Penelope Douglas: Credence

Miről szól:

A tizenhét éves Tiernan de Haas filmiparban dolgozó szülei jóvoltából a híresek és gazdagok fényűző életét éli. Látszólag. Ám a lány, bár anyagi gondjai valóban nincsenek, koránt sem nevezhető elkényeztetettnek, mivel szüleinek sosem volt ideje vagy kedve foglalkozni gyermekükkel, így maradtak a bentlakásos iskolák, nyári táborok és dadusok. Amikor a szülők hirtelen meghalnak, az árván maradt lány tudja, hogy gyászolnia kellene, de nem érez semmit, csak a szokásos ürességet, hiszen mindig is egyedül volt.

Ekkor jelentkezik apja mostohatestvére, Jake Van der Berg, aki magához veszi a lányt coloradói otthonába. Tiernan a hegyekbe utazik, ahol nagybátyja és annak két fia, Noah és Kaleb irányításával megtanul az erdő közepén túlélni, keményen dolgozni, boldogulni, és igazi családban létezni. Csakhogy amint kezdi megtalálni helyét a csapatban, leesik az elsó hó, s egyre inkább kezdenek elmosódni a határok a hormonoktól túlfűtött, világtól elzárt házban. Amikor pedig senki sem figyel, egyre csábítóbb megszegni a szabályokat.

Könyvtündér a sorok között:

Ha csak egy kedvenc írót választhatnék, nem kell sokáig törnöm a fejem, egyértelműen Jodi Picoult-t mondanám. Van azonban egy másik szoros versenyzőm is 18 pluszos kategóriában, akitől ha többet nem olvashatnék, azért elmorzsolnék pár könnycseppet… és titkon akkor is tovább olvasnám! Penelope Douglas munkássága, ahogyan azt korábban is említettem már valamelyik írásomban, igazi guilty pleasure. Bűnös élvezet már a műfaj miatt is, de sokkal inkább azért, mert úgy szippant be az általa kreált álomvilág, hogy közben agyad egy hátsó szeglete folyamatosan sikít, mert valójában annyi sebből vérzik az írónő gondosan felépített kliséuniverzuma, hogy egy magára valamit is adó, pszichológiában kicsit is jártas nőjogi aktivista azonnal stroke-ot kapna és évtizedekre kómába esne tőle. Tehát Douglas szemrebbenés nélkül teremt olyan karaktereket és szituációkat, amik már-már tudathasadásos állapotot generálnak az önérzetesebb női olvasókban, köztük bennem is, mégis imádom a történeteit. Ha kicsit ismertebb lenne, mint például E. L. James A szürke ötven árnyalatával, biztosan szétkapnák a hardcore feministák. Valóban ízekre lehetne elemezgetni, és végül felállítani a diagnózist, hogy milyen hamis és káros a mondandója, de maradjunk annyiban, hogy a gumicukor is gusztustalan módon készül vágóhídi hulladékból, tele van egészségkárosító adalékanyagokkal, színezékekkel, roncsolja a fogakat és még hízlal is, de, nos, FINOOOOOM! Néha megkívánja az ember, jól esik, és nem feltétlen kell belőle mélyreható erkölcsi dilemmát generálni, mert mértékkel (majdnem) mindent szabad!

Douglas a Bully-val (Szívatás) lett ismert, illetve az arra épített Fall Away szériával, majd ezt követte a Devil’s Night sorozat (Corrupt, Hideaway, Kill Switch), de különálló regényeket is ki szokott rázni a kisujjából, amilyen a Misconduct, a Punk 57, a Birthday Girl, és most a Credence. De nem véletlenül említettem korábban az univerzumépítést, hiszen önálló regényeiben is találhatóak egymásra utalások, kapcsolódások. Sajnos magyar fordítás csak a Fall Away első két részéhez (Szívatás, Nélküled) készült idehaza, aztán valamiért mégsem robbant be a magyar piacra az írónő, pedig azóta már több mint tíz új alkotásnak tapsikolhatnánk. Kereslet meg azért gondolom, hogy lenne rá, mert a róla készült kritikám továbbra is a legolvasottabb és a legtöbb komment, érdeklődés is vele kapcsolatban érkezett. De amíg a kiadók magukhoz nem térnek, nincs más hátra, tessék megtanulni angolul! (Ugyanitt magánórákat vállalok! :D)

Képek forrása: Pinterest (többségük az írónő saját gyűjteményéből)

