Emily Murdoch: Ha megtalálsz

Miről szól:

A 15 éves Carey és 6 éves húga, Jenessa nem átlagos gyerekek. Imádnak olvasni, ezért életkoruknál jóval műveltebbek. Édesanyjuk hegedűművész volt, így Carey is profin játszik a hangszeren. Jenessa viszont, bár tudna, nem beszél. Talpraesettek, felelősségtudatosak, Carey egyenesen úgy gondozza húgát, mintha a saját gyermeke lenne. Mindez már önmagában elég lehetne, hogy nehézséget okozzon az iskolában, az átlagos kortársak közé való beilleszkedésben. Ám Carey és Jenessa nem járnak iskolába, se más gyerekek, vagy egyáltalán más emberek közé sem, mivel egy nemzeti park erdőségének közepén élnek egy lepusztult lakókocsiban, kiszolgáltatva az elemeknek és lecsúszott, drogfüggő anyjuk hóbortjainak, aki időről időre magára hagyja lányait, míg végül már hónapokig nem tér vissza.

Miközben a lányok az utolsó babkonzervek egyikén sínylődnek, egyik nap besétál életükbe a gyámügy. Hirtelen családba, meleg otthonba kerülnek, ahol a vezetékes víz, a villany, a teli hűtő és a saját hálószoba tömött gardróbszekrénnyel természetes kellékek. Belecsöppennek az iskolai élet és az átlagos kislányok, tinédzserek sokszor kegyetlen világába is. Ez azonban semmiség ahhoz képest, amit az erdőben kellett átélniük. Bár körülményeik száznyolcvan fokos fordulatot vettek a jó irányba, Carey mégsem tud nyugodtan belesimulni új életébe. Olyan szörnyű titkot őrizget ugyanis, mely, ha kiderül, mindkettejük számára tönkreteheti a hirtelen jött boldogságot.

Könyvtündér a sorok között:

Kezdjük azzal, hogy megkapó az ismertető is, de amibe elsőre bele lehet szeretni, az a borító. Imádom a színeit, a fényes fenyőfákat és a kifejező karaktereket rajta, a lakókocsit, az egymás felé forduló két lányt és messzebb az apafigurát. Telitalálat. Nagyon fájt volna, ha a belbecs tönkreteszi, és ezért nem állná meg helyét a polcon, de szerencsére nem csak a borító késztetett elismerő bólogatásra. Nézzük is, milyen témákról mesél a tartalom!

Először is felmerül a kérdés, hogy mi számít ifjúsági regénynek? Címkéje ellenére a Ha megtalálsz szerintem nem. Persze főszereplője egy 15 éves (vagy 14, annak, aki már olvasta) lány és annak 6 éves húga, témáit tekintve mégsem adnám gyerekek kezébe. Mondjuk, ha az Éhezők viadala lehet ifjúsági sztori… Itt ugyan nincs társadalmilag elfogadott, tévében közvetített sorozatgyilkosság-verseny gyerekekkel, a családon belüli erőszak, bántalmazás, súlyos elhanyagolás és kihasználás témái ugyanúgy földhöz vágnak. Sőt, ezt a történetet olvasva még nehezebb lélegezni, mert ez valóságos. Hogy hány gyerek él kényszerűen konzerveken és mókushúson nemzeti parkok közepén, azt persze nem tudom, de hasonló, vagy akár még ennél is rosszabb körülmények között bizony rengetegen, és ebbe belegondolni egészen bénító hatással bír.

