ezek a részek elnyomják a sztori bevállalós egyediségének értékeit és marad hol egy rettentő nyálas romantikus szál, hol egy szörnyen lehangoló, de sajnos az állandó ismételgetéstől unalomba fulladó szenvedéstörténet. Ez utóbbiban megcsodálhatjuk egy diszfunkcionális, széthullott család hétköznapjait, ahol az egyetlen felnőtt az az édesanyának még jóindulattal sem titulálható, gyermekeinek életet adó személy, aki a kapuzárási pánik következtében – vagy tulajdonképpen bármi okból kifolyólag is, de mindenképpen megbocsáthatatlanul – magasról tesz gyerekei ellátására, azok testi-lelki-szellemi jóllétére, olyannyira, hogy lényegében haza is csak szökőévente látogat, mert vagy felesleges shoppingolgatásokon szórja a pénzt természetesen kizárólag saját magára, vagy félájult állapotba alkoholizálja magát, esetleg épp aktuális pasiját próbálja rávenni a „lány”kérésre. Mindeközben a felelőtlenül kipotyogtatott 5, öt, tehát ÖT! gyermeke életben tartását otthon a két kiskorú nagytestvér végzi, ahogyan minden házimunkát is, miközben persze iskolába járnak. Ez a két nagytesó a főszereplő Lochan és Maya, akik lényegében szülői szerepeket kénytelenek magukra venni, tehát nem is csoda, hogy ilyen mértékű egymásrautaltságukban végül bele is szeretnek a másikba.

Ez az egész egy nagyon érdekes felvetés és bár gyűlöltem az anyát és szívből sajnáltam a gyerekeket, szóval csupa negatív és kényelmetlen érzelmet váltott ki a szitu, mégis tetszett a koncepció. Az már azonban nem tetszett, hogy elsőre is sikerült felfognom a körülményeket, esetleg másodjára még megerősítést, nyomatékosítást is kaptam, oké, de úgy huszadjára már baromi unalmas és fárasztó volt ugyanazt olvasni. Hogy mennyire sok a házimunka, mennyire sok a tanulnivaló, mennyire rendetlenek/elevenek a picik és mennyire nehéz őket ellátni, aztán plusz mennyire bonyolult az élet, hogy mindeközben még a szerelmüket is titkolni kell lopott ölelések, csókok, kézfogások, simogatások formájában. Vagyis hogy lényegében a könyv nagy részében igazából nem is történik semmi…

Ezt az érdektelenségbe fulladást tökéletesen tükrözi, hogy júliusban kezdtem olvasni a történetet, ergo csaknem fél évembe telt a végére érni, mivel közben valahol félúton kikerült a kezemből és más könyvek vették át a helyét. Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy nem kezdődött ez olyan rosszul, talán megéri esélyt adni a befejezésnek. És hát a vége valóban elég megrázóra sikeredett. Nem bántam meg, hogy eljutottam odáig, de ahogyan azt korábban írtam, nem erre számítottam. Túl hirtelen adott főszereplőinek sakk-mattot az írónő. Ráadásul, ha nagyon belemásznék, nem teljesen tiszta a logikája, hiszen Lochan tette kétségbeesésében még érthető, de hol marad Maya és legfőképp az anyjuk felelősségre vonása? Talán a mértéktelen nyáladzás és nyavalygás helyett inkább pont itt kellett volna még folytatni a történetet, hogy – ha már Lochan-t ki is írta a képből – mi lesz a családdal ezek után? Meddig képes egy kiskorú lány három gyereket nevelni összeroppanás nélkül, és mit kezd a megbélyegzéssel, ami az így kirobbant botrány után valószínűleg fogadja majd őt? Na meg hát mi lesz a picikkel? Lehet-e ezt az életet megúszni maradandó lelki sérülések nélkül? (Mellesleg ha már szóba kerültek, ez nem szerves része a kritikának, de milyen nevek már azok, hogy Willa, Tiffin és Kit? Nyilván léteznek normális emberek ilyen nevekkel, úgyhogy ha idetévednek és tudnak magyarul, akkor sorry, de így együtt olyan volt olvasni őket, mintha valami teletubbykról vagy gumimaci-családról lett volna szó…)

Szóval sok izgalmas kérdést felvet az írónő, még többhöz sajnos már hozzá se szagol, de a legnagyobb kár és kihagyott ziccer, hogy az általa felvetettek boncolgatásába sem vág bele elég mélyen. Pedig az első mondatokat még imádtam:

„Elnézem az ablakköz felpattogzott fehér festékrétegét pöttyöző kicsi, kopogósra száradt rovarpáncélokat. Nehéz elhinni, hogy egykor életet rejtettek. Elképzelem, milyen lehet bezárva heverni ebben a levegőtlen üvegdobozban, és két hosszú hónapig aszalódni a könyörtelen napsütésben, miközben odakint pezseg az élet, szél rázza az alig karnyújtásnyira álló zöld fákat. Te pedig újra meg újra nekiszegülsz a láthatatlan falnak, ami mindentől elzár téged, ami valóságos és eleven és nélkülözhetetlen, míg végül megadod magad: szénné égve, kimerülten, a lehetetlen feladat súlyától meggyötörten. Mikor dönt úgy egy légy, hogy feladja a küzdelmet, és már nem próbál kijutni a csukott ablakon? Vajon a túlélési ösztönei addig hajtják, amíg el nem éri a fizikai teljesítőképessége határát, vagy a sok vergődés után végül belátja, hogy nincs kiút? Mikor döntesz úgy, hogy ami sok, az sok?” 

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: Forbidden

Eredeti kiadási éve: 2010

Magyar fordítás kiadási éve: 2016

Kiadta: Könyvmolyképző

Fordította: Molnár Edit

Oldalszám: 392

ISBN: 9789633996355