Whitney Gracia Williams: Reasonable Doubt (Alapos kétely)

Miről szól:

Thoreau és Alyssa két sikeres ügyvéd, akik egy szakmai chatalkalmazáson keresztül ismerkednek meg kizárólag jogi segítségnyújtás céljából. Beszélgetéseik azonban személyesebb témákra terelődnek, és mivel ennyire hasonló az érdeklődési körük és ilyen jól elcsevegnek, végül barátokká válnak, innen pedig már csak egy lépés lenne, hogy személyesen is találkozzanak és utat engedjenek az idő közben kialakult testi vágyaknak is, de ez képtelenség, hiszen Thoreau és Alyssa nem léteznek…

Létezik viszont Andrew és Aubrey, kapcsolatuk azonban kezdettől fogva hazugságokkal és titkokkal mérgezett, aminek hálójából talán sosem lennének képesek kikeveredni, bármilyen erősen kötődnek is egymáshoz. Talán sosem tudnák megbocsájtani egymásnak a sok bántást, megtévesztést, csúsztatást, átverést és elhallgatást. Talán sosem lenne ez több egy fellángolásnál. Talán sosem. Vagy talán mégis…

Könyvtündér a sorok között:

Drága virtuális könyvmoly-barátomnak, Veronának hála, mondjuk úgy, karácsonyi ajándékba kaptam ezt az erotikus regényt. Meg is lepődtem, hiszen olyanokat nem is szoktam olvasni… HAHA. Na, de komolyra fordítva, az utóbbi időben, sőt ebben az évben szinte kizárólag csak azt olvastam, úgyhogy telítődtem is a témával rendesen. Meg is fogadtam, illetve fogadgatom már mióta, hogy kész, elég, ideje komolyabb vizekre evezni és valami egészségesebb, minőségibb táplálékkal etetni az agysejtjeim ezek helyett az utóízű mélyhűtött művilágok helyett. De hiába a nagy igyekezet, megint rám talált ez a kényelmes kis mikrós kaja, amit egyszerű elkészíteni, könnyű befogadni, finom, amíg falod, és nem lehet abbahagyni, de aztán jön az érzés, hogy az vagy, amit megeszel, úgyhogy tényleg kellett-e ez neked? Persze már megint nem vagyok igazságos, hiszen a szórakoztató irodalom lényege, hogy kikapcsoljon, aztán szevasz tavasz, pattanhatsz vissza a mókuskerékbe. Ezt a funkciót pedig kiválóan képesek teljesíteni a műfaj szülöttei, sőt lelni köztük olyan gyöngyszemeket, melyek elismerésre méltóan fényesebben csillognak tizenkettő egy tucat társaiknál. A Reasonable Doubt számomra ugyan még nem ez a felső polcos prémium kategória, de kétségtelenül minden egyéb, a szeretet nevében eltűrni kénytelen karácsonyi szenvedést sikeresen elhomályosított, amíg belefeledkezhettem. Tehát azt már most elöljáróban szeretném leszögezni, hogy a könyv olvasásra érdemes, a műfaj kedvelőinek ajánlom, Veronának pedig nagyon köszönöm az élményt! Most pedig, ahogy szoktam: cincáljuk szét!

Nos, ha egy fülszöveg úgy kezdődik, hogy „My cock has an appetite. A huge and very particular appetite.”, az már riadót fúj a titkon bennem rejlő érzékeny feministának, különösen, ha a folytatásból az is kiderül, hogy főhősünk jól menő ügyvéd, ergo öltönyös burzsuj faszi, és nincs ideje kapcsolatépítésre, amiből kifolyólag mottója a “One dinner. One night. No repeats. This is only casual sex. Nothing more. Nothing less.” Tehát már megint egy rendkívül egyedi, bevállalós, merész alappal indítunk, amivel eddig még sose találko… na mindegy, elég a szarkazmusból, lapozzunk! Merthogy a pasit talán ismerjük már kisujjból, na de van még egy hölgy szereplőnk is, aki egy szuperokos ügyvédtanonc, de még fontosabb, hogy valójában egy szemkápráztatóan gyönyörű és szexi szőke balerina, vagyis egy olyan példa nélküli karaktere az erotikus irodalomnak, aki… aki… hagyjuk, én tényleg megpróbáltam! Szóóóval a főszereplőkön megint nem túl sokat agyalt az írónő, csak lekapta a polcról a Barbie és Ken babáit, öltönybe, szürke nyakkendőbe (!!!), kiskosztümbe, na meg persze harisnyatartós csipkés selyemtangába öltöztette őket és berakta párosunkat egy ügyvédi irodába játszani.

Egy-két bonyodalommal és huzavonával fűszerezve erről szól az első rész. Ja merthogy azt még nem említettem, hogy ez a könyv tulajdonképpen egy háromrészes sorozat egybeolvasztott kiadása, de érdekes módon így sem haladja meg egy átlagos regény hosszúságát, mert mint ahogyan ezt is fejtegettem már korábban (épp az előző kritikámban), a profit érdekében egyesek az anyjukat is eladnák, nem vagyok meglepve hát, hogy újabban úgy látszik már ez lesz a trend, a 100 oldalankénti kiadás…

Aki itt kapcsolná ki mára az internetet és vonulna vissza búskomoran Tolsztojt és Csehovot olvasni, mondván, hogy nincs új a nap alatt, ne tegye! Mert bár az első rész valóban nem sok újat mutat a tipikus karakterek szokásos évődésénél, azért mindamellett, hogy tényleg a kisujjamon folyik már ki ez a felállás, mégis van egy kis reménysugár a sémák mögött. Hiszen van egy érdekesnek ígérkező háttértörténet egy nagy hazugsággal a középpontban, ami miatt főhőseink sokáig nem is ismerhetik egymást személyesen, majd amikor mégis megtörténik a viharos találkozás, nem sokkal később egy olyan hirtelen hajeldobós függővéget kapunk lezárásként, ami után képtelenség nem folytatni a történet olvasását.

Kár is lenne érte, hiszen tulajdonképpen csak innentől indul be a sztori igazán, bontakoznak ki a miértek és kapunk olyan extra információkat, amiket a műfajban alkotók sokszor sajnos mellőzni hajlamosak, mert azt hiszik, hogy elég beleszuszakolni a regényükbe megfelelő mennyiségű ágyjelenetet különböző helyiségekben, változatos pózokban, és akkor majd biztos az olvasó is legalább annyira odáig lesz meg vissza, mint a kivétel nélkül egyszerre csúcsra érő párocskák. Pedig ez nem igaz, vagy legalábbis nem kellene így lennie, mert ez irodalom, nem pedig pornó! Whitney G. szerencsére érezte ezt, úgyhogy nem érte be a huncutkodással, belepakolt a sztoriba félresiklott szülő-gyerek kapcsolatot, életútválasztási mizériát, „tisztességes állás” vs. álmaink kergetésének (aka. egzisztenciális válság) dilemmáját, megcsalást, válást, sikkasztást, börtönt, gyerekelvesztést, szóval úgy nagyjából majdnem az egész repertoárt. Mindez a lehető legjobbat tette a műnek, mert súlya lett, értelme lett, háromdimenziós lett, izgalmas, érdekes és szerethető.

