Aki járt már a blogon vagy ismer engem személyesen, az tudhatja, hogy Penelope Douglas az egyik kedvenc szerzőm (különösen „guilty pleasure” kategóriában), olyannyira, hogy új regényeinek megjelenési dátumait konkrétan a naptáramban tartom számon. Rengetegen rajongunk az írónőért, a blogon is az ő nevéhez fűződő írásaimnak van a legnagyobb olvasottsága. Ebből kifolyólag az emberiség nagy rejtélyeinek dobogós listája úgy alakul, hogy: Létezik-e Isten?, Vannak-e űrlények?, Ki lőtte le valójában Kennedyt?, Miért tűnnek el a repülők a Bermuda-háromszögben?, Miért csak a Fall Away sorozat első két kötete (Szívatás, Nélküled) jelent meg magyarul??? Erre sajnos nem tudom a választ, az viszont biztos, hogy Penelope a 2013-as Bully (Szívatás) óta már kiegészítő novellákkal és bónuszjelenetekkel együtt 4+3 kötetesre bővítette Fall Away szériáját, írt egy 4+2 kötetes Devil’s Night sorozatot, 5 további különálló regényt, legutóbb egy dark romance antológiához járult hozzá egy kisregénnyel, és napokon belül érkezik a Fall Away spin-off, a 6 kötetes Hellbent sorozat, szóval míg mi jócskán le vagyunk maradva, ő bizony nem tétlenkedett az elmúlt években. Hirtelen nem is tudok jobb érvet felhozni a nyelvtanulás mellett, mint hogy tessék angolul tanulni, és akkor fordítás nélkül is el tudjátok olvasni az agyszüleményeit!
Ami engem illet, tűkön ülve várom a következő Penelope adagot, addig pedig egy „villámkritika” keretében pótolnám szégyenletes elmaradásaimat az írónő már elolvasott, de még el nem regélt alkotásairól. Rajongásom mértékét tekintve vitán felül áll, hogy minden könyve külön bejegyzést érdemelne, de egyrészt az van, hogy az utóbbi időben már vagy 10-15 olvasmányt halmoztam fel, amikről még nem értekeztem, így ha részletekbe menően ki óhajtanám vesézni a történeteket, ahhoz újra kéne olvasnom őket, amihez azonban túl kevés az idő, ellenben oly sok a várólistás könyv; másrészt a nagy szószaporítás végére eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor be kell valljam, hogy rajongás ide vagy oda, amikről most vetek ide pár sort, azok nem annyira lopták magukat a szívem csücskébe… Hát ilyen is van, na.
Nightfall
(Devil’s Night 4)
A Devil’s
Night széria sok tekintetben a Fall Away sorozat egy sötétebb
változata, ami bőséggel feszegeti a határokat és döntögeti a tabukat, így aki harmatlelkű
romantikus lányregényre vágyik, az ne ezt válassza, bár a csodás új borítóknak
köszönhetően a félrenyúlás veszélye talán már amúgy is kevésbé fenyeget. (Lásd lentebb.)
Nekem a harmadik rész, a Kill Switch a személyes kedvencem, és azt hiszem, várható is volt, hogy a Damon és Winter karaktereivel csodálatosan megalkotott páros nehezen lesz überelhető, és az a bravúr is megismételhetetlen, ahogy az első két rész gonoszaként tetszelgő Damont megszerettette velünk az írónő. Ötletekből látszólag mégsem volt hiány, hiszen a négy fiú közül végül Will bizonyult a legvastagabbnak… mármint az ő kötete, hiszen 680 oldalon keresztül élvezhetjük a sorozat lezárását. A sztori teljes felgöngyölítése az írónőnek is csak uszkve 2300 oldal során sikerült, úgyhogy meg sem próbálom kitölteni a szokásos „miről szól” szekciómat, illetve lévén, hogy villámkritikát terveztem, csak néhány benyomást fogalmaznék meg.
A
történet nagy része egy úgynevezett Blackchurch nevű helyen játszódik, ami
lényegében egy eldugott, elszigetelt luxusbörtön, ahova gazdag és befolyásos
emberek küldhetik neveletlen kölykeiket. Itt van Will, és valamiért egyszer
csak itt ébred Emory is, Will gimis se veled, se nélküled szerelme, aki anno
beleköpött a srácok levesébe, meg még pár tesztoszterontól túlfűtött, veszélyes
egyed, úgyhogy be is indul a szokásos kergetőzés. Ez a felütés izgalmas,
Douglas nem tud tévedni a karakterépítés terén, nyilván Willnek és Emorynak is
szurkolunk, a gimis visszaemlékezések során és a váltott nézőpontú fejezetek
jóvoltából megismerünk múltat-jelent-jövőt, ok-okozati összefüggéseket, és
belelátunk galambocskáink lelki világába, as usual. Feszkóból és fülledtségből
nincs hiány, pikáns jelenetekre nem lehet panasz, DE, és lehet, hogy ezek
elenyésző apróságok a történet egészét nézve, nekem mégis két momentum maradt
meg, amik dominálják hiányos emlékeimet a kötetről, mégpedig nem pozitív
irányba. Az egyik egy vonatos menekülős rész, amit egyszerűen azóta se értek,
hogy pontosan hogy a bánatba is került oda az erdő közepére a ROXFORT
EXPRESSZ??? (Azt a spoilert meg már hagyjuk is, hogy milyen majdnem-gruppent
nyomnak rajta…) A másik pedig Thunder Bay Disneylandre hajazó földalatti
„hullámvasút-hálózata”. Elvileg az izgalmak csúcspontjának kellett volna
lennie, de én valahogy csak kuncogni tudtam a komolytalanságán.
Nem akarom lehúzni a kötetet, igazságtalan is lenne, már csak azért is, mert szívből jövő fikázáshoz tényleg újra kellene olvasnom. És azt sem mondanám, hogy csalódás volt ez a lezárás, de valahogy mély nyomokat nem hagyott bennem. Érzésre annyi maradt meg, hogy míg a Fall Away anno nagy szerelem volt, a Devil’s Nightból nekem most elég volt ennyi. Ugyanakkor persze úgy ért véget, hogy még mindig maradtak kérdőjelek és lezáratlan cselekményszálak, meg egy rakás gyerek, akikre lehet építeni ebből is spin-offot, ha majd úgy tartja az írónő kedve. Bár én jobban örülnék, ha önálló regényekkel jelentkezne, mert a sorozatai fantáziavilága és a szereplői kapcsolati hálója lassan annyira kiszélesedik, hogy már most is alig tudom követni, ki kicsoda, nemhogy ha majd évek múltán kell újra felvenni a fonalat.
Tryst
Six Venom
Önálló
regényre vágytam, hát tessék, így teljesüljön minden kívánságom! A Tryst Six
Venom valóban nem sorozat (egyelőre…), de elég ez a boldogságomhoz? Meh.
Ennél is kicsit nehezemre esik az értékelés, mert úgy érzem, valójában nem a
könyvvel van a baj, hanem velem. A történet az eddigiektől ugyanis abban tér
el, hogy hate-love kapcsolatban vergődő főszereplő gerlepárunk mindkét tagja
leányzó, ami Penelope Douglas neve ellenére most kivételesen már a megjelenés
előtt sem hozott különösebben lázba. De az, hogy nem én vagyok a célközönség,
ugyebár nem a sztori „hibája”, hanem az enyém. Ez a leszbi problémakör engem
nem annyira sodort magával, de a Douglas-féle elemek és stílusjegyek ugyanúgy
megvannak, mint az összes többi regényében, szóval azt sem mondhatnám, hogy
csalódtam. Kicsit untatott a „floridai tinédzserek jó dolgukban nem tudják,
hogy keverjék a kakit” alapkoncepció, a homoszexualitás felvállalásának
nehézségein túl pedig nem volt valami combos a cselekmény, de lehet, hogy csak
a Devil’s Night széria óta ugrott már meg az ingerküszöböm.
Ugyanakkor a Tryst Six Venomban nem is a háttértörténeten van a hangsúly, hanem azon a gyötrődésen, hogy mit tesz egy fiatal lány, ha rájön, hogy ő leszbikus, de szégyelli ezt elfogadni és felvállalni mások előtt. Ebben a tekintetben viszont végig azt gondoltam, hogy mennyire menő, hogy ma már ilyen regények is születnek! És lehet azon vitatkozni, hogy akkor ez most homoszexuális propaganda és izzítsuk-e a darálót vagy sem, de nekem inkább az járt közben a fejemben, hogy ha hasonló cipőben járó tinilányként olvasnám, mennyire felemelőnek érezném, hogy nem vagyok egyedül, hogy én is képviselve vagyok egy művészeti alkotásban főszereplőként(!), hogy nincs velem semmi baj, és nekem is jár a happy end. A darálót berregtetőknek meg üzenem, hogy nem égett hirtelen szivárvány a retinámba az elolvasásától, úgyhogy tessék mély levegőt venni, meg lehet nyugodni. Szerintem szükség van az ilyen könyvekre, egyáltalán nem kell másokra tukmálni, nem kell vele minden áron érzékenyíteni, de ha valaki keresi, legalább hadd legyen már ott a polcon, mint nagyon is valid opció!
Ash City – Scouts antológia
És akkor a végére egy kakukktojás, egy 16 novellából, vagy inkább néhány fejezetes kisregényből álló, több mint 1000 oldalas antológia, a Scouts, avagy a cserkészfiúk. Ebben jelent meg Douglas Ash City című, minden tekintetben tüzes története, így szereztem egyáltalán tudomást az antológia létezéséről, amit nem is terveztem végigolvasni, de aztán fuhhh, annyira meglepett (ami ritkaság), hogy nem tudtam letenni. Nem is azért, mert faltam volna a sorokat, ahhoz túl tömény, inkább mert kíváncsi voltam, lehet-e ezt még fokozni… Lehetett. Pirosan villogó neonfényekkel, sőt, inkább egy kék-pirosan villogó és szirénázó rendőrautóval hívnám fel a figyelmet, hogy a dark romance kategóriából a DARK címkén van a hangsúly! Douglas Ash Cityje még az egyik leglightosabb a történetek közül, ami egy Devil’s Night után azért elég beszédes…
Mivel az antológia darabjait a cserkészet köti össze, mindegyik sztori főszereplője egy volt cserkészfiú, és a cserkészetnél megszerzett speciális tudásuk valamilyen formában kulcsfontosságú szerepet kap a történetek során – amikről ilyen cuki kis jelvénykék is adnak egy kis tárgymegjelölést a novellák előtt; vannak itt téli sportok, állatgyógyászat, elsősegélynyújtás, amerikai kultúrtörténet, faszobrászat, fényképezés, tűzoltás, túrázás, lovaglás, vállalkozás, jog, erdő- és kertgondozás, búvárkodás, íjászat –, szóval mindezeket látva én teljesen eltájoltam magam azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatok. Emlékeztek a régi romantikus regények szörnyen giccses borítóira Fabióval? Na én valami olyan jellegű heroikus hölgymentéseket feltételeztem (amihez az Ash City még be is sorolható), de áhhh, ezek a novellák tocsognak a vérben, a testnedvekben és az erőszakban, sokszor el sem jutunk a hölgymentésig, mert még ha annak is indult, inkább kinyírják őket… De közben az a durva, hogy nem tudhatod mire számíthatsz, mert vagy romantikusan kezdődik, vagy meglepő módon úgy végződik egy feje tetejére állított, kicsavart valóságban. Erősen 18 pluszos tabutémák ezek mindenféle felállásban, úgyhogy tényleg csak az vegye kézbe, aki kellően beteg hozzá. Nem szégyen az, én is az vagyok. ¯\_(ツ)_/¯ De hogy ajánlanám-e? Hát, akinek magas az ingerküszöbe és szeret sokkolódni, annak talán nem fog felfordulni a gyomra tőle, de azért hányózacskót készítsetek a biztonság kedvéért! Én időnként csak pislogtam, hogy most komolyan ezt olvasom? Ezt valaki komolyan leírta? Különösen egy olyan sztori volt, aminek az öncélúsága felhúzott, azt nem meglepő módon a kevés (kettő) férfi szerző egyike követte el… köhöm. Egy Szürke 50 árnyalata ehhez képest mese habbal óvodásoknak délutáni szundikáláshoz. Én szóóótam.
Tündérfaktor:
10/Nem tudok és nem is akarok számszerűen értékelni, ahhoz túl vegyes a felhozatal és ellentmondásosak az érzéseim, úgyhogy csak annyit mondanék: 10/Penelope Frickin' Douglas!!!
Pen
Douglashez fűződő korábbi írásaim:
Fall Away sorozat, Next to Never
Devil’s Night: Corrupt, Hideaway, Kill Switch
Könyvek
adatai:
Eredeti címe: Nightfall, Tryst Six Venom, Ash City – Scouts
Eredeti kiadási éve: 2020, 2021, 2021
Oldalszám: 680, 588, 1022
Képek forrása: Pinterest, főként Pen Douglas saját Pinterest táblái
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése