Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Miről szól:

Szvetlana Alekszijevics hosszú évekig tartó áldozatos munkájának köszönhetően született ez a Nobel-díjas alkotás, mely a csernobili atomkatasztrófa szemtanúinak, a likvidátori munkában résztvevőknek, az ő rokonaiknak, a következmények elszenvedőinek, és a sugárszennyezett területen azóta is illegálisan élőknek a beszámolóiból készült szívszorító monológgyűjtemény. Sokat mesélnek a tragédiáról, hogy hogyan lapátolták a törmeléket a reaktor tetejéről minimális védőfelszerelésben több pénzért vagy a világmegmentő hőssé válás reményében, hogyan pusztította el aztán szeretteik szervezetét a sugárzás vagy a rák, hogyan veszítették el édesanyák kisbabáikat, hogyan kapott agydaganatot egy kissrác, csak mert ragaszkodott édesapja ködvágó sapkájához, hogyan bírták kilőni szerencsétlen fertőzött háziállatokat, hogyan kellett (volna) hirtelen hátrahagyni mindent, s hogyan emlékeztetett mindez a háborús időkre. De még többet mesélnek az azóta is zajló életről, amit még a sugárzás sem volt képes megállítani.

Könyvtündér a sorok között:

Bár most a könyvről kellene beszélnem, kezdjük mégis azzal, hogy akit kicsit is érdekel a csernobili katasztrófa története, viszont 2019-ben véletlen elhagyta az atombunkerja kulcsát, ahol nem jött be az HBO és nem volt wifi, így a környezetében valószínűleg egyedüliként nem hallott A SOROZATról (így csupa nagybetűvel!), nos annak erősen javallott leülni végre a lejátszó elé és pótolni a Csernobil című ötrészes remekművet. Az atomerőmű-balesetről több, hitelesebb, közérthetőbb információhoz, és ahhoz „szórakoztatóbb” vagy mondjuk inkább úgy, látványosabb formában valószínűleg nemigen fog hozzájutni. Nem véletlen vágtak hozzá pár Emmy és Golden Globe-díjat, hiszen lenyűgöző a kivitelezése! Öt órányi valós horror a képernyőn és máris viszket a tenyered egy sugárzásmérőért, hogy bevizsgáld az ebédre szánt salátát, pár napig álmaidnak is a Geiger-Müller-számláló recsegése adja a hangaláfestést, ha pedig esetleg vannak, lehet, hogy megroggyan a bizalom orosz barátaidban, és kicsit szkeptikusabban állsz majd Paks 2-höz is (ha eddig nem tetted volna).

Képek forrása: Pinterest

Több mint 30 éve történt a tragédia, így már elérhető róla bőséggel infó. Ha valakit mélyebben érdekel, hogy pontosan mi miért és hogyan történt, nézzen utána, én ezt most nem részletezném, meg amúgy is (remélhetőleg) elég köztudomású már napjainkban a történet, úgyhogy nem is untatnék senkit iskolás összefoglalóval. Szvetlana Alekszijevics is valahogy így lehetett ezzel, mert bár könyve sokban rezonál az említett minisorozattal (vagy inkább fordítva), nem a baleset mikéntjére és annak magyarázatára helyezi a hangsúlyt. Sokkal inkább azt vizsgálja, hogy egy ilyen volumenű, következményeit tekintve addig teljesen ismeretlen, elképzelhetetlen és józan ésszel szinte beláthatatlan katasztrófa után hogyan zajlik mégis tovább az élet, és mi történik azokkal, akik rosszkor voltak rossz helyen.

Kép forrása: Pinterest

Egyfelől gyomorszorítóan lebilincselő kvázi katasztrófaturistaként, de biztos távolból olvasni ezeket az emberi (és állati) sorsokat. Döbbenetes, fájdalmas, elborzasztó azoknak a feleségeknek, rokonoknak, túlélőknek a beszámolója, akik saját maguk vagy akiknek hozzátartozói részt vettek a likvidátori, mentési munkálatokban, s hogy ezek milyen brutális egészségügyi következményekkel jártak. Nagyon érdekes ennek az egésznek a pszichológiai háttere is, hogy miért próbálták eltitkolni a tényeket a szovjet birodalom fejesei, hogy mégis mennyi tájékoztatást kaptak a környékbeliek, hogy milyen mértékben voltak ténylegesen tudatában a veszélyeknek, hogy a hős önkéntesek információk hiányában vagy azok ellenére vállalták a végzetes feladatot. Van az a közhely, hogy a legdurvább sztorikat az élet írja, amire valóban tökéletes példa Csernobil. A legbrutálabb horrorfilmekbe való az az ellenségkép, akit nem látsz, nem hallasz, nem érzel, mégis rettegsz, mert tudod, hogy az életedre tör, de mire észreveszed, már késő lesz. Nem véletlen hát a sok háborús analógia, csak ezt az ellenséget senki sem tudta, hogyan lehet legyőzni. Katonák és önkéntesek számtalan szükséges és sokszor banálisan haszontalan munkát is végeztek annak érdekében, hogy megállítsák a sugárzást, ám ez csak részben sikerült. A szarkofág nem tart örökké, repedezik, szivárog, a radioaktív hulladékot és a kóriumot sem vitte el a cica, óriási területek továbbra is fertőzöttek, és ahogy a fülszövegen is olvasható, mindez így is marad még (felfoghatatlan) 48 ezer évig… És bár a világméretű pusztítás veszélyét elhárították ugyan, a történetek tanúsága szerint képtelenség volt maximálisan megfékezni a sugárzást és annak romboló hatásait, hiszen az átlagemberek számára szinte értelmezhetetlen volt a veszély, így például voltak, akik ebből is üzletet csináltak, kilopkodták a kitelepített területeken hátrahagyott holmikat és eladták őket feltehetően gyanútlan áldozataiknak. De a legletaglózóbb azon lakosok beszámolója, akik képtelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, ezért vagy el sem mentek vagy később visszatértek fertőzött házaikba, és azóta is termesztik és fogyasztják tovább a gyilkos zöldségeket, gyümölcsöket, főznek-mosnak a helyi vízzel, és szívják az ottani frisslevegőt. Ez egyrészt szívfacsaróan szörnyű és elfogadhatatlan, másrészről valahol teljesen érthető, hiszen ezek az emberek nem világpolgárok, nincs módjuk máshová költözni, nem ismernek más lehetőségeket, nem tudnak és nem is akarnak máshol beilleszkedni, ragaszkodnak a gyökereikhez. A legnagyobb jóindulattal és vendégszeretettel kínálgatják a főztjüket az érdeklődő vendégeknek, és nem értik, sértőnek találják, ha a kívülállók nem kérnek belőle. Mindenki sajnálja őket és csak a katasztrófa árnyékát látja a szemükben, pedig nekik ezek a megszokott hétköznapok. Nem csoda, ha unják, hogy a múltról faggatják őket, de hála Szvetlana Alekszijevicsnek ez a múlt (ami a helyieknek nagyon is a jelen) már biztosan nem veszhet a feledés homályába.