Képek forrása: Pinterest, Pixabay

Talán éppen ezért túl sokat nem is időzünk fizikálisan az erdőben. Már az első fejezetben megérkezik a segítség egy szociális munkás és Carey édesapja személyében, akitől – mint az később kiderül – a lecsúszott anya elrabolta gyereküket és elrejtette őt az erdő mélyén, Carey-vel viszont elhitette, hogy apja bántotta őket, így menekülniük kellett. Ezzel a tudattal nem indul döccenőmentesen apa és lánya újra összefonódó kapcsolata. Carey folyamatos éberséggel és óvatossággal kezeli új helyzetét, de nem is annyira önmaga, sokkal inkább kishúga miatt, akit anyja helyett anyjaként gondozott és nevelt már eddig is, most pedig egy mindkettejük számára merőben új, ismeretlen világban kell megvédenie őt. Mint mondtam, az erdőt hamar elhagyjuk, de ahogyan Carey fogalmaz: „Elviheted a lányt az erdőből, de az erdőt nem viheted el a lányból.”, így természetesen vagy visszaemlékezések során, vagy egyszerűen abból leszűrve, ahogyan az új, mások számára evidens dolgokhoz viszonyulnak, pontosan kiderül milyen borzalmas nehézségeket kellett átélniük a lányoknak korábban. Ám nekik akkor ez volt a normális, szerették az erdőt és szerették az anyjukat is. „Mindenben képesek vagyunk megtalálni a szépet. A nélkülözésben is. Ilyen az ember. A legjobbat hozza ki abból, amije van.”

Képek forrása. Pinterest, Pixabay

Züllött, drogos anyjukkal ellentétben a lányok fantasztikus emberekké cseperedtek. Mindketten nagyon illemtudóak, fegyelmezettek, okosak, kedvesek, mint akiknek semmi oka a depresszióra vagy a devianciára, ami talán nem tűnik túl életszerűnek, engem mégis megvettek kilóra. Carey odaadása lenyűgöző, ahogyan húgával bánik, illetve ahogyan bárkivel viselkedik az őt ért/érő sérelmek miatti esetleges bosszúvágy vagy rosszindulat bármi jele nélkül. Pedig nehéz a beilleszkedés. Apjuk új családjában mostohaanyjuk, Melissa szintén egy tünemény, aki az első pillanattól kezdve sajátjaiként tekint az erdei jövevényekre, ám az ő korábbi kapcsolatából származó lánya, Delaney már jóval keményebb dió. Mint Hamupipőke történetében, Delaney a gonosz mostohatestvér, aki minden megszólalásával megkeseríti csodálatos főszereplőink életét, különösen, ha a számukra szintén vadidegen iskolai közegről van szó. Az első adandó alkalommal magára hagyja a vele egy osztályba kerülő Carey-t, kiközösíti őt, gúnyt űz belőle, és erre barátait is bíztatja. Aztán végül az ő motivációi is értelmet nyernek, hiszen sok szempontból lehet féltékeny riválisaira, akik miatt egész életében háttérbe szorult, mivel Carey apja mindig is megszállottan kereste eltűnt lányát, ami minden másnál, vagyis még Delaney-nál is előbbre való volt, s a kis különcök megérkezésével a helyzet mit sem javult. De a megnyerő személyiségű lányoknak végül Delaney sem tud ellenállni, így mikor sikerül megnyílnia, ő és Carey, ha barátok még nem is lesznek, kétségkívül közelebb kerülnek egymáshoz. A kis Nessával ez a perpatvar nem áll fenn, mivel ő olyan édes cukorfalat, hogy azonnal belopja magát mindenki szívébe, még Delaney-ébe is. Például ahogyan a kislány először találkozik a család háromlábú kutyájával, Apróval, és bár nem beszél, mégis csillogó szemekkel azonnal odasúgja testvérének, hogy „Az én kutyám. Az enyém.”, hát azon nem lehet nem olvadozni. De számtalan ilyen jelenetet említhetnék, ahol Jenessát meg kell zabálni, főleg a kutyával közös részeket. És azért Carey sincs egyedül megértő kortársak tekintetében, hiszen ott van neki Tündérke, a 12 éves zseni kislány, aki Carey-hez hasonlóan felsőbb osztályba járhat, olyan eszes, egy igazi kis vidám energiabomba; illetve Ryan, aki végül több is lesz, mint barát.

