Abbie Greaves: A világ végéig (The Ends of the Earth)

Miről szól:

 

Ha a szerelmed, akivel azt hitted, hogy imádjátok egymást és nem is lehetnétek boldogabbak együtt, egyszer csak felszívódna, te mit tennél, hogy visszakapd őt? Tovább tudnál lépni, ha nem ismernéd az okokat, csak azt, hogy önszántából hagyott el? Kimennél még elé a pályaudvarra, mint korábban mindig, várva, hogy hazaérjen a munkából? Meddig várnád reménykedve, hogy egyszer csak felbukkan? Napokig? Hetekig? Egy év már túlzás? Na és hét? Mary már hét éve várja egy „Gyere haza, Jim!” feliratú táblával, hogy szerelme visszatérjen hozzá. Ha elég kitartó, vajon a szerelem tényleg mindent legyőz, és jöhet a megérdemelt happy end, vagy ez már őrültség? Te kíváncsi lennél a történetére, vagy inkább szemlesütve sietnél el mellette? Újságíróként látnál benne fantáziát? Alice látott, és nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot.

 

Könyvtündér a sorok között:

 

Abbie Greaves első könyve, a Büntető némaság fordítása után rögtön volt szerencsém második regényéhez is, ami továbbra sem strandolvasmány, hasonlóan súlyos, szívet tépő történetet dolgoz fel, s bár az alapötlet itt sem egy lélekmelengető habos kakaó, a stílusa mégis egy fokkal könnyedebbnek hat, és a sok dráma után végül mindenki megleli helyét a saját (és mások) életében.

Számomra kicsit hihetetlen volt az alapfelütés, mert el nem tudom képzelni, hogy egy épeszű ember hét éven át várjon valakire, aki se szó, se beszéd faképnél hagyta őt. A reménykedést még megértem, de hogy konkrétan kiálljak a pályaudvarra egy táblával, úgy, hogy közben van munkám és mellette még éjszakába nyúlóan önkénteskedek is… Kinek fér ez bele az életébe? Arról már nem is beszélve, hogy nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én finoman fogalmazva zokon venném a történteket. Nem úgy Mary, aki viszont megszállottan kínozza magát ezzel a pályaudvari performansszal, hátha egyszer arra jár Jim és… hát nem tudom, folytatnák ott, ahol abbahagyták, mintha mi se történt volna?

No de nem Jim jár arra, hanem Alice, a fiatal újságíró, aki hacsak nem tud előállni valami díjnyertes sztorival, akkor a leépítések miatt elbocsátják a magazintól, ahol dolgozik. Hogy mennyire tűnik Pulitzer-díjas riportnak egy látszólag dilis nő szerelmi életéről cikket (könyvet?) írni, azt majd a kedves olvasók eldöntik, mindenesetre valóban izgalmasabbnak hangzik, mint a földalatti vasúthálózat gombjait nyomogató állomásfőnökkel interjúzni, akihez Alice eredetileg készült, amikor felfigyelt az épp ideg-összeroppanást kapó Maryre. Meg is hívja őt egy italra, hogy közben meghallgassa történetét, majd gyorsan el is dönti, hogy ennek utána kell járnia, és nem nyugszik, amíg fényt nem derít az igazságra. Alice kíváncsisága nem légből kapott, őt még gyerekként az apja hagyta el egyik napról a másikra, ezért érzi át annyira Mary gyötrődését és szeretne segíteni rajta, s egyúttal önmagán is.

A történetvezetés itt kettéválik, és egyfelől megismerhetjük a múltban Mary és Jim egymásra találását és a folyamatot, ami a férfi eltűnéséhez vezetett, illetve nyomon követhetjük Alice akcióját a jelenben, ahogy Angliát és Skóciát átszelve igyekszik felkutatni Jimet egy Maryvel közös barát, Kit segítségével, akivel együtt önkénteskednek az ÉjjeliVonal nevű telefonos krízisközpontban. (Leginkább az ő karakterének köszönhető a regény könnyedebb, humorosabb stílusa is.) Talán nem árulok el túl nagy titkot, hogy ezzel egy újabb szerelmi szál is szövődik a történetbe. S ha már ÉjjeliVonal, meg kell említenem a krízisközpontot alapító Tedet is, akinek kulcsfontosságú szerepe van a kaland beindításában.

Képek forrása: Pinterest

Ebben a történetben, mint ahogy az az életben is lenni szokott – vagy legalábbis ahogyan azt a mondás tartja –, nem annyira a végcél, mint inkább maga az utazás a fontos. Tehát azt, hogy hogyan jutunk el a végkifejletig, s hogy mi is az egyáltalán, azt természetesen nem árulom el, de annyit azért elhintenék, hogy mindegyik férfi karakterünk, mind Jim, Ted és Kit is szenved valamilyen lelki tehertől, amit talán férfi létükből adódóan nehezebben tudnak kezelni, nehezebben tudják elfogadni, hogy egyedül nem képesek „megjavítani” magukat, és ezért nehezebben kérnek segítséget is. Bár két főszereplőnk nő, végül mégis a férfiakra és az ő esendőségükre irányul a reflektorfény, de a legfontosabb tanulság nemektől függetlenül talán mégis az, hogy emberi kapcsolatok és igaz barátok nélkül mind elveszettek vagyunk.

És ahogyan azt már a Büntető némaság kapcsán is fejtegettem, az „all you need is love” jól hangzik, de sajnos továbbra is bullshit. Ha valakinek baj van a fejében – és ezt most nem pejoratív, hanem klinikai értelemben mondom, lásd például depresszió – vagy a szívében/lelkében, azt nem mindig elég megpuszilgatni. Ugyanakkor az érem másik oldalát nézve az is fontos, hogy ha nem tudjuk megoldani mások búját-baját helyettük, szeressük és becsüljük önmagunkat is annyira, hogy nem ülünk fel az önhibáztatás szekerére, hogy aztán mi is ugyanabba a gödörbe zúgjunk, ahonnan a másikat próbáltuk épp kirángatni.

Nincs új a nap alatt, na! Továbbra is piszok nehéz megtalálni az egyensúlyt, de hát erről szól az élet. A világ végéig talán még lesz időnk megfejteni, hogy is kell ezt jól csinálni – esetleg tanulva épp az ilyen könyvek példájából is.

 

Tündérfaktor:

10/8

Egyébként végig ez a dal ment közben a fejemben, úgyhogy megosztom, hogy menjen a tietekben is!

 

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Ends of the Earth/Anywhere for You

Eredeti kiadási éve: 2021

Magyar fordítás kiadási éve: 2022

Kiadta: Alexandra

Fordította: Nagy Szilvia :)

Oldalszám: 399

ISBN: 9789635822805