Mario Escobar: Auschwitzi bölcsődal

Miről szól:

Helene Hanemann árja német nő volt, aki származása ellenére a második világháború idején mégis Auschwitz haláltáborában kötött ki. Nem tett ő semmi rosszat, egyetlen „bűne” volt csupán, hogy cigány férfiba szeretett bele, s így öt közös gyermekük is cigánynak számított. Amikor pedig a családjáért megérkezett a Gestapo, Helene, bár megmenekülhetett volna, úgy döntött, ahogy egy édesanyának döntenie kell: elkísérte szeretteit a pokolba. Az azóta már jól ismert tábori küzdelmeken egy kedvesnek látszó, a gyerekeknek cukorkát osztogató orvos, Josef Mengele enyhített, aki kitalálta (persze nem szívjóságból), hogy óvodát és kisiskolát nyit a táborban. Ennek kialakításával és vezetésével az ápolónőt, Helenét bízta meg.

Könyvtündér a sorok között:

Nem tartom magam holokauszt szakértőnek, de már vagy húsz könyvet olvastam és kétszer annyi filmet láttam a témában, cikkekről, iskolai tanulmányokról és a helyszínen tett látogatásról már nem is beszélve. Ha lehet ilyet mondani, számomra megunhatatlan vagy nevezzük inkább kimeríthetetlen történelmi topiknak, bár tény, hogy nehéz újat mondani vele kapcsolatban. Mario Escobarnak sikerült, ezért tetszett és ugyanebből kifolyólag nem tetszett az Auschwitzi bölcsődal.

Bár tudjuk, hogy a koncentrációs táborokba nem csak zsidókat zártak, a többi csoportról jóval ritkábban, inkább csak említés szintjén esik szó. Ebbe a résbe illeszkedik Mario Escobar regénye, mely a cigány holokausztot, vagyis a porajmost/parajmost/pharrajimost helyezi előtérbe, de ezt az illeszkedést én körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a formadugdosós babalabda kerek lyukába igyekszik belepréselni a kocka alakzatot a kisgyerek. Lehet, hogy belemegy, de valahogy nem az igazi.

Egyrészt azért, mert a téma megközelítése dicséretes ugyan, de talán a könyv rövidsége, illetve annak okán, hogy főszereplőnk mégiscsak egy árja német nő, a hangoztatott összetartásukon kívül nem sokat tudunk meg a cigányok (vagy ha úgy jobban tetszik, romák) népcsoportjáról.

Másrészt azért, mert lehet, hogy Escobar jó történész, de talán nem annyira jó író. Mintha nem egészen sikerült volna eldöntenie, hogy a történelemhez maradjon hű vagy írói vénájának szárnyait bontogassa inkább, s így végül két szék közt a pad alá huppant. A történelmi hitelesség több sebből vérzik, melyeknek egy részével kapcsolatban saját maga magyarázkodik az utószóban, a többiről meg döntse el a kedves olvasó, hogy hiszi-e a piszi ezek után... Az a bizonyos írói véna pedig kicsit vérszegénynek tűnt nekem, mert rendben, hogy alapvetően valós események és valós személyek története, de ha már egy képzeletbeli naplóból indulunk ki és álmemoárt gyártunk egy kevéssé ismert személyhez, lehetett volna kifejezőbb, érzelemgazdagabb a leírás, azon túl, hogy időről időre megjegyzi, mennyire borzasztóak a körülmények és hogy Auschwitzban mások a logika szabályai. Ez utóbbit konkrétan annyiszor elismétli, hogy ha számoltam volna, nem biztos, hogy elég ujjam lett volna hozzá, de más egyebeket is ismételget, sablonokat és frázisokat is előszeretettel puffogtat. Számomra sokszor életidegennek tűntek a megfogalmazások, különösen a párbeszédek, és ebben a témában egészen hihetetlennek tűnik, hogy ilyet mondok, de sziruposnak éreztem a stílust. Sokkal jobban beszippantottak korábban Nyiszli Miklós, Leon Leyson vagy Eddy de Wind saját beszámolói, emlékiratai, pedig ők nem voltak írók. Eddigi tapasztalataim alapján ritka az olyan holokausztot feldolgozó alkotás, amivel ne éreznék együtt, amibe ne élném bele magam, ami végső soron ne ríkatna meg. Escobar ebben is tudott újat nyújtani…

