Miről
szól:
Döbbenet,
de NEM (csak) A MÉHEKRŐL!
A
60-as években járunk, Dél-Karolinában. A történet középpontjában a tizennégy
éves, félárva Lily áll, akit egy tragikus családi baleset folytán apja egyedül
nevel farmjukon. A múlt beárnyékolja kapcsolatukat, ezért Lily úgy dönt,
elszökik otthonról fekete dadájával, aki a rasszista támadások ellenére (vagy
éppen azok miatt) nem hajlandó meghunyászkodni. Hogy merre tartanak, az
számukra is rejtély, útjukon csak egy fekete Madonnát ábrázoló kép kíséri őket,
melyet Lily a padláson, édesanyja holmija között talált. Így keverednek a méhészkedéssel
foglalkozó három afroamerikai nővér birtokára, ahol Lily talán válaszokat
kaphat a múltját érintő kínzó kérdéseire, s végül akár új otthonra is lelhetnek.
 |
| Kép forrása: DeviantART |
Korábban
úgy gondoltam, nincs annyi idő a Földön (legalábbis az én életemben), hogy
újraolvassak könyveket, olyan hosszú a várólistám így is, ami sose csökken,
mert ha egyet kipipálhatok róla, rögvest legalább három másik lép a helyébe.
Aztán Voltaire Candide-ja mégis visszaszivárgott valahogy (többször is), majd a
blog kedvéért elkezdtem újraolvasni nagy kedvenceket, hogy friss élményként
írhassak róluk. Így várt türelmesen a repetára Sue Monk Kidd első regénye, A méhek titkos élete is, mely
legkedvesebb, meghatározó olvasmányélményem volt anno (pontosan emlékszem például hogy mikor, hol, melyik szobában, melyik fotelben gubbasztva faltam letehetetlen sorait az éjszaka közepén, immáron 15 évvel ezelőtt) és bizony most sem okozott csalódást!
Ha kedvenc könyveim felől érdeklődik valaki, még most is dobogósként sorolom
ezt a kétezres évek elején megjelent lélekemelő alkotást.
Maga
a történet nem túl eseménydús. Viszonylagos vastagságával ellentétben túl sok „akcióra”
ne számítsunk, de az is bőven elég, amit kapunk. Máris meglátjátok, miért! Sue
Monk Kidd (és a fordító, Barta Judit) ugyanis nem a pörgős cselekménnyel varázsol, hanem a stílusával és a
hangulattal. Az általa megteremtett atmoszféra elrepít minket Dél-Karolina
vidékére, a füllesztő nyári hőség idilljébe, melyet némiképp beárnyékolnak a
60-as évek rasszista fellegei. Imádom minden pillanatát, amikor a környezetről
mesél. Annyira kifejezően írja le a miliőt, a helyszíneket, a kánikulát, hogy minden
mozzanat életre kel, kinyúl érted a lapokról és megsimogat. Szinte érzem, ahogy
rám tapad a ruha a hőségben. A napsugár a szövegen keresztül is melegíti, a finom
szellő pedig csiklandozza az arcom. Hallom a méhek dongását körülöttem és a
rózsaszín ház verandáján csilingelő szélcsengőt. A hűs patak csordogál a lábam
körül. A fák zöld leveli között játékos napfény és árnyék kergetőzik. Az elhaladó
autó kerekei után porzó földút tüsszentésre ingerel. A ragadós lépesméz és az
érett őszibarackok édes íze szétterjed a számban. Látom magam előtt a
csillagokat a sötét éjszakai égbolton és földi helytartóikat, a szentjánosbogarakat
világítani a fűben.
Bár
alapvetően nem is szeretem a nyarat és a nagy meleget, mégis jól esik Lily-t
kísérni ezen az úton. Ha a világot nem is járjuk körbe a történettel, az a
néhány gyönyörűen illusztrált helyszín igazán jót tesz a lelkünknek, amit még
fokoz az idő múlásának lassú csordogálása is. Egyrészt a nyári forróság
belassít mindent, de a karakterek életvitele is ezt a nyugalmat árasztja, még
akkor is, ha épp keményen dolgoznak, menekülnek a törvény elől, vagy
vitatkoznak a rokonaikkal, barátaikkal. Minden olyan lágyan, bájosan hat, ahogy
az írónő Lily hangján keresztül mesél nekünk, pedig gondtalan életről, felhőtlen
vidámságról és habos-babos jólétről szó sincs.
 |
| Képek forrása: Pinterest |
De
nem csak az atmoszféra erős. A szereplők, főleg a méhész nővérek is nyomot
hagynak az emberben. Természetesen a központi alak a tinédzser Lily, aki által egy
szimpatikus felnövéstörténetnek lehetünk tanúi első szerelemmel, a szülő-gyerek
kapcsolat nehézségeivel, a múlt feldolgozásával, s az arra való rádöbbenéssel,
hogy a világ lehet gonosz és igazságtalan, de hitünk és belső békénk felfedezésével
végül megtalálhatjuk benne a helyünk. Mégis, akik engem igazán elvarázsoltak,
azok a három nővér, illetve Rosaleen, a dada. Rajta keresztül prezentálódik a
feketéket sújtó rasszizmus történelmének egy szelete, mely téma mindig is
érdekelt. Rosaleen ugyan nem a legélesebb kés a fiókban, amolyan
tenyeres-talpas, szókimondó nőszemély, de bátor, odaadó, jólelkű, életvidám
karakter, akivel könnyű barátkozni. A nővérek pedig különös kis szigetként
állnak a déli, előítéletektől terhelt közegben. Saját birtokkal, több tucat
kaptárral rendelkeznek, mézükre akkora az igény, hogy alig győzik a termelést.
Mint a könyvben minden, még a nevük is a nyarat idézi. August a rangidős, a
közösségben elismert üzletasszony, akiben Lily a régóta hőn áhított anyai
szeretet forrására lel. Tőle tanulja a legtöbbet az élet dolgairól a méhekkel
kapcsolatos tudnivalókon, történeteken keresztül. June sokkal zárkózottabb,
óvatosabb, tanár és imád csellózni. Az új jövevényeket is fenntartásokkal
fogadja, így Lily-nek vele akad a legtöbb konfliktusa, de végül ők is
megbékélnek. May pedig a kedvencem mind közül. Volt egy negyedik nővér is, May
ikertestvére, April, aki öngyilkosságot követett el fiatalabb korukban, s
onnantól kezdve May túlzott érzékenységi rohamoktól szenved. Ha valami lelki
fájdalom éri őt, szeretteit, vagy akár csak a hírekből hall katasztrófákról,
szerencsétlenül járt emberekről, May végtelen szomorúságában dúdolni kezd és a
kertben épített kőkerítéshez, saját siratófalához szalad, amibe papírcetliket
rejt, rájuk írva bánatát, eltemetve azt a kövek közé. Máskülönben magában
hordja a világ minden fájdalmát, búját, baját.
„– Gondolom, észrevetted, hogy
May nem egy szokványos eset.
– Hamar felzaklatja magát, annyi biztos –
mondtam.
– Ez azért van, mert May másképp éli meg a
dolgokat, mint mi. – August a karomra tette a kezét. – Tudod, Lily, ha én vagy
te hallunk valamilyen szomorú esetről, amely a külvilágban történt, lehet, hogy
kis időre elszontyolodunk tőle, de nem roppan bele a lelkünk. Olyan, mintha a
szívünk körül lenne egy beépített védőháló, amely megakadályozza, hogy a
fájdalom maga alá temessen minket. De Mayben nincs ilyen védőháló. A külvilág
összes szenvedése akadálytalanul eljut hozzá, és ő úgy érzi, mintha mindez vele
történne meg. Nem tudja különválasztani a kettőt.”
May
egyszerű, ugyanakkor nagyon különleges, igen szeretetreméltó lélek, Rosaleen és közte gyorsan szoros barátság
is szövődik. Aztán ott van még Zach, August keresztfia, aki besegít a
méztermelésbe, de nagy álma, hogy egyszer ügyvéd legyen, s akibe Lily
beleszeret. Illetve Mária Leányai, August kis csoportja, akik színes, díszes,
mókás kalapkölteményeikben időnként átjönnek egy közös imádságra. Végül pedig a
legnegatívabb karakter, Lily apja, T. Ray, akit ugyan nem fogunk megszeretni,
de a történet végére talán még az ő viselkedése is nyer egy kis megértést (ha
elfogadást nem is). Ja, és majdnem kihagytam a méheket! Minden fejezet elején
kapunk egy rövid kis ismertetőt titkos életükből, melytől azért még nem leszünk
méhészek, de érdekes kis információmorzsákhoz juthatunk. És aki eddig esetleg
nem tette volna, jól meg is kedvelheti őket, aminek épp itt az ideje, mert ha
valaki nem tudná: amikor méhek már nem lesznek, mi sem leszünk!
 |
| Kép forrása: The New Yorker |
Ahhoz
képest, hogy a történet, ha nem is fő, de meghatározó szála a rasszizmus, hogy több
erőszakos jelenetet is tartalmaz, lelki és fizikai bántalmazást egyaránt, és szomorú halálesetek is történnek benne,
hogy alapvetően az édesanyját egy döbbenetesen tragikus véletlen folytán
elvesztett, magányos kislány útkereséséről szól, a könyv mégis a lélekmelengető
kategória oszlopos tagja számomra. Meg is ríkatott, de leginkább állandó mosolyt
ültetett az arcomra, míg olvastam, hol Lily talpraesettségével, világlátásával,
humoros megjegyzéseivel, hol megnyerő mellékszereplőivel, hol a nyári,
álomszerű légkör megteremtésével. Legutóbb a Szólíts a neveden! váltott ki belőlem ekkora szerelmet az évszak
iránt, pedig igazából legkevésbé kedvelem, nyári szünet ide vagy oda.
