2020. május 18., hétfő

Sarah Winman: Bádogember

Miről szól:

Ellis és Michael tizenkét évesen először szomszédok, majd legjobb barátok lesznek, aztán annál is többek. Ám megjelenik Annie, s Ellis végül őt választja. De Annie egyáltalán nem várja el, hogy Michael eltűnjön az életükből, sőt, hárman válnak elválaszthatatlanokká. Mégis közbelép a sors, Michael és Annie autóbalesetet szenvednek, Ellis egyedül marad. Öt évvel később ő meséli el az életüket, naplóját olvasva pedig megismeri Michael önálló történetét is.

Könyvtündér a sorok között:

Sarah Winmantől olvastam már korábban a megkapóan fura Amikor Isten nyúl volt című könyvét, de erre csak véletlenül jöttem rá, miután már túl voltam a Bádogemberen is. Nem mintha számítana, mert a korábbi regénye nem volt rossz (bár blogbejegyzésig sajnos nem jutottam vele), úgyhogy nem bojkottáltam volna a Bádogembert a szerző neve láttán, de nem is kapkodtam volna érte. Ellenben fordított sorrendben sanszos, hogy nem került volna sor a nyuszira…
Valószínűleg határtalan Szólíts a neveden rajongásom okán került látókörömbe a Bádogember, mert a két történet sok hasonlóságot mutat: két fiú/férfi hányattatott szerelme, egy együtt töltött nyári kaland, életbölcsességekkel meghintett, búslakodós, szívfacsaró gyönyörűség. A Molyos véleményeket olvasgatva a többség el van ragadtatva ettől az egyszerre léleksimogató és szívmarcangoló, keserédes kis csodától. Úgyhogy én most nem értem, mi baj lehet velem, mert engem viszont egyáltalán nem érintett meg. Hol alvásig untam magam rajta, hol egyenesen taszítottak az események, hol fel sem fogtam az összefüggéseket, de mindenképpen szenvedtem rajta, és kizárólag azért erőltettem végig, mert legalább rövid. Most vagy az van, hogy mea culpa, és talán nem fél szemmel kellett volna olvasni, miközben a másik szundikált... vagy ha mégis inkább kétszer ilyen hosszú lenne, akkor esetleg számomra is kiadott volna egy koherens sztorit a regény.
A történet egy közösségi ház rendezvényén kezdődik, ahol a várandós Dora számát kihúzzák a tombolán. Választhat ajándékot, s bár tudja, hogy férje a drága whiskyt szeretné, a férfiak kántálása ellenére ő életében először kiáll magáért és inkább Vincent van Gogh Napraforgók replikáját kéri, s így ez a festmény jelentőségteljes szimbólumként kíséri végig a regényt. De nem Dora lesz a főszereplőnk, hanem fia, Ellis. Ötvenhez közeledve ismerjük meg a férfit, akinek monoton életébe egy hideg és sötét februári napon kapcsolódunk be, ahogy éjszakai műszakos munkahelyére biciklizik az autógyárba. A magányos figuráról lassan kiderül, hogy nem mindig volt ilyen szürke az élete, boldog házasságban élt feleségével Annie-vel, és volt egy legjobb barátja, Michael, aki olyan mértékig volt szerves része mindkettejük életének, hogy szinte szerelmi háromszög alakult ki közöttük, de mindenképpen különleges szimbiózisban léteztek ők hárman. Ellis és Michael kisfiúkként lettek szomszédok, így ismerték meg egymást és lettek elválaszthatatlan barátok. Kapcsolatuk idővel olyan szorossá vált, hogy ha Ellis Michaelhöz hasonlóan elég bátor és meri vállalni a kettejük szerelmével járó viszontagságokat is, akkor egy bizonyos ponton egészen más jövő felé is csordogálhatott volna tovább párosuk közös élete. De nem így alakult. Aztán Ellis egyszerre elvesztette mindkét szerelmét egy autóbalesetben.
Míg a könyv első felében Ellis mesél életéről, a második részben megismerhetjük Michael szemszögét is naplóján keresztül, amit Ellis a padláson talált. Nem csak kettejük viszonyáról, azokról az évekről is, amikor elsodródtak egymástól és Michael próbálta kitölteni az űrt, amit Ellis hagyott. Ellis része rettentően untatott. Nem tudtam megbarátkozni se a tőmondatos stílussal, se a párbeszédek gondolatjelmentes szerkesztésével, és nehezen tudtam követni a szereplőket, hogy ki kicsoda. Alapvetően nincs bajom a drámával, de ez a depressziós, múltba révedős kilátástalanság is veszettül lehúzott. Aztán jött Michael, akinek a személyisége rögtön feldobott kicsit és azt gondoltam, hogy innentől tetszeni fog, de ő meg időnként olyan kendőzetlenül vulgárisan tudott fogalmazni, amire szintén nem voltam kíváncsi. A Szólíts a nevedennel ellentétben itt már befigyel, sőt komoly hangsúlyt kap az AIDS is, úgyhogy akárcsak Ellis történetéből, Michaeléből is sokkal inkább süt a veszteség, a gyász és a félelem, mint a szerelem és az egymásra találás szépsége. S ha a betegség meg a heartbreak nem lenne elég, a biztonság kedvéért az írónő még rádob a sztorira egy homofób, elnyomó apát, egy korán elhunyt édesanyát, meg biztos, ami biztos egy halálos autóbalesetet is ugye. A Szólíts a neveden keserédes, szomorkás történet, ahogyan a Bádogember is szeretne az lenni, de az én félig nyitott szememen sajnos csak a letargia szűrődött át és maradt meg, a festői napraforgómezők, a nyári fürdőzések, a lopott csókok és a gyerekkori szánkózások öröme csak halványan dereng.
Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy tán bölcsebb lenne hallgatnom, mert végül is mindenki döntse el maga, hogy mi az, ami az ő szemének-szájának ingere és ne én vegyem el a kedvét, de hát tetszik, nem tetszik, ez van. Nekem nem jött be a stílusa, nem kötött le a története, untam a megfogalmazásokat, nem éreztem szépnek a szöveget, sőt kifejezetten minimalistának és még így is sokalltam a semmitmondó részleteket, nem kedveltem meg a szereplőket (egyedül Michael tűnt érdekes karakternek, de ettől még ő sem lett túl szimpatikus), nem értettem, nem jött át a hármójuk között lévő kémia és annak okai, és úgy összességében is hiányoltam valamit, ami összetapasztotta volna a két főszereplő meséjét, és még a végével sem vagyok kibékülve… Valamiért ez most abszolút nem volt rám hatással, nem éreztem a melegséget és a gyengéd hangvételt, sőt rövidsége ellenére is olyan érzésem van utólag, mintha a közepén kihagytam volna vagy száz oldalt, ennyire maradtak meg bennem a részletek. Még montázsokat se volt kedvem készíteni illusztrációként... De hogy mondjak valami pozitívat, a cím és a bortító tetszik, bár ez az élénksárga vidámság meg nincs összhangban a belbeccsel. Na jó, azt hiszem ideje befejeznem a puffogást. Megyek inkább, betolok egy tábla csokit egy francia napraforgómező közepén. Au revoir!

Tündérfaktor:
10/3


Könyv adatai:
Eredeti címe: Tin Man
Eredeti kiadási éve: 2017
Magyar fordítás kiadási éve: 2018
Kiadta: XXI. Század
Fordította: Békési József
Oldalszám: 270
ISBN: 9786155638947

Képek forrása: Pinterest

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése