Sally Rooney: Normális emberek

Miről szól:

Marianne és Connell szerelmi hányattatásai kvázi XXI. századi Rómeó és Júlia történet, csak az ő esetükben kevesebb a romantika, az intrika és a családi befolyás. Bár nem elhanyagolhatóak a külső tényezők, elsősorban ők maguk saját közös és egyéni boldogságuknak akadályai. Megoldást és feloldást nélkülöző útjukat követhetjük nyomon a Normális emberekben, ahol a szereplők többsége minden, csak nem normális.

Könyvtündér a sorok között:

Tudjátok, a Mekiben a Happy Mealhez játékfigurákat adnak, a hipermarketben a díszdobozos piához ajándékpoharakat csomagolnak, a női magazinokban a reklámokhoz termékmintákat ragasztanak, és vannak könyvek, amiknek a hátsó borítójára letéphető könyvjelzőt perforálnak. Ha a marketingesek engem kérdeztek volna, a Normális emberekhez pukkasztós fólia tasakot mellékelnek, abba pedig egy borotvapengét, hogy ha már a pukkasztgatás sem segít az idegeiden, rögvest eret is pattinthass, miután kiolvastad a könyvet… „Az év regénye.” The Times – Szerintem itt kimaradt egy melléknév: az év LEGDEPRESSZÍVEBB regénye. Pedig ez előtt Auschwitzról olvastam. Az egy fokkal megnyugtatóbb és reménytelibb volt…

Igazából nem értem én ezt az egész XXI. századi Y generációs világfájdalmat. Jó, persze, nehéz az élet, nagyok az elvárások, az értelmiség meg még túl is komplikálja a dolgokat. De ha egyszer adott egy fiú meg egy lány, akik egymásra találnak, testileg-lelkileg-szellemileg minden klappol, egy hullámhosszon rezegnek, az isten is egymásnak teremtette őket, és mindezt a vak is látja, sőt még ők is tisztában vannak vele, hogy együtt a legjobb, akkor mi a f@$ßért bombázzák mégis szándékosan szét egymás és a saját életüket? Hogy igazolódjon a világfájdalom és lehessen rajta filozofálni? Na de kezdjük az elején!

A történet ott kezdődik, hogy van két középiskolás, útkereső fiatal (ez az útkeresés mondjuk nem a gimisek kiváltsága, kitart az a könyv végéig), Marianne és Connell. A lány egy különc, visszahúzódó figura, akinek egyáltalán nincsenek barátai, a suliban kiközösítik őt, de ez nem különösebben zavarja, mert nem is célja beilleszkedni, nem érti és nem akarja elfogadni az iskolai (és egyben társadalmi) szabályrendszert, nem akar senkinek megfelelni; ahogyan ő fogalmaz, tulajdonképpen nem a hierarchia létrájának alján áll, hanem pár lépés távolságból nézi, ahogy a többiek próbálnak felkapaszkodni rajta. Ő meg sem próbálja. Mondjuk nem is kell tepernie a kapcsolati tőkéért, mivel elég gazdag családból származik, úgyhogy megteheti, hogy ellegyen magával a saját fejében. A fiú egészen más, a suli sztárfocistája, menő gyerek sok haverral, felnéznek rá, mindenki szereti és próbál a barátja vagy a csaja lenni. Aztán mint kiderül, ez valójában csak egy álarc. Connell nagyon okos, rengeteget olvas és rettenetesen igyekszik megfelelni mindennek és mindenkinek, szinte betegesen igazodik mások véleményéhez. Így tehát szóba sem jöhet, hogy Marianne-nel foglalkozzon, mert mit szólnának a többiek?! De az édesanyja a tehetős lány házában takarít, ezért Connell időnként a sulin kívül is összefut a lánnyal, és így történik meg a csoda, ugyanis iskolai és társas elvárások ide vagy oda, ők ketten elég jól megértik egymást és össze is cuppannak. Elindul egy titkos viszony kettejük között, amit a lány nem mond el senkinek, mivel nincs is senkije, akinek elmondhatná, a fiú pedig retteg, hogy mit szólnának a haverok, ha kiderülne, hogy pont azzal a csajjal kufircol, akit mindenki cikiz. Marianne egészen addig nem rokkan bele ebbe a felállásba, amíg Connell egy másik lányt nem hív el a szalagavatóbálba. Az azért már neki is sok és minden kapcsolatot megszakít a fiúval.