Na, de mesélek akkor már végre Douglas legvadonásújabb regényéről, a Credence-ről, mely bizalmat, hihetőséget, az igazságba vetett hitet jelent (bár végtelenül csábít a gondolat, hogy csak kredencként utaljak rá…). Reflektorfényében Tiernan áll, a 18-hoz vészesen közelítő leányzó (((ofkorsz tökéletes külső, zárkózott vadmacska, azthinnédhogytörékenydehajajj))), akinek szülei öngyilkosságba menekülnek az apa betegsége elől, lányukat magára hagyva. A hirtelen rászakadt szabadság és az önálló boldogulás azonban nem jelent különösebb nehézséget a lánynak, hiszen híres szülei eddig sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget gyermekük létezésének. Akkora volt a szerelem, hogy a kis jövevény szeretetet maximum a dadustól kaphatott, a családi kör már szülei kettősével bezárult, s Tiernan nemhogy a kör közepére nem jutott soha, még a szélen sem igazán volt lehetősége kapcsolódni. Hogy a szülők elvesztése mégis miféle bonyodalmakat okozhat egy átlag tinédzser életében, azt a kérdést Douglas elegánsan átlépi a jól bevált megoldással: Tiernan öröksége olyan mértékű, hogy ha innentől élete végéig csak a Cosmot óhajtaná lapozgatni a kanapéján kaviárt kanalazgatva, akkor sem lenne semmi gondja, és mivel szülei eddig is ott passzolták le a lányt, ahol csak tudták, nemlétük sem hajít hirtelen nagyobb követ a lány lelkének állóvízébe. Kiskorúságára való tekintettel azonban mégiscsak ildomos egy gondviselő, így meg is jelenik a sosem látott nagybácsi, Uncle Jake, aki nagy kegyesen vállalja, hogy magához veszi a lányt. Csakhogy Jake nem a kaliforniai tengerparton él, mint a lány, hanem Colorado erdőségében egy nagy és menő, ám annál elszigeteltebb házban, amit, ha télen leesik a hó, képtelenség elhagyni hosssszú hónapokig. Ja és nem mellesleg a sármos Jake bácsikának van két huszonéves fia is, a jóképű Noah és a szexi Kaleb, csak hogy még fülledtebb legyen a levegő és még hangsúlyosabb legyen a bezártság érzete. Ez az alapfelállás, ebbe a környezetbe érkezik a kis őzikeszemű Tiernan, és innen már sejthetjük is, hogy aki tudja, levadássza (spoiler: nincs nehéz dolguk), s végül Tiernanből is előmászik a tigris, megtanul élni, feldolgozni a szülei szívtelensége okozta traumákat, s közben mindenki másnak is helyre rakja az életét a környezetében, hogy aztán elkerülhetetlenül beleszáguldjunk a rendhagyó happy endbe.

Nem vagyok különösebben tájékozott erotikus irodalom terén, de azért volt szerencsém néhány példány bevizsgálásához, úgyhogy mondhatjuk, hogy van összehasonlítási alapom. Nem mondom, hogy Douglas előtt nem kedveltem mások munkáit, de Douglas stílusa, történetei, karakterei, helyszínei, konfliktusai állnak legközelebb a szívemhez, a szokásos közhelyhalmok ellenére, amiktől érdekes módon másoknál viszketek, Douglas-nél valahogy mégis háttérbe szorulnak, vagy legalábbis valami rejtélyes okból kifolyólag nála sikerül elvonatkoztatnom tőlük. Persze a Credence-ben is szokás szerint mindenki gazdag és szép, a nőstények fiatalok, hamvasak, gyönyörűek, vékonyak, vagányak, kicsik, de erősek, mint a bors, ha kell áfonyás palacsintát sütnek, ha kell hűtőt javítanak, vagy szarvasra vadásznak, meg persze feszes a combjuk és bizonyos helyeken nagyon-nagyon-nagyon szűkek (…), a hímek meg ultraférfiasak, izmosak, erősek, fát vágnak és motorokat szerelnek, söröznek és steaket esznek, hóban-fagyban-sárban fetrengenek, magányos farkast játszanak, uralkodnak, dirigálnak, parancsolgatnak, s miközben megszerzik, amit akarnak, itt-ott kivillan egy-egy jelentőségteljes tetkójuk, és a legfontosabb, hogy mindig valamilyen lelki szennytől fuldokolnak, hogy a nő majd jól megmenthesse őket, mely mentőakciónak elsődleges helyszíne az ágy... illetve a bárhol máshol végzett ágyba való tevékenység, ami nem az alvás. Douglas már a Devil’s Night sorozatban sem érte be az egy fiú-egy lány felállással, a Birthday Girl-ben pedig foglalkozott már age gap kapcsolattal, így az már meg sem lepett, hogy a Credence-ben még tovább emelte a tétet, és végül mindenki megkóstolhatott minden cukorkát... Nem véletlenül „degradáltam” nőstény és hím jelzőkkel a szereplőket, mivel ha nem tudnám, hogy emberekről van szó, időnként annyira túlteng az állati ösztönök elburjánzása, meg a hatalmi harcok, mintha egy erdei farkasfalkáról írt volna a szerző. Csakhogy az embereknél (bár tudom, bizonyos értelemben állatok vagyunk mi is) mégis némiképp másként működnek a dolgok, léteznek írott és íratlan szabályok, társadalmi normák és gátak, úgyhogy engedtessék meg a ledöbbenés, még akkor is, ha Tiernan új családi kötelékei legalább szigorúan véve nem vérrokonságon alapulnak. Douglasnak azonban nem csak szereplői huncutak, ő maga is ügyesen relativizálja a helyzetet a behavazott környezettel kiiktatva az ítélkező külvilágot.

Képek forrása: Pinterest (többségük az írónő saját gyűjteményéből)

Ami a szexuális kicsapongások esetleges megbocsáthatósága mellett viszont tényleg birizgálta a józan eszem, az az a tündérmese vonal, hogy a szép lány (miután felpróbálta az egész család(ot)) szerelmével megszelídíti, majd megmenti a magába zárkózott, négyéves kora óta néma rosszfiút, aki egészen addig mindenkivel, sőt a lánnyal is csak abuzív kapcsolatokat volt képes kialakítani. És bocsi, ez most spoiler, de nyilván kihagyhatatlan volt elsütni azt a képtelen puskaporfelhőt is, hogy a végén a néma srác két évtized után megszólaljon, ezzel biztosítva egyfelől megtérését, másfelől szerelmét. És ez annnnyira romantikus és hű meg há, és csodálatos lenne, ha a valóságban is így működne, de még ha van is rá némi halovány esély, az van, hogy a szörnyeteg meg a béka igazából nem szokik herceggé változni. És a Télapó sem létezik. Bocsi, lányok! Ugyanakkor a Disney meséket sem vagyok hajlandó megutálni, csak mert pszichológiailag elemezve mindegyikhez kapcsolható valamilyen mentális nyavalya, komplexus, szindróma. És most lehet, hogy saját magamnak mondok ellent, de Douglas karakterei azért mégis csak többet érdemelnek annál, minthogy pusztán a rájuk jellemző klisék összességeként tekintsünk rájuk, hiszen ha nem is mindig a legokosabb döntéseket hozzák, és ha valószínűtlenül tökéletesnek is látszanak (ami baromi bosszantó, de legyen ez az én komplexusom és nem az írónő hibája), olyan érdekes háttértörténeteket varázsol köréjük, amitől máris képteleség érzelmileg sekélyesnek tartani őket, és bár a nőket (eleinte) mindig ide-oda rángatják a pasik kényük-kedvük szerint, az sem állítható, hogy ezek a csajok ne állnának ki magukért (még akkor is, ha tudjuk jól, hogy előbb-utóbb úgyis elgyengül a térdük).

Nem akarom túlragozni, Douglas számomra ismét hozta a tőle megszokott színvonalat, sőt. Akármilyen felháborító, baromi jól szórakoztam rajta, kikapcsolt, lekötött, fejben napokig a helyszínein éltem havas hegyek és illatos fenyőfák között, minden karaktert megkedveltem valamiért, izgultam, hogy végül kivel jön össze Tiernan, ha egyáltalán, hogy mi lesz a többiekkel, hogy hogyan tudják feloldani ezt a zavarba ejtő édesnégyes kombót, hogy ki hogyan küzd meg a traumáival, és igen, szorítottam, hogy a néma srác beszéljen, még akkor is, ha közben tudtam, hogy ez az egész szitu nem lehetetlen ugyan, de nonszensz. Vigasztal a tudat, hogy egy akciófilmet is lehet élvezni attól még, mert esetenként ellentmond a fizika törvényeinek, úgyhogy bízom benne, hogy talán nem velem van a baj… Ja, és még egy nagyon fontos dolog: Az erotikus irodalom valljuk be, „női pornó”, elsődleges célja nem az ismeretterjesztés vagy a mély gondolatok átadása és az elmélkedésre sarkallás. Douglas, a műfajban tevékenykedő sok kollégájával ellentétben ennél mégis pár lépéssel tovább megy és olyan sztorit kanyarít a hancúr-timeok köré, ami önmagában is megállná a helyét, pakol bele drámát, igazi döntéshelyzeteket, dilemmákat, vicces szituációkat, poénokat, thrillerbe hajló izgalmakat, és mindenekelőtt néha olyan igazságokat fogalmaz meg, amikre magam is meglepve bólintok elismerően. Szóval nekem Douglas bevállalós munkássága jóval több, mint aminek elsőre látszik, és a Credence-szel ezt még tovább sikerült erősítenie, így a tizennegyedik könyv után már büszkén vállalom a függőségem. Ismét alig várom a következő dózist!

Kép forrása: GIPHY

Tündérfaktor:

10/8

Könyv adatai:

Eredeti címe: Credence

Eredeti kiadási éve: 2020

Oldalszám: 486