Képek forrása: Pinterest, Google Képek

Nehezen szoktam megállni, de ezúttal nem akarok spoilereket durrogtatni (talán már így is többet mondtam a kelleténél), úgyhogy igazából a történetbe nem is bonyolódnék bele. Csak annyit emelnék még mindenképp ki, hogy ha szereplőink nem is voltak új arcok a szomszédságban, legalább Mr. Andrew Nagyfarkú Hamilton tenyérviszkettető személyiségére kaptunk egy olyan üdítően épkézláb magyarázatot, ami nekem nagyon jól esett. Már épp kezdett rohadtul elegem lenni az értetlen, érzelemmentes faszfejből, és nem akartam elhinni, hogy ilyen élőlények léteznek (azt persze még kevésbé, hogy olyan nők is léteznek, akiknek ez a viselkedés jelenti az afrodiziákumot és nem képesek nemet mondani, hátat fordítani és elpiruettezni a színről, hiába, hogy kismilliomodjára alázzák őket a sárga földig és kezelik őket élettelen guminőként…), amikor kiderült az a háttérsztori, ami Andrew minden lépését motiválta, ami azzá az elviselhetetlen csőlátású pöccsé tette, amivé válnia így utólag minden joga meg is volt. Persze akármi történt is vele, az akkor sem menti őt fel, de legalább mégsem az csapódott le 100%-ban konklúzióként, hogy ez az alfahím ősállat viselkedés a mai kívánatos norma, mert hát jesszusom, ha így lenne, az emberiség valóban megérne a pusztulásra! (Mondjuk, ha azt vesszük, hogy Andrew-ért múltját nem ismerve is rajongtak a nők, a beosztottjai, az ügyvédbojtárjai, majd később, amint az a záró jelenetekből kiderül a végén, még az év professzora díjat is elnyeri zsinórban háromszor, miközben a hallgatókkal is úgy bánik, mint egy darab kutyakakival… nos, az emberiség lehet, hogy mégiscsak megérett a pusztulásra! Bár ez ettől a könyvtől függetlenül is releváns kérdés, de ez már egy másik elmélkedés témája…)

Olyan apróságokon meg már végképp nem is lovagolnék, hogy a fájó tökéletesség persze itt is szedte áldozatait, vagyis engem, tekintve, hogy azért nem tudtam szemforgatás nélkül elsuhanni olyan dolgok fölött, minthogy hősnőnk Aubrey lényegében csettintésre lett prímabalerina jogi egyetem és gyakornokság mellett. Vagy hogy már megint mindenkit úgy felvet a lóvé, hogy amikor esténként elpityerednek életük nehézségein, valószínűleg ropogós bankókkal törölgetik le a kibuggyanó könnycseppeket hamvas orcáikról. Vagy hogy a vége, vagyis az epilógus, illetve az epilógus epilógusának az epilógusa, vagyis a bónusz jelenetek szintén mennyire mézes-mázosan sablonosra sikeredtek a kötelezően cuki családi idillel…

De mint mondtam, ezeken most elég az említés szintjén lovacskáznom egy kört, és már be is fejeztem. Lényeg, hogy mint úgy általában, én ebben is találtam fikázandót, de ha nagyon akarnék, minden alapos kételyem (;)) ellensúlyozására is találhatnék valami pozitívumot. Például Aubrey-val kapcsolatban is csak a hitetlenkedésemnek adtam hangot eddig – lásd prímabalerinás szurkapiszkám, vagy hogy miért hagyta, hogy újra meg újra megalázza őt Andrew –, de azt is kiemelhettem volna, hogy bár nem tartom reálisnak a táncban elért rapid sikereit, tulajdonképpen iszonyú kitartóan megdolgozott értük. Vagy hogy bár mindig hagyta visszakúszni Andrew-t az életébe, egyszer sem viselkedett esetlen megmentésre váró tehetetlen rinyapicsa hercegkisasszonyként. Vagy hogy nem hagyta, hogy a szüleivel való kapcsolata keresztbe tegyen a céljainak, sőt még valamennyire meg is bocsájtott nekik, vagy legalábbis képes volt elviselni őket, pedig hát igazán pofoznivaló példányokról volt szó! Azaz hogy Aubrey valójában egy igazán erős női karakter, amit köszönök.

Tehát összességében vissza kell kanyarodnom az elöljáróban leszögezett mondatomhoz: kicsit durcásan, kicsit szájhúzva, de el kell ismernem, hogy hajnalok hajnalán is kisütötte a szemem a telefon kijelzője, amin olvastam, merthogy bizony olvastam, letehetetlenül, vagyis nincs más hátra, minthogy ajánljam, hiszen jó kis kikapcsolódás, jó kis könyv ez!

Tündérfaktor:

10/7

Könyv adatai:

Eredeti címe: Reasonable Doubt: Full Series

Eredeti kiadási éve: 2014
Magyar fordítás kiadási éve: 2018
Kiadta: Könyvmolyképző
Fordította: Sándor Alexandra Valéria

Oldalszám: 382