Harmadrészt pedig azért, mert az amúgy is rövidke könyv nagy részében olyan abszurd képet festett az Auschwitz-Birkenauban zajló életről, ami teljesen idegen volt a bennem élő képtől és nemhogy átérezni nem tudtam, de úgy felpaprikázott, hogy többször csak pislogtam értetlenül és tátogtam magam elé, hogy mi vaaan??? Például: az óvoda falait szivárványszín festékkel pingálják ki, a padlóra mintás szőnyegeket terítenek, a gyerekek színes cerkákkal, noteszekkel, tolltartókkal járkálnak, Disney meséket vetítenek nekik, szülinapi zsúrt tartanak csokitortával és még lufikat és szerpentineket is varázsolnak az eseményre, karácsonyi műsort tanulnak be és adnak elő a picik hófehér ingben és csokornyakkendőben a rokonaiknak, Helene fia az iskola és a zenekari próbák között ingázik, a munkatársai meg kenyeret és sajtot eszegetnek két műszak között, a foglyok pedig sétálgatnak szabadidejükben a vacsora előtt… Szóval időnként rá kellett pillantanom a borítóra, hogy most akkor tényleg Auschwitzban vagyunk vagy a Margitszigeti Nagyszállóban? Mintegy mellékesen persze ott füstölnek a háttérben a krematórium kéményei, sorban futnak be a vagonok, egész barakkokat semmisítenek meg, ha felüti fejét valami nyavalya és időnként felszikrázik a szögesdrótkerítés, amikor valaki már nem lát más kiutat a kilátástalanságból, de mindezt valahogy elhomályosítja Helene kivételezettsége és az a csőlátású küldetéstudat, amivel azt a nyomorult óvodát igyekszik koordinálni, miközben az egésznek tulajdonképpen csak az a célja, hogy Mengele könnyebben kiemelhesse onnan a kísérleti alanyait.

Or maybe not so much...

Isten őrizz, hogy tiszteletlen legyek az emlékéhez és most nyilván túlzok, de Helenéről konkrétan az a kép ugrott be, mintha Giselle a Bűbájból New York helyett Auschwitzba pottyant volna... Benne van a pakliban, hogy a saját tudatlanságom következménye ez a sok szemöldökráncolás, de valahogy érdekes, hogy soha nem találkoztam Auschwitznak ezzel az arcával, pedig ahogy az elején írtam, volt már párszor szerencsém ismereteket gyűjteni a témában. Ezekhez mérten pedig meglehetősen nehezemre esett izgulni Helenéért és a küzdelméért, hogy kapnak-e több tejet meg kekszet a gyerekek, miközben az övéi mind fűtött szobában, vetett ágyban aludhattak, mások meg lóistálló barakkok priccsein nyűglődtek egymás hegyén-hátán a halál küszöbén és csodaszámba ment, ha még minden családtagjuk élt és lélegzett.

Az igazi Helene becsületére legyen mondva, az előtt persze már önmagában leborulok, hogy ötgyermekes édesanya és mellette ápolónőként kenyérkereső volt, hogy bármit megtett a családjáért, hogy kétszer is volt választása, ő mégis az auschwitzi szenvedés, majd a biztos halál mellett döntött, csakhogy gyermekei oldalán legyen a végsőkig, hogy minden pillanatban az ő érdekeiket tartotta szem előtt, és még arra is volt lelki ereje a legnagyobb téboly közepette, hogy másokkal is foglalkozzon, mások gyermekeinek is megpróbáljon teremteni egy olyan környezetet, ami ideig-óráig elvonta a kicsik figyelmét a körülöttük zajló őrületről. Már ha mindez valóban így volt, mert Escobar történetén kívül sosem hallottam Helenéről, így nincs viszonyítási alapom.

A „Giselle-féle” jeleneteket talán kompenzálhatta volna történész írónk azzal, ha esetleg Mengele tevékenységébe bővebb betekintést nyújt, ahelyett hogy csak elhint némi információt a kísérleteiről, a felvezetőben és az epilógusban pedig úgy állítja be, mint egy már-már empatikus, bűneit megbánó alakot. Mengele kétségkívül szörnyeteg volt, ugyanakkor csak egy ember, és bár nem tilos ezen az emberi oldalán sem elmerengeni, de ha már így teszünk, szerintem ildomos tisztességesen feltárni a bűneit is. Ugyan elképzelhető, hogy Escobar nem akarta túlzottan sokkolni az olvasóit, hiszen ahogy a kiegészítésben írja, Helene egyik gyermekét is csak azért hagyja menekülni a gázkamra elől, hogy „ne veszítsük el teljesen a hitet”, miközben a valóságban Auschwitzból az egész család csak a kéményeken át távozhatott. De egyrészt ha pár oldallal később megtudjuk az igazságot, az ugyanúgy megöli a reményt, másrészt aki reményre vágyik, az ne a holokausztról olvasgasson, ha meg bevállalja, úgyis tudja, mire vállalkozik. Ebből kifolyólag Mengele rémtetteibe is mélyebben bele lehetett volna ásni. Vagy úgy egyáltalán Auschwitz rémségeibe, mert Helene karaktere olyan sztoikusan tűr mindent és ténykedik tovább, hogy néha még arra is emlékeztetni kell magunkat, hogy egy haláltáborban vagyunk.

Egyébként nem tudom, Helene jelentett-e akkora segítséget Mengelének, mint amekkora tüskének tűnt a szemében a kérvényeivel meg a karakán, nagyszájú kiállásával. Ahhoz képest, hogy öt gyermeke életét félthette, ha nem lett volna német, valószínűleg már sokkal hamarabb a túlvilágra juttatták volna vakmerőségei. De lehet, hogy ez is csak Escobar sajátos történelmi hűségének köszönhetően tűnik furcsaságnak, ahogyan például Himmler látogatása is, ami valójában meg sem történt, de nem is ad hozzá a történethez, ezért nem is értem, minek került bele. Az már önmagában „ugyan már” jelenet, hogy az SS vezére koncentrációs tábori ovikat látogasson, de hogy ott még cigány gyerekek fejtetű miatt rövidre nyírt hajacskáját is simogassa és közben olyan nonszensz dolgokat kérdezzen, hogy tudják-e mik azok a kinti kémények, amire az a válasz érkezik, hogy ott sütik a pékek a kenyeret… Nehéz eldönteni, hogy ennek a morbidsága vagy a képtelensége zavar-e jobban.

Ha mindez pedig nem adott volna elég okot a bosszankodásra, sikerült azzal is megfejelni az élményt, hogy körülbelül két oldalanként szembejött valamilyen gépelési hiba, amitől a végére már a hajamat téptem, mert egyszerűen nem értem, hogy ha egy fordító a dolga végeztével átolvassa a művét, hogy maradhat benne ennyi baki, ha meg keresztülmegy a szöveg még szerkesztőn is, akkor egyenesen isteni csoda.

DE! Senkit nem akarok lebeszélni a könyvről, Moly-on 88%-on áll és én is ajánlásra olvastam, méghozzá kedvencnek ítélve a témában (amit egyébként az illető szemén keresztül még meg is értek), úgyhogy tudjátok, ízlések és pofonok! Aki találkozna Auschwitzcal egy szokatlanabb nézőpontból, annak hajrá! Engem sajnos nem győzött meg Escobar, nem tudtam elhinni neki és átérezni ezt a kiszínezett „mesét”, de én már csak ilyen kis bizalmatlan vagyok, és az is lehet, hogy én tévedek...

Tündérfaktor:

10/5

                            

Könyv adatai:

Eredeti címe: Canción de cuna de Auschwitz

Eredeti kiadási éve: 2015

Magyar fordítás kiadási éve: 2019

Kiadta: Kossuth

Fordította: Pávai Patak Márta

Oldalszám: 255

ISBN: 9789630998062

Képek forrása: Pinterest