Sarah A. Denzil: A néma gyermek

Miről szól:

Emma Price hatéves kisfiáért siet az iskolába. Árad a közeli Ouse-folyó, ezért szeretné minél hamarabb biztonságban tudni gyermekét. Ám a gyerek eltűnt, senki sem találja, s végül csak piros kabátja kerül elő a vízből...

Mikor Emma élete tíz évvel később kezd újra elviselhetővé válni, új férje, új otthona és születendő kisbabája értelmet adnak hétköznapjainak, ismét boldog, reménytelin tekint a jövőbe, s úgy tűnik, sikerült lezárnia tragédia sújtotta múltját, felbukkan a fia. Csakhogy Aident súlyos trauma érte, amiről nem tud beszélni.

Emma elszántan próbál egyensúlyozni régi és új élete között, kétségbeesetten igyekszik ismét közel férkőzni fiához, hogy szóra bírja őt és kiderítse mi történt vele, ki rabolta el és tartotta fogva hosszú éveken keresztül. Emma és a rendőrség is fáradhatatlanul nyomoznak, a csendes kis faluban már lassan mindenki gyanús, ám a választ egyedül a néma gyermek ismeri.

Könyvtündér a sorok között:

Megint felültem a hype vonatra. Néha el is tolják a rajongó tömegek, de általában inkább egyszer csak azt veszem észre, hogy körülöttem mindenki csápol, jó a buli a büfékocsiban, sorban állnak a fanok a vonatkürt nyomkodásáért, aztán kinézek az ablakon és kiderül, hogy még mindig az állomáson várunk… Sajnos valami ilyesmit éreztem A néma gyermek olvasása közben is. Ígéretes fülszöveg, tetszetős tartalom, belengetett izgalmak és borzongás, dicsérő vélemények, figyelemfelkeltő hasonlítgatás a Holtodiglanhoz, avagy mézesmadzag effekt, végül 348 oldalnyi drága idő az életemből.

Pedig volt benne potenciál. Az alapsztorit két irányba is vihette volna az írónő, de aztán maradt a „két szék közt a pad alá” eseténél. Thrillernek ugyanis elég harmatos, a pszichológiai vonal meg egyáltalán nincs kifejtve. Vagyis a Holtodiglanhoz képest a fasorban nincs a regény, de azért nézzünk a mélyére! Kivételesen igyekszem spoilermentesen, de mindenkinél máshol van az ingerküszöb, úgyhogy csak óvatosan!

A felvezetés rendben van: egy áradás során eltűnik a kisvárosban egy hatéves fiúcska az iskolából, mert a nagy kavarodás közben senki nem veszi észre, hogy a kissrác otthagyta a többieket és leslattyogott a folyóhoz nézelődni. A kabátját később megtalálják, mindenki azt hiszi, hogy vízbefulladt, ezért halottnak nyilvánítják. Eltelik tíz év. Fiatal anyukája azóta új életet kezdett, újra férjhez ment, újra babát vár. Ebbe a nehezen kiharcolt idillbe sétál be egyszer csak a halottnak hitt tinédzser fia. Koszosan, soványan, sérülten és némán kibotorkál a közeli erdőből, de hogy hol volt évekig és mi történt vele, arról egy szót sem szól. Néhány nap után a kórházból hazaviszik a srácot, édesanyja meglehetősen izzadságszagúan próbálja felvenni vele újra a kapcsolatot, felbukkan az exférj apa is, és zajlik a nyomozás, aki él és mozog, mindenki gyanús.

Képek forrása: Pinterest

Ám innentől végtelenül lassan zajlanak az események. Csak fogynak a lapok tucatjával, de nem igazán történik semmi. A fiú a könyv címéhez hűen NÉMA – így, csupa nagybetűvel –, nézi a tévét, ha megy benne a mese, ha ki van kapcsolva, de közben meg funkcionál, reggelit készít magának, érti, amit mondanak neki, csinálja, amit kérnek tőle (már attól függően, hogy ki utasítja). Ennek az egésznek a pszichológiájáról sajnos azonban semmit nem tudunk meg, így viszont elég hihetetlen és érthetetlen a gyerek viselkedése, még akkor is, ha hallottunk már róla, hogy tényleg létezik ilyesmi (de hogy így, ebben a formában, az nem győzött meg). Ráadásul ez a szitu több száz oldalon keresztül mit sem változik, úgyhogy a fiú lényegében megmarad egy frusztráló mellékszereplőnek, amíg az anyja kálváriáját követjük nyomon. Aki lehetne szimpatikus, együtt érezhetnénk vele, izgulhatnánk érte és szurkolhatnánk neki, de számomra ő is csak egy volt az idegesítő, tehetetlen karakterek közül. És amit a végén azzal a szüléssel művelt az írónő… olcsó húzás. Nem elég, hogy lényegében az egész sztori alatt mindenórás a főszereplő, thhhermészetesen a legnagyobb eksön közepén kezd el vajúdni, de azért még vándörvumenként lekaratéjozza a ellenfelet, és ugyan folyik a magzatvíz meg jönnek a görcsös fájások, Emma még kedvet kap fiával a kéktúrát is gyorsan végigjárni az erdőben. Persze ebben drágalátos fiacskája is ludas, mert neki thehehermészetesen akkor és ott jön meg az esze, hogy azonnal megmutassa hol volt és mit csinált tíz évig. Felmerült már bennem az a gyanú is, hogy itt még lesz abból csavar, hogy a srác bosszút akar állni az anyján, mert nem elég, hogy néha ijesztően viselkedik, nem egyszer csak nézi a földön keljfeljancsiként fetrengő gombóc anyját, és bár tudjuk, hogy felfogja a környezetét, többszöri könyörgésre sem hajlandó őt felsegíteni, még ráadásul az ellenség kezére is játszik. Ez utóbbit amúgy azóta sem értem, mert magyarázatot nem kapunk rá.

A nagy rejtély sem lett túlkomplikálva. Hamar sejthető, hogy ki(k)nek a keze kavarta a trutymót. A végén pedig a rosszak elég gyorsan elintéződnek, nem sokáig rágjuk a körmünk, hogy ki éli túl. A gonoszok hullanak, a jók diadalmaskodnak, jöhet a sablon hepiend. Sajnos nem tettem le a hajam, amikor végül megszólalt a néma gyermek, és nem okozott katarzist a történtekre adott magyarázat sem. Miután becsuktam a könyvet, nem a WOW, sokkal inkább a WTF betűkombinációt suttogtam magam elé, mert szerintem többszörösen is sántít a történet. A szereplők, különösen a bűnösök motivációi, lépései megkérdőjelezhetőek. Ahogy például a főgonoszt elintézte az írónő, azon besírtam. Tíz év vidám gyermekmolesztálás után elhunyt heveny lelkiismeretfurdalásban, persze, hagyjuk már! Az meg, hogy egy kis angol faluban, egy ismerősi körben ennyi pszichopata és/vagy pedofil éldegéljen… kicsit túl lett tolva ez a bringa. De további részletekbe nem megyek bele, mert nekem is lelkifurkám lesz, ha megint elkotyogom az összes csavart.

(Ezt a képet azért itt hagyom azoknak, akik már olvasták a könyvet. Ízléstelen, tudom, de nem hagyhattam ki... muhaha)

Ha valaki igazán jó pszicho-thrillerre vágyik, olvassa inkább újra a Holtodiglant! Azon tényleg lehet izgulni, meg lehet döbbenni, és a vége sem a szokásos, unásig használt kaptafa. Ha pedig valaki a gyermeklélektan világában merülne el borzongva, annak ajánlom Torey Hayden valóságon alapuló, saját gyermekpszichológusi tapasztalataiból merített regényeit, melyekben lelki sérült, bántalmazott gyerekek történeteit meséli el, egyszerre nyújtva hajmeresztő krimi élményt és letaglózó szakmai betekintést.

Ezekhez képest Sarah A. Denzil könyve egy uncsi, lájtos pszicho-thriller wannabe, nyári strandolvasmány, ami egynek talán elmegy – végül is ne legyek igazságtalan, viszonylag gyorsan kiolvastam, kíváncsi voltam a végére –, de semmi maradandó. Ezt egyébként valószínűleg már akkor sejtenem kellett volna, mikor az első kérdőjel alakot öltött a fejemben a Könyvmolyképzős borító szövege láttán: „Női pszichothriller”? Létezik ilyen kategória? Mit jelent ez egyáltalán? Fiúknak nem elég rémisztő, de a félős csajok maguk alá piszkítanak tőle? Vagy ha a főszereplő egy terhes nő, azt a pasik már ne is olvassák, mert úgyse értik? Akinek van ötlete a megfejtésre, hogy mitől lesz női egy thriller, az írja meg kommentben! Illetve jelentkezzenek, akik nőként szívesebben csapnak le „női pszichothrillerekre”, mint hagyományos mezeire, mert kíváncsi lennék, hogy az ezzel a jelzővel elvesztett férfi olvasókat hányszoros női vásárlótömegek hada hozza be, sőt múlja felül. Bár biztos nem véletlen a marketing, nekem ez most akkor is erősen birizgálja azt a kritikus női csőröm.

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: Silent Child

Eredeti kiadási éve: 2017

Magyar fordítás kiadási éve: 2019

Kiadta: Könyvmolyképző

Fordította: Benedek Dorottya

Oldalszám: 348

ISBN: 9789634575207