Ámde már a nagy szerelmes lila ködben eldöntötték, hogy ugyanarra az egyetemre fognak járni, úgyhogy nem szabadulhatnak egymástól. Néhány hónappal később egy buliban ismét összefutnak, amikor is Connell meglepve tapasztalja, hogy fordult a kocka, az egyetemen neki vannak beilleszkedési gondjai, Marianne viszont a sznob és gazdag (ál)intellektuel társaság középpontja lett. Innentől a lényeg az, hogy pár hónapos eltérésekkel betekintést nyerünk életük előrehaladásába, fókuszban a kettejük közötti egészségtelen dinamikával. Hol összejönnek, hol szakítanak. Illetve úgy csinálnak, mintha ez csupán valamiféle barátság extrákkal kapcsolat lenne, így konkrétan nincs is kimondva semmi, csak úsznak az árral és közben rendszeresen zátonyra futnak félreértelmezett félszavak miatt. Én már a hajamat téptem, amikor olyan gyökérségek miatt mentek szét, hogy például elfogyott a srác pénze, ezért bejelentette, hogy a nyári szünetre hazaköltözik, de közben azt várta, hogy a lány majd felajánlja neki, hogy lakjon inkább nála, a lány viszont nem rendelkezett gondolatolvasó képességekkel, úgyhogy mivel nem ajánlotta fel, az lett a vége, hogy kvázi mindketten megsértődtek és megbeszélték, hogy oké, akkor thhhehehermészhethesen innentől lehet randizni másokkal, mivel ugyebár ki bírna ki HÁROM TELJES HÓNAPOT a párja, na meg némi kupakolás nélkül??? Időnként vissza kellett lapoznom, hogy ellenőrizzem mennyi idő is telt el két fejezet között és nem akartam elhinni, hogy az esetek többségében nem évekről volt szó, hanem hónapokról. (Egyébként az egész sztori öt évet ölel fel.) Én nem vágom, hogy ezek mit nem tudtak kibírni egymással vagy egymás nélkül, hogy miért kellett azonnal új párkapcsolatokba ugrani ahelyett, hogy egymással tisztázták volna, mi a jóságosszentszűzmária van köztük és mit akarnak vagy nem akarnak egymástól. Pedig időnként még ki is bukott a szájukon a varázsszó, hogy szeretlek, meg hogy másokkal nem ilyen, veled a legjobb az ágyban, veled a legjobb beszélgetni, te megértesz, stb. Egy idő után már nem is tartottam számon, hogy hanyadjára találnak egymásra, majd süllyesztik el a hajójukat újra meg újra, önként és dalolva. Aztán amikor végül jön egy „kataklizmatikus” esemény, aminek hatására végre azt hinnéd, hogy na, ez most örök kapocs lesz és rájöttek és hallelujah, akkor jön Marianne és egy félmondattal megint ledobja az atomot, te pedig keresnéd azt a bizonyos borotvapengét, de max a könyv lapjaival tudod vagdosni magad.

De miről is szól valójában ez a könyv? Egy romantikus párkapcsolatról? Két ember dinamikájáról, egymásra gyakorolt hatásáról? A körülményekről, a társadalom befolyásáról? Egy elveszett generációról? Ez a könyv mindenről IS szól! Szinte már-már a sokat akar a szarka, nem bírja idegekkel csapdájába esik, de olvasás közben ez valójában nem zavaró, vagy legalábbis nekem nem tűnt fel, hogy eltolódtak volna a hangsúlyok, arányok, ugyanakkor sok olyan téma lett belecsempészve, ami nincs igazán kifejtve, csak oda lett állítva, mint lehetséges ok, hogy miért is alakult végül úgy ennek a két szerencsétlennek a sorsa, ahogy. Az említetteken túl van még szó családon belüli erőszakról (igencsak bicskanyitogató családtagokkal), önhibáztatásról, öngyűlöletről, anorexiáról, szexuális aberrációról, abúzusról, pánikrohamokról, depresszióról, öngyilkosságról, csupa ízletes nyalánkságról, amik megdobják az ember közérzetét…

Nem mondom, hogy nem volt érdekes vagy tanulságos, egy nap alatt kiolvastam, lekötött, de nagyon haragudtam rá. Attól még nem lesz feltétlen rossz könyv, hogy nem lett cukormázas a vége, vagy hogy nem szerettem meg a szereplőket, de ezt az „év könyve” kijelentést azért át kellene gondolni. Meg én nem hiszem, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem ez az átlag, nem ez a trend, nem ez a „normális” a mai huszonévesek körében, mert ha ez a képei alapján meglehetősen elvont, Marianne-típusú írónő tényleg olyan éleslátó képet fest erről a generációról, mint ahogy azt a dicshimnuszt zengő kritikák állítják, akkor az szerintem baromi szomorú lenne.