Képek forrása: Pinterest, History Collection

Azonban eltekintve Csernobil monumentális történelmi jelentőségétől, és az írónő kétségtelenül impozáns és elismerésreméltó (kapott is irodalmi Nobel-díjat 2015-ben) évtizedes kutatómunkájától (a fülszöveg szerint 20 évig gyűjtötte a beszámolókat, de az eredeti kiadás már 1997-ben megjelent, Csernobil pedig 1986-ban robbant, szóval ez nekem inkább csak 10 évnek tűnik, bár utána még folytathatta a témában való kutatást, és mindez persze semmit sem von le az érdemeiből, csak megjegyeztem), mégsem mentem le hídba a könyvtől… Szinte szégyelli magát az ember, ha kritikával illet olyan témákról készült alkotásokat, mint például a világrengető tragédia, a holocaust, vagy személyes kálváriák, mint különféle betegségek, teszem azt a rák, de a teljes képhez hozzá tartozik, hogy a kivitelezést is véleményezzem, ami természetesen nem egyenlő a csernobili történetek bírálatával. Tulajdonképpen az egész kiadvány egy többszáz oldalas interjúfolyam, pontosabban monológok gyűjteménye. Nem tudom, mennyit változtatott az elhangzottakon az írónő, hogy próbált-e szépirodalmi értéket belevinni, vagy maximálisan maradt a dokumentarista formánál, mindenesetre a végeredmény engem nem édesgetett magához. Vannak kiemelkedő sztorik és mesélők, de összességében túl csapongónak, összehánytnak éreztem a szerkezetét. Távol álljon tőlem, hogy bármelyik megszólalónak a történetét degradáljam, de egy idő után sajnos eléggé unalmassá is válik a könyv, mert lényegében majdnem mindenki ugyanazt meséli. Értem én azt a végtelen fájdalmat is, amit ezek az emberek magukban hordoznak, és ami egy ilyen interjú során előtör, nem meglepő, hogy voltak, akik sírtak, siránkoztak, időnként összefüggéstelenül motyogtak valamit, és értem ezeknek az üzenetét is, de talán mégsem ártott volna kicsit jobban szerkeszteni ezeket a tartalmakat. Ami fölött meg végképp nem tudtam szemet hunyni, az a számtalan „…” két-három mondatonként. Én szeretem a pontpontpont sejtelmes sugallatát, magam is sokszor használom, talán túl sűrűn is, de ami ebben a könyvben zajlott, az már egészen abszurd volt…...

Kép forrása: Pinterest

Száz szónak is egy a vége, Csernobil mindenki fantáziáját birizgálja, de inkább a remek kis HBO sorozatot ajánlom bevizsgálásra, mint e könyvet. Ha valakit azonban nagyon beránt a sorozat és még többre kíváncsi, nem mondom, hogy kerülje a könyvet, mint a sugárzást, annyira azért nem rossz, és található még benne néhány, a sorozat jeleneteiben is feltűnő, de itt részletesebb leírás, illetve egyéb szomorú történetek, mindenesetre rémálmokra, világfájdalomra és depresszióra számítson, aki úgy dönt, hogy belevág, mert kegyetlen lehangoló az egész, hiába pislákol át a sorokon az az üzenet is, hogy az élet nem áll meg, avagy utat tör magának, ahogy Dr. Ian Malcolm mondá a Jurassic Parkban. Na, az az ötlet is milyen jól sült el… Még szerencse, hogy az csak film! Egyelőre.

Kép forrása: Pinterest

Tündérfaktor:

10/3.6 – Nem jó, de nem is tragikus… Haha, félretéve a fekete humort: 10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: Чернобыльская молитва (Chernobylskaya molitva)

Eredeti kiadási éve: 1997 (a fordítás alapjául szolgáló kiadás 2013-as)

Magyar fordítás kiadási éve: 2016

Kiadta: Európa

Fordította: Pálfalvi Lajos

Oldalszám: 358

ISBN: 9789634053828