Az egyedüli, számomra gyengébb szálat a romantikus tiniszerelem vonal beerőltetése jelentette, ami nekem nem hiányzott volna. Túl csöpögősnek találtam, és nem éreztem elég kidolgozottnak, ezért le is vontam egyetlen pontocskát. Egyébként az egész iskolai beilleszkedést lehetett volna még fokozni, mert Delaney és bandája kivételével azért elég könnyen mentek a dolgok, pedig ezen a vonalon is elbírt volna még egy kis drámát a könyv. (Ami az ifjúsági vonalat is erősíthette volna. Aztán, hogy ez előnyére vált-e volna, az kérdőjeles. Legalábbis így felnőtt fejjel.) Nem tartom hibának, de esetleg az édesanyáról is megtudhattunk volna valamit, legalább egy epilógus erejéig, hogy mi történt vele, illetve hogy végül is miért hagyta el gyermekeit, ráadásul ilyen kegyetlen körülmények között.

Képek forrása: Pinterest, Pixabay

Lényeg a lényeg, engem nagyon gyorsan elvarázsolt Carey és Jenessa (és Apró). Hamar magával ragadott és végig le is kötött a lányok szomorú története, az erdőben töltött letaglózó tíz év, valamint az ezt követő csodával határos fordulat, a civilizációba való (vissza)integrálódás. Súlyos témái ellenére gyönyörűen megfogalmazott, felemelő, lélekmelengető alkotásról van szó, mely remek stílussal olvastatja magát, megtűzdelve Micimackós idézetekbe rejtett örök igazságokkal, és nem mellőzve a humort sem. A végén feltárt titok – melynek kiderülésétől Carey úgy rettegett, és ami után Jenessa megnémult – is durván üt. Bár lehet sejteni, hogy valami ilyesmi történhetett az erdő mélyén, mégis amikor olvasod, a hideg futkos a hátadon. Már önmagában az is embertelen, hogy az anyjuk a világtól elzárva tartotta lányait, de hogy végül a drogok és az arra pocsékolt pénz megszerzése fontosabb volt gyermekeinél, s ezért őket bárminek alávetette, beáldozta… Merthogy a lányok azért néha találkoztak más emberekkel, véletlenül arra járó turistákkal, vagy egyáltalán nem véletlenül odakeveredő férfiakkal, akik nem úgy néztek a kislányokra, ahogyan az megengedett, és akkor ennél többet nem is mondanék…

De hogy ne ilyen negatív gondolatokkal zárjam a posztot, elárulom, pontosan mikor tudtam, hogy mi biztosan nagyon jó barátok leszünk ezzel a könyvvel. Van az a rész, mikor a lányok annyi szenvedés, nélkülözés, éhezés után beülnek a kocsiba, mely új életük felé fuvarozza őket, a szociális munkás nőci pedig Carey kezébe nyom egy zacskó hagymás-tejfölös chipset. Hadd tolmácsoljam Carey gondolatait: „A mennyország a számba költözött.” „Civilizációban élni egyedül a kaja miatt éri meg.”

Ja, és a másik:

„– Semmink sincs.

A karját lóbálja.

– Jenessa Blackburn! Azonnal vedd azt fel a földről!

Ellenkezésül toporzékolni kezd, úgyhogy lehajolok, és felveszem a Micimackó-könyvet magam, és kisöpröm a lapjai közül a fekete földet.

– Miért mondod, hogy nincs semmink? Vannak könyveid például. Egy könyv egy egész világ – jelentem ki ünnepélyesen.

– És? 

– És ezért, ha könyved van, mindened van.”

Kedves Carey, szerintem te vagy a lelki társam!

Tündérfaktor:

10/9

Könyv adatai:

Eredeti címe: If You Find Me

Eredeti kiadási éve: 2013

Magyar fordítás kiadási éve: 2016

Kiadta: GABO

Fordította: Benedek Leila

Oldalszám: 300

ISBN: 9789634062776