Eddy de Wind: Auschwitz, végállomás – Egy túlélő naplója a haláltáborból

Miről szól:

Eddy de Wind holland zsidó orvos egyike az Auschwitzban átélt szenvedések első közvetítőinek. Beszámolóját a felszabadulás utáni hetekben, még a tábor falain belül vetette papírra, így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ott történteket ne lehessen a szőnyeg alá söpörni, hogy a világ megismerje, elhiggye, és sose feledje a megvalósult borzalmakat. Hogy tanuljunk az odakerültek kálváriájából és így az ne ismétlődhessen meg soha többé.

Könyvtündér a sorok között:

Auschwitzról régóta nem lehet már újat mondani, mégis kimeríthetetlen témát szolgáltat, nem csak a szerzőknek és a kiadóknak (vagy a filmeseknek), de az olvasóknak is, nekem speciel biztosan. Eddy de Wind sem próbálkozott valami újat hozzátenni a dologhoz így 2020-ban – főleg mivel 1987-ben elhunyt –, de mivel az eredeti írása nem is idén született, hanem szinte az auschwitzi események sűrűjében, valójában a mondat eleje már meg is dőlt, hiszen ha valaki, hát ő bizony úttörője volt annak, hogy mindenki értesüljön az ottani szörnyűségekről és ne maradhasson titokban a nácik ámokfutása. Elsők között írta meg történetét még a helyszínen, a tábor felszabadulása utáni hetekben egy jegyzetfüzetbe, és a háború végét követően nem sokkal már meg is jelent a könyve, csak sajnos ez akkor nem sokakat foglalkoztatott, mert mindenki az újjáépítéssel, az újrakezdéssel volt elfoglalva, hiszen valamilyen módon mindenki megszenvedte a világháborút. Szerencsére a beszámoló nem került a feledés homályába, ami sok szempontból nagy veszteség lett volna.

Mindig bajban vagyok, amikor értékelem ezeket az alkotásokat, hiszen hogyan is lehetne olyan szavakat leírni, hogy tetszett, jó volt, élveztem egyazon mondatban, ahol említésre kerül a holocaust is? Pedig így van. Tény, hogy az ilyen szélsőséges események, mint a holocaust is, sokakat foglalkoztatnak rendkívüliségük és extremitásuk okán, úgyhogy már önmagában a történések is odaszegezik az olvasót a lapok elé – amikkel már ezerféle feldolgozásban találkoztunk ugyan, mégis mindig letaglóznak –, de Eddy de Wind ráadásul számomra egészen elképesztő módon varázsolt filmszerű olvasmányélményt életének ebből a szakaszából. Lenyűgöz a szinte hihetetlen tény, hogy ezt a nem csak történelmileg, de irodalmilag is értékes szöveget orvos (nem pedig író) létére, annyi szenvedés után képes volt így, ilyen minőségben összeszedni, ráadásul ott a helyszínen.

Mint ahogyan az a néhány oldalas utószóból kiderül, Eddy élete már Auschwitz előtt is, hogy úgy mondjam, kalandos volt. Nem árulok el minden részletet, de az fontos momentum, hogy 1942-ben már majdnem sikerült Hollandiából Svájcba szöknie, s így talán a haláltábort is elkerülhette volna, mégis visszatért hazájába és önként jelentkezett a hollandiai gyűjtőtáborba, Westerborkba, ahová időközben édesanyját elhurcolták, de mire megérkezett, anyukáját már Auschwitzba szállították tovább, mely névnek akkor még nem volt akkora jelentősége. A westerborki kórházban ismerkedett meg Friedellel, akivel össze is házasodtak. ’43-ban viszont már a pár is az auschwitzi transzporton találta magát.

Hogy innentől mik történtek a hírhedt táborban, arról lehet elképzelésünk, hiszen annyi forrásból értesülhettünk már róla, mégis minden alkalommal görcsbe rándul az ember gyomra, mikor arról olvas, hogy a vagonok mellett elindul a szelektálás, szétválasztják a családokat és másodpercek alatt, ránézésre döntenek emberéletekről, pecsételik meg sorsukat egyetlen bal vagy jobb irányú biccentéssel; hogy a „szerencsés” túlélőket hogyan szipolyozta ki szó szerint a végletekig a fizikai munka, a minimális táplálék, amit normálisan a kutyának se adnánk és az értelmetlen, lélekölő rutin és szabályrendszer az állandó sorakozókkal, takarodókkal, hajnali keltésekkel és életveszélyes ellenőrzésekkel. Megdöbbentőnek, de legalábbis szociálpszichológiailag nagyon érdekesnek tartottam a tábor hierarchiáját, amiben echte német fejesek szinte alig jelentek meg közvetlenül, de ha már valaki egy szalmaszálnyival is magasabb „rangot” érdemelt a lakók között, az az esetek többségében ki is használta azt az alatta lévők kárára. Tudom, ember embernek farkasa, és az életben maradásért vívott küzdelemben nem szerencsés a jótétlélek személyiség. De a fotel biztonságából utólag megfigyelve ezt a „hangyafarmot” (már elnézést a hasonlatért) azért mégiscsak meghökkentő, hogy Auschwitz fejesei tulajdonképpen elítélt bűnözők voltak, akik többet értek egy tisztességes, nagy tudású, ámde zsidó orvosnál; hogy mennyit számított egy adott színű és formájú anyagdarab az ember ruhájára varrva, vagy a vakszerencse, hogy melyik országba született az illető; és hogy annak ellenére, hogy itt mindenki rab volt ugyanabban a börtönben, kevesekben ébredt szolidaritás a másik iránt. (Az elkeserítő az, hogy ez ma sincs másként, a többség fölülről veszi a mintát és lefelé rúg...) Ugyanakkor mindig voltak apró megnyilvánulásai is az emberségnek még az SS körében is. Az olyan hóhéroknak is, mint Mengele, időnként angyal ült a vállára és annak sugallatára valakinek akár az életét kímélte meg egy be nem adott injekció, egy aláírt papírdarab, egy elejtett félmondat, parancs, vagy csak egy félrenézés.

