Penelope Douglas: Kill Switch (Devil’s Night 3)

Miről szól:

A Devil’s Night sorozat harmadik kötetében Damon és Winter története kerül reflektorfénybe. Ők ketten gyerekkoruk óta ismerik egymást, de egy szörnyű baleset, melyben Winter elvesztette a látását, na meg a szülők elválasztották őket. S bár Winter is haragszik a fiúra, a vonzalom sosem szűnt meg. Tinédzserként, a tiltások ellenére egymásba is szeretnek, mely szerelem be is teljesül, ám van egy aprócska bökkenő. Mivel Winter nem lát, azt hiszi, hogy egy titokzatos másik fiúba szerelmes. Miután kiderül az igazság, a lány úgy érzi, átverték, a fiú pedig fiatalkorú megrontásáért börtönbe kerül. Szabadulása után mindent megtesz, hogy bosszút álljon a lányon és családján, amit Winter tehetetlenül, belül fortyogó dühvel tűr, ám a régi emlékek felszínre törnek, és a gyűlölet ismét szenvedélybe csap át.

Könyvtündér a sorok között:

Penelope Douglas munkáit számtalanszor dicsőítettem már és ez most, a tizenharmadik alkalom után sem változott! Ennek a nőnek az agya irodalmi tekintetben a legeslegnagyobb guilty pleasure számomra 2015, vagyis a Bully óta! Már jó előre tudom, hogy mikorra várható a következő regénye, és térdelőrajtból ugrok is rá a legújabb megjelenésekre. A Devil’s Night sorozattól eddig ugyan nem láttam annyi szikrázó csillagocskát kislányos rajongásomban, mint a Fall Away-től, de ez a történetfolyam is annyira a szívemhez nőtt, hogy már alig várom a befejező negyedik részt! Pedig, ha a sztori szembejönne a valóságban, akkor valószínűleg transzparensekkel és kereplővel tüntetnék az utcán a nőket érő elnyomás ellen. De papíron mit nekem a feminizmus! Éljenek a rosszfiúk!

Ami a történet hátterét illeti, bár önálló regényként is megállja a helyét, hiszen a Devil’s Night széria minden kötete új főszereplőket helyez előtérbe, azért nem árt tudni, hogy a sztori kerete szerint van négy srác, akik a gimiben a Horsemen, avagy az apokalipszis négy lovasa néven futottak. Ők voltak a középsuli császárai, a nagyreményű kosaras alfahímek, akik minden Halloweenkor felforgatták a várost csínytevéseikkel. Ám ezek a huncutságok idővel kicsit kinőtték a józanság határait, a fiúknak pedig járt az irgumburgum, böribe kerültek, legalábbis hárman. Szabadulásuk után immár huszonévesen mit sem bántak meg tetteikből, sőt, időközben újakat eszeltek ki, amivel revansot vehetnek az őket beárulókon. Ennek következtében a Corrupt-ban Michael kergette Rikát, a bosszúból azonban nem meglepő módon szerelem született. Aztán a Hideaway-ben Kai és Banks hasonlóan szenvedélyesen kibontakozó lamúrjának lehettünk tanúi. A Kill Switch-ben pedig Damon kerül sorra, aki fiatalkorú szexuális bántalmazásáért került a rácsok mögé, ám nem eszik olyan forrón a kását!

Damonnak számomra már a neve is árulkodó. Hogy ez mennyire szándékos az írónő részéről, arról őt kellene megkérdezni, ráadásul amit nekem sugall, annak valójában semmi köze a név eredetéhez, de én nem tudok nem egy démonra asszociálni róla, ami tökéletesen illik is sötét karakteréhez. Ugyanakkor természetesen van egy bugyiolvasztó oldala is a srácnak, amit remekül példáz nevének tényleges görög eredete. Hallottatok már Damón és Phütiasz filozófusok legendájáról? Hát én sem, de most rákerestem, nehogy félrevezessem itt a kedves olvasókat, úgyhogy ha legközelebb valamelyik kvízműsorban szerepeltek és ezt a kérdést kapjátok, elvárok egy élő adásos köszit!

Műveltségfejlesztő fun fact kitekintő rovat Könyvtündérrel

Szóval a történet szerint Phütiaszt halálra ítélték a türannosz elleni összeesküvés vádjával, és csak azzal a feltétellel engedték hazahajózni és elbúcsúzni a családjától, ha Damón vállalja, hogy visszatéréséig ő raboskodik helyette. Ha viszont nem érkezik vissza időben, a barátját végzik ki. Mindenki azt hitte, hogy Phütiasz veszi a nyúlcipőt és köd előttem, köd utánam, ám Phütiasz az utolsó pillanatban visszatért. Az uralkodó Dionüsziosz annyira meghatódott kettejük igaz barátságán, hogy könnyes szemekkel mindkettejüknek megkegyelmezett, s a srácok kézen fogva elsasszéztak a naplementében.

Il piccolo intermezzóm után vissza a könyvhöz! Szóval Damon Torrance egy kettős figura. Leginkább olyan karakter, akit úgy 90%-ban érdemes elkerülni, mert biztos, hogy nem lenne egy kedves szava se hozzád. De ha te vagy Winter Ashby… nos, akkor is határozottan okosabb lenne gyorsan az ellenkező irányba fordulni! A romantikus regényekben azonban szerencsére nem az ésszerűség az alapfelállás, hanem a mindent sodró szenvedély-cunami, úgyhogy gerlepárunkat is újra meg újra összerántja a kettejüket összekötő gumiszalag, avagy a sors vörös fonala.

Műveltségfejlesztő fun fact kitekintő rovat Könyvtündérrel part II.

Ázsiai hiedelmek szerint a szívünkből futó erek testünk határaival még nem érnek véget. Kisujjunkból láthatatlan vörös cérnaszálakként más emberekhez kapcsolódnak. Különösen igaz ez a szerelmesekre, akik e fonál által akkor is újra egymásra találnak majd, ha időközben elsodorja őket egymástól az élet. A nyugati kultúrákban erre a jelenségre használjuk a lelki társ kifejezést.

Köszönhetően tehát ennek a kis zsinórkának, Damont és Wintert nem fenyegeti az elszakadás veszélye. Annál inkább fenyegetik ők egymást, különösen Damon Wintert. A lány ugyanis vallomásával anno börtönbe jutatta a srácot, mivel hiába történt közös beleegyezéssel az első cekcujális alkalom, az az aprócska tudnivaló, hogy egyáltalán ki is volt a fiú személye, hogy, hogy nem lemaradt a tájékoztatási listáról. Merthogy Winter kislány kora óta vak (amit nem mellesleg részben szintén Damonnak köszönhet). S ugyan az nem zavarta, hogy fogalma sem volt kivel fekszik le, mármint konkrétan még a legény nevét se tudta, az azért már kiverte nála a biztosítékot, mikor kiderült, hogy a család ősi ellenségének porontya, Damon csapta neki a szelet. (Itt azért kicsit borultam, hogy a csaj évek óta ismeri a fiút, tapintotta, hallotta már őt, de randijaik alatt egyszer sem volt neki gyanús a hasonlóság, mert a srác – kapaszkodj meg! – végig suttogott…) Ám a lány, annak ellenére, hogy lényegében minden lelki és fizikai sérülését gyermek- és tinikorából ennek a démonnak köszönheti, ellenállhatatlan vonzalmat érez, miközben persze mélyen fortyogó gyűlöletet is táplál az időközben felnőtt férfi iránt. Tehát igen, most érkeztünk el a ponthoz, hogy nyilvánvaló legyen, ha két ellenkező nemű, lelkileg sérült áru ennyire rühelli egymást, akkor abból boldogan éltek, míg meg nem haltak (vagy esetenként ölték egymást) lesz. Legalábbis a túlfűtött romantikus irodalom meseregényeiben. Ja, amúgy azt említettem, hogy Damon tönkretette Winter apját, kisemmizte a családot, elvette a lány nővérét feleségül, és mindezek tetejébe, legeslegmegbocsájthatatlanabbul még a kutyáját is elédesgette a lánytól? De nem kell ilyen csekélységeken fennakadni! Love me tender, love me true! Subidubidú…

Kedveskéink kergetőznek tehát különböző helyszíneken, bel- és kültéren, otthon, mások otthonában, kertben, faházban, szökőkútban, horror vidámparkban, terrorizálják egymást földön, vízen, levegőben, motoron, autóban, majd egyszer csak bekattan, hogy állj, hiszen mi szeretjük egymást! És tényleg! És akkor mindenki lenyugszik, a fékezhetetlen srácot megszelídíti a balerina hercegnő, és rájönnek, hogy akkor innentől egy mindenkiért, mindenki kettejükért. Magyarul Penelope Douglas mesterien vezeti át az óvodás, hajhúzgálós udvarlást a felnőttek világába, egy erős szexuális töltetű 18 pluszos kiadásba. Regényei többségében ebből a bevált receptből főz, és helyesen teszi, mert én mindig megkajálom!