Egy könyvklubba mondjuk el tudom képzelni, hogy tökéletes választás lehet, mert tényleg órákig lehetne csevegni a felvetett témáin, vitaindítónak kiváló! Például már pusztán az a szál is megér egy pszichológiai misét, hogy milyen következményekkel járnak egy ember későbbi életére a gyerekkori traumák, illetve hogy azok nem is csak a saját, de a vele szorosabb kapcsolatba kerülők életét is hogyan befolyásolják jellemzően negatív irányba; na nem mintha ezzel sok újat mondana a könyv. És ennek kapcsán lehetne vitatkozni a végkifejletről is, hogy Marianne talán lelki viharainak tudatában próbálja eltaszítani magától Connellt, hogy ne tegye tönkre a srácot is (bár ez nincs a könyvben kimondva). Ugyanakkor számomra semmi nem indokolta, hogy rossz hatással volnának egymásra, tehát még mindig nem értem, miért nem tudtak lehiggadni és megállapodni egymás mellett. Szóval mint olvasmányélmény… Iszonyat lelombozó a történet minden egyes eleme és alakulása. Ráadásul a stílus is kicsit furcsa és zavaró. Az a kettősség hagyján, hogy a sznob egyetemi bölcsészek életét eléggé leszólva mutatja be egy volt sznob egyetemi bölcsész. (Remélem, van itt szándékos önirónia!) Meg értem én az újító célzatú szerkesztést, de ha az nem tesz hozzá pozitívan az élményhez és értelmezéshez, akkor minek? Ugyanis sok a párbeszéd, de sehol nincsenek gondolatjelek, semmilyen módon nincs jelezve, hogy most éppen beszélgetnek, vagy csak gondolják, és hogy egyáltalán ki beszél éppen. Vannak fejezetek, amiknek az elején azt se tudod először, hogy kiről szól, aztán mikor előkerül egy név, kezdheted újraértelmezni az olvasott sorokat. Az angol változatban az a bizonyos sűrűn előforduló „ő” mondjuk lehet, hogy követhetőbb, mert a he/she legalább nemileg különbséget tesz, de akkor is nagyon fura a gondolatjelek hiánya, bár idővel megszokható. Illetve nem bírom megállni, hogy ne tegyem szóvá azt is, nem egy és nem kettő gépelési hiba van a könyvben, amit egyszerűen nem értek, hogy nem tűnik fel valakinek a nyomdába kerülés előtt, főleg az olyan nyelvújító próbálkozások, mint a „kegyetlenkedésséggel”. Viszont a borító szuper, hogy valami pozitívumot is mondjak.

Összefoglalva csak ismételni tudom magam, aki van olyan mazochista, mint Marianne és valami kilátástalan szenvedésre és önsanyargatásra vágyik, elcseszett emberi kapcsolatokra és elfuserált személyiségekre, akik az istennek se tudják kiegyensúlyozott mederbe terelni az életüket, az bátran lubickoljon a Normális emberekben, garantáltan kielégítő választás! Egyébként olvasás közben az Egy nap című film jutott eszembe (ami különben könyvadaptáció, de ahhoz még nem volt szerencsém), mert elég hasonló a felépítésük, bár ott sokkal több évet ölel fel a történet, nincs ilyen központi szerepe a szexnek, és ugyan annak a vége katasztrófába torkollik, legalább van egy pillanatnyi happy end, a srác észhez tér és helyrerakja az életét, a lánnyal meg a kezdetektől fogva nem volt semmi gond. Szóval nem azzal van a baj, hogy mindkét sztoriban sokáig tart, mire a megfelelő pontokat találják el Cupido nyilai, hanem azzal, hogy a Normális emberekben se a másik, se a saját kárán nem hajlandóak tanulni a szereplők és önkéntes mártírokként szinte már élvezik, hogy megvonják egymástól, de főleg saját maguktól az esélyt a harmóniára és a szeretetre. Ja, amúgy ha valaki elolvassa/elolvasta és nem bír betelni az öngerjesztett gyötrelemmel, akkor jön a belőle készült sorozat is!

Végül pedig ideillesztek két random idézetet, amik azért megragadták a fantáziám:

„Úgy érezte, mintha az, amit egész életében csupán festett díszletnek tartott, hirtelen igazinak bizonyult volna: igaziak a külföldi városok, a híres műalkotások, a metróhálózatok, a berlini fal maradványai. Ezt teszi a pénz: a pénz az, amitől a világ igazivá válik. Van benne valami elképesztően romlott és szexi.”

„Marianne-ben nem először merült fel, hogy a kegyetlenség nemcsak az áldozatnak okoz sérülést, hanem az elkövetőnek is, sőt annak talán még mélyebbet, még tovább tartót. Akit szekálnak, az nem tud meg magáról semmi eget rengetőt; aki viszont mást bánt, olyasmit tud meg, amit aztán sosem felejt el.”

Tündérfaktor:

10/6

Könyv adatai:

Eredeti címe: Normal People

Eredeti kiadási éve: 2018

Magyar fordítás kiadási éve: 2019

Kiadta: XXI. Század

Fordította: Dudik Annamária Éva

Oldalszám: 301

ISBN: 9786155915888

Képek forrása: Pinterest