Beth O'Leary: Az ágybérlő

Miről szól:

Tiffy és Leon egy lakásban laknak.

Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak.

Tiffy és Leon még sosem találkoztak...

Könyvtündér a sorok között:

Bűn rossz könyveket nem jó olvasni, viszont általában élmény róluk kritikát írni, mert szénné lehet őket poénkodni, és talán mert legszebb öröm a káröröm. Fantasztikus művekről már egy fokkal macerásabb, mert akkor nem akarod lelőni a csavarokat és nem akarsz csöpögőssé válni nagy rajongásod közepette, amit elég nehéz megállni. És akkor ott vannak még az igazi kihívást jelentő, teljesen érdektelen, színtelen-szagtalan-vízízű olvasmányok, amikről mit is írhatna egy szegény szerencsétlen önjelölt kritikus? Még én sem tudom, de majd most kiderül.

Nincs szerencsém Beth O’Leary alkotásával, aminek jelei már abban megmutatkoztak, hogy három hónapig tartott kiolvasnom, pedig egy kis limonádéról van szó, nem a Háború és béke bővített kiadásáról. Aztán meg mindenféle munkaügyi kalandozásoknak köszönhetően újabb két hónapig nem volt alkalmam írni róla, tehát az emlékeim erőteljesen megkoptak azóta, pedig mély nyomokat már másnapra sem hagyott bennem ez a sztori. Most, hogy így megalapoztam a hangulatot és bizonyára sikerült meghoznom a kedvet a továbbolvasáshoz, nézzük is a könyvet!

Képek forrása: Pinterest

(Doctor Mike-nak semmi köze a könyvhöz, de kellett egy helyes doki illusztrációnak és ő vállalta. Kövessétek YouTube-on!)

Már nem is tudom, hogy került a látóterembe, de az biztos, hogy a borító fogott meg és a fülszöveg. Na meg a varázsmondat, hogy O’Leary „az új Jojo Moyes”. Nem mintha nagy Jojo Moyes fan lennék, de az tény és való, hogy a Mielőtt megismertelek egyik nagy kedvencem, és bár azóta nem mindig sikerült lenyűgöznie, bírom a stílusát. Hogy O’Leary miben hasonlít Moyesra – a nyilvánvaló marketingfogáson kívül –, az végül rejtély maradt (hacsak a romantikus regényírókat nem vesszük kapásból mind egy kalap alá), de talán a főszereplőik tekintetében van némi hasonlóság. Az ágybérlő Tiffyje mondhatni ugyanaz a cserfes, bolondos, színes-ruha-mániás karakter, mint Lou a Mielőtt megismertelek-ben. Csak Lou sokkal bájosabb, viccesebb és szimpatikusabb volt. Tiffy eleinte még szintén egész szimpatikus volt, de aztán az események előrehaladtával annyira el lett túlozva a szeleburdisága, hogy Louval ellentétben nemhogy nem szerettem meg, de még jól az agyamra is ment.

A pár tőmondatos ismertető is elég megkapó a borítón. Valójában teljesen nonszensz szituáció, de egy romantikus komédia alapötleteként biztatóan hangzik, hogy anyagi megfontolásból kiadjuk a lakásunkat egy bérlőnek, aki este használja azt (Tiffy), mi, akik éjszakai műszakosak vagyunk, meg nappal (Leon), de azért az mégis kicsit túlzás, hogy vadidegenekként ugyanabban az ágyban, ugyanazon takaró alatt alszunk. Aztán ezt a felkeltett kíváncsiságot az írónő mindenféle post it-es levelezgetésekkel és egymás maradékainak behabzsolásával igyekszik fenntartani a könyv feléig, ami – az én esetemben legalábbis – csúfos kudarcba fulladt. Számomra túl sokáig nem történt semmi, amik meg történtek, azok is harmatgyengécske próbálkozások voltak. Nem igazán értem, mi volt a vonzódás oka, hiszen Tiffy és Leon teljesen különböző habitusú emberek és szerintem halálba idegesítenék egymást, főleg Tiffy Leont, de mondjuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást. A lagymatag szerelmi szál mellett igyekezett az írónő komolyabb témákkal is megtámogatni a történetet, amik talán egyedüli elhárítói voltak a gyilkos unalomnak. Illetve lettek volna, ha jól ki vannak dolgozva, de sajnos e téren is inkább elvérzik a mű, hiába szeretett volna valami életbölcsességet is közvetíteni.

Képek forrása: Pinterest

Tiffy bántalmazó expasijával, Leon pedig hospice munkájával és ártatlanul börtönben lévő testvérével képviselik ezt a vonalat. Tiffy bántalmazó, nárcisztikus exbarátja kicsit mélyebben kifejtve akár intő példa is lehetne az olvasó számára, de nem igazán derül ki, hogy mik történtek a kapcsolatuk során, hogy mennyire volt súlyos az a lelki terror, vagy hogy volt-e esetleg más is, és ráadásul nekem elég zavaros volt Tiffy lökött viselkedése is, mert kezdetben foggal-körömmel visszavágyott Justinhoz, majd amikor már Leont kezdte favorizálni, akkor meg állandóan a Justinhoz fűződő szörnyűséges-borzadályos emlékei törtek elő állandóan és akadályoztak meg mindennemű közelebbi kapcsolatlétesítést, hogy finoman és nőiesen fogalmazzak. Egyébként nem csak a Justinhoz fűződő események kapcsán, de bármi egyéb felmerülő gikszer esetében is úgy tűnt, hogy Tiffy problémamegoldó módszere a pánikolás, ami baromira nem old meg semmit…

Leon munkája a leukémiás kisgyerekekkel és haldokló idősekkel is adhatott volna valami útravalót az élethez, hogy ne csak egy strandolvasmány szintjén ragadjunk, de az izgalom és meghatottság helyett, hogy az utolsó napjait élő Mr. Prior végül rátalál-e régi szerelmére (itt mellesleg egy kis homoszexuális szál is befigyel, de ezzel sem kezd semmit az írónő), nekem csak annyi maradt meg, hogy végig megállás nélkül kötötte a sálakat az öreg. Az egyetlen mellékszál, ami végül a könyv végéig hajtott, mert tartogatott magában egy kis izgulni valót (nem úgy mint az, hogy Tiffy és Leon vajon összejönnek-e), az Leon testvérének kérdése volt, hogy vajon sikerül-e kihozni őt a börtönből. És ő volt az egyetlen karakter is, akit igazán csíptem és akiről szívesebben olvastam volna többet, de az ő telefonhívásai ugye csak korlátozott hosszúságúak lehettek a böriből.

Szerintem egyébként nem árulok el nagy titkot azzal, hogy mivel a könyv még ezen elviekben keményebb témák becsempészése mellett is teljesen súlytalan marad, a végére minden nagybetűs Happy Enddel zárul, mindenkinek, minden téren. Gyermekleukémia, haldoklás, börtön és abúzus ide vagy oda, ez egy feel good történet, ami elvileg nagyon romantikus és nagyon mókás, és biztosan kacarászni kellene Tiffy esetlenségén meg a Leonnal való botladozásaikon – és ahogy olvasom a véleményeket, sokaknál be is talált a sztori meg a stílus –, nekem ez kevés volt. És ha már említettem a stílust, számomra az is kicsit erőltetettre sikeredett; Leon fejezeteiben meg kimondottan idegesített, hogy a párbeszédeknél gondolatjelek helyett mindig kiírták a megszólaló nevét. Ez mondjuk már tényleg a legkisebb gond a könyvvel.

Konklúzióként annyit fűznék még hozzá, hogy bár velem ez most nem szerettette meg magát, valójában azt sem mondhatom, hogy förtelmes története, stílusa vagy kivitelezése lenne a könyvnek, tehát, mint azt írtam a bevezetőben, nem az a bajom, hogy rossz, hanem az, hogy semmilyen. De lehet, hogy manapság, két koronavírusos híradó között ez is feldobja az embert, úgyhogy akinek felkeltette az érdeklődését, ne miattam vesse tűzre, előbb azért olvassátok el, ha nagyon ráértek!

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Flatshare

Eredeti kiadási éve: 2019

Magyar fordítás kiadási éve: 2019

Kiadta: General Press

Fordította: Fügedi Tímea

Oldalszám: 456