Imádom az írónő sötét stílusát is, a hányattatott sorsú, torz szerelmi szálait, ebben a sorozatban pedig a gótikus, Halloweenhez kapcsolódó díszleteit, amivel körbeveszi a történetet, különösen. És azt, hogy mondanivalója nem ér véget azzal, hogy két ember ellenállhatatlan vágyat érez egymás iránt – éljen a kémia! –, hanem mindig pakol még erre az alapra a rózsaszín vattacukor pamacsok mellé súlyos, kellemetlen, ragacsos témákat is. Ezekkel egyfelől magyarázatot kapunk, hogy miért olyan elb*szott pszichopata minden imádnivaló kis szereplője, másrészt az mindig mélységet ad a sztorinak, ha képbe kerül a család meghatározó szerepe. Mert hát mindenkinek van családja, szóval jah, tudjátok, miről beszélek! Penelope Douglas szereplőinek családjai persze valószínűleg összehasonlíthatatlanul durvább kategóriák, mint az átlag olvasóké, de az azonosulás így sem okoz nehézséget. Mármint jó, oké, szóval (spoiler!) nem erőszakoltak meg gyerekként a szüleim, nem vert agyon az apám, nem nyírta ki a háziállataim, én pedig bosszúból nem szurkáltam halálra egy antik markolatú tőrrel, és még az sem derült ki huszonévesen, hogy nem is az az anyám, aki, aminek következtében majdnem megmolesztáltam volna a saját testvérem, vagy például vak se vagyok, és szívem egyetlen szerelme (már, ha lenne) sem akarja mindenáron szétzilálni az idegeim, na de ettől még tökre átérzem a helyzetük! Öööö… hát igen.

Szóval a sztori, ugyan teljesen abszurd és a realitás talajától héliumos lufiként tovareppenő, kellően morbid személyiséggel igencsak élvezetes. Aki szeret horrort vagy thrillert olvasni/nézni, nem veti meg a twisted dark romance műfaját, elég nyitottan fogadja a különböző szexuális irányultságokat, és nem vágja földhöz az a koncepció, hogy ami a hálószoba négy fala között történik (vagy simán egy szoba négy fala között, vagy egy épület négy fala, vagy nincs is fala, mindegy, lényeg, hogy más nem látja… vaaagy… áhh, hagyjuk) az magánügy, ebből kifolyólag, ha mindenki benne van, csak rájuk tartozik, hogy mivel ütik el az időt, nos, az csípni fogja ezt a sorozatot. A karaktereket úgyszintén. Kifejezetten bravúros teljesítmény például az írónőtől, hogy az előző részekben főgonosszá érlelt Damonból képes volt egy olyan figurát kihozni, akinek boldogságáért elvakultan (hihi) szurkolunk. Valamint Winter személyében is sikerült ismét hozni egy belevaló csajt, akinek egyetlen gyengéje Damon, de őt leszámítva csodálatra méltó az élethez való hozzáállása, a hétköznapokkal való megküzdése, az álmaiért vívott kitartó harca, a vakmerő (haha) bátorsága, különösen annak tekintetében, hogy tényleg nem lát, és ez extrán hátráltatja őt mindenben. Vagy hátráltatná, ha nem egy romantikus regényről lenne szó… Úgyhogy most örvendeznék, hogy végre egy erős női karakter, aki olyannyira nem tökéletes Barbie baba, hogy konkrétan durva fogyatékkal él, de azért egyrészt már a Barbie-t is gyártják minden elképzelhető formában, másrészt Winter így is nyilván egy csinibaba mintapéldány, aki szigorúan bot nélkül szaladgál, és egyszer sem botlik meg vagy téved el… Tehát regényhős csupán, jóindulattal két és fél dimenziós, de ez már így is elfogadhatóbb női példakép, mint a romantikus regények többségében, egyszóval rányomtam a "jóváhagyva" pecsétem.

Összefoglalva ez a történet azért még mindig nem az átlagos nőstényekről szól, se nem az átlagos hímekről, az átlagos élethelyzetekről, vagy az átlagos szerelmekről, de néha akkor is jól esik a makulátlanok izgalmakkal felturbózott fantáziavilágáról olvasni, és hogy a végén így is, úgy is happy end! Bűnös kis élvezet. Szégyellem, de vállalom! Ráadásul a három rész közül ez sodort el a legjobban, úgyhogy tempó, tempó, kedves Penelope Douglas, füstöljön az a billentyűzet, ide nekem a befejező részt is!

Tündérfaktor:

10/9

Könyv adatai:

Eredeti címe: Kill Switch

Eredeti kiadási éve: 2019

Oldalszám: 522

Képek forrása: FanGirl Pinterest, Kill Switch Pinterest, DeviantArt