Zoltán Gábor: Orgia

Miről szól:

 

1944 végén és '45 elején, a második világháború végnapjaiban, amikor a német katonák már ki-, az oroszok pedig bevonulni kezdenek Budapestre, magyarok egy hősies csoportja nem akarja elengedni a leáldozóban lévő Harmadik Birodalom kezét és kitartóan ellenáll a hőn szeretett országunkat leigázó szovjeteknek. Valahogy így láthatták magukat a nyilasok annak idején (és látják őket egyesek sajnos még ma is), ám egy másik szemszögből az ő történetük egyáltalán nem a hősiesség toposza, sokkal inkább egy kegyetlen, fékevesztett ámokfutás a történelemnek egy olyan fekete lyukában, ahol a káosz közepette már nem léteztek sem törvényi, sem erkölcsi szabályok, ahol a sötétségben az emberek levetették emberi arcukat és szabadjára engedték a bennük rejlő vadállatot, ami könyörtelenül és kéjes örömmel, önnön szórakoztatására pusztította el az útjába kerülő prédát – csak előtte még eljátszadozott vele egy kicsit…

 

Könyvtündér a sorok között:

 

Töriből mindig is ötös tanuló voltam (na jó, tanárváltáskor egyszer négyest kaptam), csakhogy istenigazából sose rajongtam a tantárgyért. Nem szerettem a sok nevet, évszámot és fogalmat, de valószínűleg ügyesen magoltam, illetve voltak témák, amik szerintem mindenkinek kicsit jobban birizgálják a fantáziáját, mint például az egyiptomiak vagy a világháborúk. Azonban hiába a sok ötös, ha most leszólítanának az utcán mondjuk a Fókusztól, hogy felismerem-e a történelmi alakokat a képeken, vagy tudom-e mikor volt pontosan a dirr-durr csata, meg soroljam fel az Árpád-házi királyokat, akkor szerintem elszaladnék. A nyilasokkal is valahogy úgy vagyok, hogy persze, biztos tanultunk róluk anno, szörnyűséges rémtettek fűződnek a nevükhöz és körülbelül olyan zsigeri gyűlölettel kellene rájuk gondolni, mint Hitlerre egy személyben, de hogy igazán miket is műveltek valójában, arról nem tudtam volna könyvet írni.

Szerencsére megtette ezt helyettem Zoltán Gábor, akinek rendkívül találó című művéről egy dokumentumfilmnek hála hallottam. A 444-es Ács Dániel rendezte A gyilkosok emlékművét olyan befeszülve ültem végig a kanapén, hogy meg se moccantam, de szerintem még pislogni is elfelejtettem közben. Nagyon ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a történelemnek ez az időszaka, szeretne többet tudni a nyilasokról vagy kíváncsi, hogy mi ez a hercehurca a XII. kerületi turulszobor körül. Bevallom töredelmesen, nekem halvány lila gőzöm se volt, hogy mik zajlottak a környékén a negyvenes években. Hát nem furcsa, hogy a nácik még ma is kimeríthetetlen és megkerülhetetlen témát szolgáltatnak, ha végigkapcsolgatjuk az ismeretterjesztő csatornákat, de a nyilasokról valahogy mintha nem illene beszélni? Pedig ők mi, magyarok voltunk, se nem német katonák, se nem orosz katonák, sőt igazából még csak nem is katonák… Van az a mondás, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad. Nos, amiket a magyar nyilasok műveltek magyar honfitársaikkal, arra a háború sem lehet mentség.

 

A könyv dokumentumregény formájában hozza kényelmetlenül közel ezt a korszakot. Valóban kényelmetlen 320 oldalon keresztül az 1944/45-ös budapesti gyilkosságok és különösen a kínzások legváltozatosabb és legkreatívabb formáiról részletesen olvasni (nem is idézek belőlük, mert a végén még az ajánlónak se jutnátok a végére...), mégsem tudjuk lesütni a szemünket, akár egy katasztrófaturista. Kényelmetlen egy idő után a tudat, hogy talán magunk is kezdünk hozzászokni a számolatlan nemi erőszakhoz, veréshez, Dunába lövéshez. Főszereplőnk példáján keresztül kényelmetlen belegondolni, hogy az adott helyzetben vajon mit meg nem tennénk mi is a túlélés érdekében. Kényelmetlen újra meg újra ráébredni, hogy ez nem egy elborult fantáziájú alkotó valóságtól elrugaszkodott horrorregénye, hanem maga a valóság egyáltalán nem is olyan rettentő régről.

És innentől kezdve már nem is csupán kényelmetlen a dolog, hanem egyenesen iszonyú ijesztő. Ijesztő, hogy frusztrált kisemberekből, átlagos munkákat végző átlagemberekből, tegnap még illedelmesen köszönő szomszédokból lehetnek bosszúszomjas vadállatok, akik egy beteg ideológiára hivatkozva gyűrik maguk alá embertársaikat, egyetlen pillanatot sem vesztegetve olyan hívságokra, mint az empátia. Félelmetes, hogy ez megtörténhetett és még aggasztóbb, hogy valószínűleg simán megtörténhetne újra. Megtörténhetne, mert ilyen az emberi természet. Megtörténhetne, mert ma is ugyanúgy elüldögélünk a langyos fazékban, mint a békák, amíg fel nem forr alattunk a víz. Képesek vagyunk megtenni és hagyni megtenni az elképzelhetetlent, mert azt hisszük, van egy szint, ami alá nem süllyedhetünk, pedig számtalan példa mutatja, hogy márpedig de, csak amikor az igazság túl kényelmetlenné válik és már nem tudjuk azzal nyugtatni magunkat, hogy ez csak egy könyv vagy egy film, akkor mégis elfordítjuk a fejünket. És még ha azt is gondolnánk, hogy „én aztán biztos, hogy soha”, nos, nem kell, hogy titkos perverziónk legyen a mások gyötrelméből nyert kéjes élvezet, ha az a túlélés egyetlen záloga, hogy megszoksz vagy megszöksz, de megszökni csak a halál ölelő karjaiban lehet. És hát az is ritka, hogy valaki ne tartozzon senki iránt felelősséggel, hogy ne legyen egyetlen rokona se, akivel zsarolható lenne, akiért bármit megtenne, ha a saját életéért esetleg nem is. Aztán ha szerencsés vagy, választhatsz, hogy oroszlán vagy bárány, akarom mondani, koronás turul leszel-e vagy mezei kisegér. (De vajon szerencsés-e a turul?)

Kép forrása

 

Hiába ismerem például Milgram vagy Zimbardo kísérleteit vagy a csordaszellem, a propaganda, a tömegpszichózis pszichológiáját, a puha fotel kényelméből azért e tudás ellenére is hitetlenkedve és értetlenkedve csóváltam a fejem az események olvastán, és miközben tudtam, hogy ez megtörtént és meg is történhet, nem akartam elfogadni. Miközben értettem, nem akartam megérteni. Van az a hangulat, hogy jól esik egy bélkieresztős horror, érdekel a sorozatgyilkosok vagy a holokauszt témája, ilyen értelemben nem teljesen idegen tőlem ez a világ – kicsit kattant vagyok, na, de legalábbis érdekesnek találom és szeretném megérteni, hogyan lehetséges az, hogy egyeseknél nincs határ –, azt azért mégis nagyon nehezen tudom elrakni a fiókba, hogy átlagemberek csoportjai örömmel kínozzák félholtra más embertársaikat mondvacsinált, fals indokokkal és önszántukból találnak ki kreatívabbnál kreatívabb kínzómódszereket, hogy azok a brutálisnál is jobban fájjanak, s míg embertársaik vonaglanak a kíntól, ők habzó szájjal röhögnek rajtuk, majd a bűntudat halvány jele nélkül veszik birtokba áldozataik lakásait, értékeit. Tudom, ma is minden második napra jut valami hír bestiális gyilkosságokról, most is vannak, akik pár ezer forintért is képesek agyonverni a gyöngébbeket, elvenni bárki életét, de hogy ez intézményesítve legyen, hogy ez norma legyen…

Egyébként ami a zsidóságot, mint „főbűnt” illeti, azt is képtelen leszek megérteni, hogy még ha elméleti síkon idézőjelesen el is fogadnánk egy pillanatra, hogy valaki kitalálja, hogy vallásuk, vagyonosságuk vagy múltjuk miatt tőlük meg kell szabadulni és akkor mindenki másnak minden jobb lesz, miért nem volt elég a ”””kegyes””” halál, ami persze önmagában is nonszensz és szörnyűség-borzalom, de ezt minek kellett tetézni még a könyörtelen kínzásokkal is? A kérdés csupán költői, hiszen rövid idő után nem is az volt már a lényeg, hogy eltűnjenek a zsidók, nem is rajtuk volt már a hangsúly, nem is kellett annak lenni ahhoz, hogy a nyilasok kiéljék embertársaikon veszettségüket. Gyűlöletük mindenkit utolért, még saját maguk közül is lehetett valaki áldozat, ha például átfutott a fején, hogy ezredjére már nem csap oda, amivel rögvest gyanússá is válhatott. Nem az számított, hogy ki voltál, csakis az, hogy mit láttak beléd, ami sok minden lehetett, de az ember biztosan nem.

A történelem pedig továbbra is csak ismétli önmagát, nem tanulunk a múltból, ma is vannak népcsoportok, akik hasonló szenvedéseket kénytelenek átélni egyszerűen azért, mert nem jó helyre születtek. Álszentség lenne azt állítani, hogy nekem nincsenek „liblingjeim”, akiket előszeretettel utálok, de erősen kétlem, hogy ha szabad kezet kapnék, kiiktatnám vagy jól megkínoznám őket, aztán meg a ruháikba bújva beköltöznék a házaikba. Egyrészt mert hiszek abban, hogy ne tegyünk másokkal olyat, amit magunknak sem kívánnánk, másrészt pedig aki ezeket a tetteket elköveti, az nemcsak az áldozatnak és szeretteinek, de önmagának is súlyos lelki sérüléseket okoz, még ha ezt nem is tapasztalja meg azonnal. Ha pedig később sem érzi bűnei súlyát, azt hívjuk pszichopatának, na de csak nem hordhatott össze véletlenszerűen ennyi pszicho- és szociopatát a szél egy nyilaszászló alá. És pontosan ez az a gondolat, amitől végigfut az ember gerincén a borzongás.

Kép forrása

Szóval a történet a könnyed nyári olvasmányok szöges ellentéte, nagyon szigorúan 18 pluszos, sanszos, hogy életem legkeményebb, legbevállalósabban megírt, legletaglózóbb olvasmányélménye volt. Ismét egy olyan mű, ami bizonyítja, hogy a legdurvább történeteket az élet írja. Sokkal nagyobb hírverést érdemelne, mert szerintem sokaknak olvasnia kellene, hogy megismerjék a múltat és elgondolkozzanak a jövőn, a dokumentumfilmmel karöltve pedig kontextusba helyezhessék a jelent is. Szeretném mindenkinek ajánlani, de aki harmatosabb lelkületű, annak valószínűleg betenné a kaput. Próbálkozni persze lehet, mert az hamar ki fog derülni, ha valakinek kifordul tőle a gyomra.

Témájában, mondanivalójában, korhű stílusában szerintem kifogástalan, számomra pusztán az okozott némi nehézséget, hogy rengeteg benne a név, így néha követhetetlen volt, hogy pontosan ki kicsoda, és hogy helyenként ki is az elbeszélő, de talán nem is fontos, mert ezekből a példányokból tizenkettő egy tucat… – ugyanakkor meg persze nagyon is fontos, hiszen igenis legyen csak ott a neve az elkövetőknek. Remélhetőleg az utókor döntő többségének helyén van annyira az esze, hogy ezeket inkább intő, mint követendő példaként kezelje. És bár hányingerkeltően tömény a könyvben az erőszak, az olvasók 99%-a nem fog a Levéltárba zarándokolni, hogy utánanézzen a nyilasok által elkövetett bűnöknek, úgyhogy legyenek csak ott azok is A-tól Z-ig. Ennek a műnek pontosan ez a lényege. Aki szerint azért „rossz könyv”, mert túl naturálisan ábrázolja az emberi létezés mocsokban dagonyázó legalját, ahol aztán tényleg nincs határ, nincs könyörület senki számára, itt nincs az a kiskutya/kisbaba, aki láttán megolvadnának a jégszívek, arra válaszul csak pislogni tudok, mert szerintem nem értette a célt. Bár nem vagyok Zoltán Gábor, így lehet, hogy én tévedek, de szerintem az írónak nem valami magasröptű szépirodalmi értékekkel bíró alkotás lebegett a szemei előtt, amivel azokkal is le tudja nyeletni a keserű pirulát, akik egyébként homokba dugnák a fejüket a nyilasok hallatán, hanem többéves alapos kutatómunka után az irodalom eszközével szeretett volna elmesélni egy igaz történetet a lehető leghitelesebben és regény formájában mondhatni valamennyire mégiscsak "olvasóbarát", átélhető módon. Ha nem lennének jegyzőkönyvek a történtekről, akkor mondhatnánk, hogy túlzó és hatásvadász ez a töméntelen és lelketlen erőszak, így viszont nem a szerző fantáziája esett túlzásba, hanem a valóság nyilasai. A valósághoz mérten pedig ebben a könyvben nincs happy end, nincs feloldozás, nincs magasztos, dicső fény az alagút végén, nincs életigenlő tanulság, nincs remény, és nincs mindig elszámoltatás, elégtétel, csak továbblépés van, mert az élet maga mindig megy tovább, bármi történjék is. Az utolsó sorok után maximum egy megkönnyebbült sóhajt találhatunk, hogy végre vége, meg egy másikat, egy gondterheltet, hogy ki tudja, mikor esünk bele a következő gödörbe.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy egy nemzethy érzelmű ősmagyar mélykeresztyén neonáci újhungarista, már ha egyáltalán hajlandó lenne kézbe venni ezt a könyvet, vajon mit gondolna utána? Hogy hazugság, uszítás, „nem úgy van az”, vagy „hát igen, DE”, ennyi még belefért, megérdemelték, úgy kellett nekik, régi szép idők?… Hogy lehetséges az, hogy vannak, akik ma is inkább a nyilasokkal és a nácikkal szimpatizálnak???

Száz szónak is egy a vége, mindenképp olvassa, akinek a koronavírus járvány mellett van még idege a nyilasokhoz is! Vidámabb garantáltan nem lesz tőle, de kicsit talán fellélegezhet, hogy éppenséggel legalább nem egy elfajzott világháború közepén él.

Ja és aki itt üldögélve mellettem a forrósodó fazékban ne adj’ isten depresszióba zuhanna, hogy zsákutcába tart a világ (vagy legalábbis kis hazánk), annak „megnyugtatólag” ezt üzenném (a legjobbtól tanultam!):

Kép forrása

 

Tündérfaktor:

10/9

 

 

Könyv adatai:

Kiadási éve: 2016

Kiadta: Pesti Kalligram

Oldalszám: 320

ISBN: 9786155603495