Bár Auschwitz minden tekintetben az emberi kegyetlenség egyik legmélyebb bugyra volt, azért Eddy de Wind mégis szerencsésnek mondhatta magát. Furcsa kettős érzés például azokat a sorokat olvasni, ahol arról beszél, hogy a kórházi egységekben neki valójában milyen „jó” dolga volt azokhoz képest, akik fizikai munkára lettek beosztva és megfelelő eszközök nélkül, hóban-fagyban dideregve, akár derékig vízben állva lapátolhatták a folyómederből a kavicsokat például, míg ő ugyanazt az ablaktáblát pucolta álló nap, s ha elkészült, újra bepiszkolta, majd újra letakarította és így tovább, csak hogy egy esetleges ellenőrzés során úgy tűnjön, fontos munkát végez, mert a henyélés egyenlő volt az öngyilkossággal. Szinte már haragudtam rá azok nevében, akiket a különböző üzemekben robotoltattak, de közben ki ne tette volna ugyanezt az ő helyében?! És egyébként főhősünk igazán nem „vádolható” azzal, hogy Auschwitzról úgy számol be, hogy meg sem érintette a halál szele, hiszen kevésbé szerencsés pillanataiban ő is került külső kommandókba, ő is robotolt, őt is verték, és ő is átkerült Birkenauba egy hónapra (aminek lóistálló barakkjai mellett – bármilyen morbidul hangozzék is – Auschwitz kőépületei szinte hotelnek tűnnek), ahonnan csak ritkán tértek vissza élve az emberek, de a jószerencsének, kapcsolatainak, kitartásának, a szerelme utáni folytonos vágyódásának és a jövőbe vetett hitének köszönhetően mindig sikerült elkerülnie, időnként egyenesen kijátszania a halált. Amilyen szörnyűségeket pedig saját szemével nem tapasztalt, azokról mások beszámolóin keresztül mesél. Így szerezhetünk tudomást a nőkön elvégzett kísérletekről, egy szökni próbáló történetéről, aki félig a halálból tért vissza, vagy a különösen ritkán túlélő sonderkommandósok feladatairól a gázkamráknál, krematóriumoknál; például hogy mi történt a ’44-es magyar gyerektranszporttal…

Úgy gondolom, számunkra ezek a történetek valójában felfoghatatlanok. Ahogy írtam is korábban, (horror)filmként pereg az olvasó szeme előtt a történet, és hiába tudjuk, hogy ez nem egy beteg fantáziaszülemény, borzasztó nehéz realizálni, hogy ez a múlt, hogy tényleg megtörténhet(ett) ilyesmi. És valahol szomorú már az is, döbbenet és együttérzés ide vagy oda, hogy egyáltalán képes az olvasó, köztük én is, túllépni, továbblépni egy ilyen beszámolón. Azt hiszem, ha igazán felfognánk a történteket, remegve gubbasztva hintáztatnák magunkat egy sötét sarokban, de persze az élet nem áll meg, ahogy a haláltábor mellett is volt tavasz és rügyező fák. Az meg már végképp rejtély számomra, hogy mekkora életerő kell ahhoz, hogy az, aki mindezt valóban átélte, hogyan képes újra értelmet találni az életben és túllendülve a veszteségeken felépíteni egy új, tartalmas életet a semmiből. Persze nem volt más választásuk, vagy ez vagy a diliház. (Egyébként érdemes abba is belegondolni, hogy ez nem csak az áldozatokra fennálló kérdés. Mondjuk Hitler lelkiismeretét talán hagyjuk, de egy átlag sorkatonának vagy háború utáni árja német állampolgárnak se lehetett könnyű a lelke... Aztán hogy ezért most kellene-e sajnálni őket, az már megint egy másik kérdés.) Eddy és Friedel mindketten túlélték, bár házasságuk, ami a táborban mentőövnek bizonyult, a későbbiekben megsínylette a traumát és végül elváltak. Később Eddy újranősült és három gyermeke született. Az auschwitzi megrázkódtatásokat élete végéig igyekezett a munkája által feldolgozni és a kísérletek, terápiák tapasztalatait, eredményeit mások javára is fordítani.

Aki érdeklődik a történelem e koromfekete időszaka iránt, annak szerintem mindenképpen érdemes elolvasnia Eddy beszámolóját! Ha bírja idegekkel, hamar a végére fog érni ennek a rövid kis könyvnek, mert sodornak az események és a stílus. Nem fog eddig sose hallott információkhoz jutni, de hogy ne veszhessenek a múlt homályába a történtek, nem árt őket újra meg újra felidézni, még ha időnként oly fájdalmas és dühítő is olvasni Eddy sorait. Csak azt sajnálom, hogy az ilyen beszámolókat általában sajnos pont nem azok olvassák, akiknek igazán tanulnia kellene belőle…

Tündérfaktor:

10/10

Könyv adatai:

Eredeti címe: Eindstation Auschwitz

Eredeti kiadási éve: 1946

Magyar fordítás kiadási éve: 2020

Kiadta: Athenaeum

Fordította: Alföldy Mari

Oldalszám: 223

ISBN: 9789632939070

Képek forrása: Google képek