Nem
mindig teszek róla említést, mert mint tudjuk, külsőségekre nem adunk, vagyis
könyvet nem ítélünk a borítója alapján (dehogynem), de mégis, ami a borítót
illeti, szerintem gyönyörű kiadás lett! És azt hiszem, ez volt az első olyan
olvasmányom, amihez szalagkönyvjelző tartozott. Nagyon helyes! Köszönöm!
Végül
pedig, amit még érdemes tudni, hogy a könyvből filmadaptáció is készült
2008-ban olyan nagy nevekkel, mint Dakota Fanning, Queen Latifah, Jennifer
Hudson, Alicia Keys és Paul Bettany. Valószínűleg ezt is újráznom kellene, mert
mély nyomokat nem hagyott bennem, de ha már olvastátok, lehet tesztelni, hogy
„jól" képzeltétek-e el!
Jó
ideje nem szokásom idézeteket gyűjtögetni, de most muszáj néhány bölcsességet
itt hagynom ízelítőnek… Emésztgessétek!
„Az
igazság átokként nehezedik az emberre. Útra keltem egy a hazugságokkal teli
bőrönddel, hogy megleljem az igazságot, de már nem tudtam, melyik a nehezebb,
melyik cipeléséhez kell több erő. Nem mintha számítana, hiszen ha az ember
megtudja az igazságot, már nem mehet vissza a hazugságokkal teli bőröndért.
Akár nehezebb, akár könnyebb, az igazságot kell cipelnie tovább.”
„Az
ember azt hiszi, tudni akar valamit, de amikor megtudja, már csak azon jár az
esze, miképp törölhetné ki az emlékezetéből. Ezentúl, ha megkérdezik tőlem, mi
akarok lenni, ha nagy leszek, azt mondom majd: amnéziás.”
„Tőlem
akár az összes méh rám szállhat, mint egy angyalsereg, és halálra is csíphet,
nem ez lenne a legszörnyűbb dolog az életemben. Azok, akik azt hiszik, hogy a
halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.”
„Ahogy
néztem, a szívem gyöngédséggel és fájdalommal telt meg. Azon tűnődtem, vajon mi
köt össze minket, mi táplálja a szeretetet közöttünk: a közös lelki sérülések?”
„Tudod,
Lily, ha nem is vagy túl jó valamiben, ha szereted csinálni, az már elég.”
„Tégy
úgy, mintha tudnád, mit teszel, még akkor is, ha nem tudod. S mindenekelőtt
szeretetet sugározz a méhek felé. A legapróbb teremtmények is szeretetre
vágynak.”
„A
történetek arra valók, hogy elmondják őket, különben kihalnak, nem fogunk
emlékezni arra, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk.”
„Újra és újra fohászkodtam Istenhez, csináljon
már valamit T. Ray-jel. Negyven éve járt templomba, de egyre csak rosszabb lett.
Ebből már Isten is levonhatta volna a tanulságot.”
„Tudod,
Lily, az emberek néha teljesen megváltoznak, mire átküzdik magukat az életen, s
végül egészen más ember lesz belőlük, mint, aminek indultak.”
„Az
emberek általában inkább meghalnak, mint hogy megbocsássanak. Megbocsátani
annyira nehéz. Ha Isten így szólna: „Választhattok: vagy megbocsátotok, vagy
meghaltok”, sokan egyből rohannának koporsót rendelni.”
„– Én
meg mindvégig azt hittem, hogy szereted a rózsaszínt – mondtam.
Újra felnevetett –
Tudod, Lily, vannak az életben olyan dolgok, amelyek kevéssé fontosak. Például
egy ház színe. Ugyan mekkorát nyom ez a latban a nagybetűs élet rendjében?
Viszont egy embert boldoggá tenni – tudod, ez az, ami számít. Az emberekkel az
a legnagyobb baj, hogy…
– …hogy nem tudják,
mi számít és mi nem! – fejeztem be helyette a mondatot, és nagyon meg voltam
magammal elégedve, hogy kitaláltam a gondolatát.
– Én úgy mondanám, a
baj az, hogy tudják, mi számít, és mégsem azt választják. Tudod, milyen nehéz
ez, Lily? Szeretem Mayt, de mégis annyira nehéz volt megvennem ezt a karibi
rózsaszínt. Nincs nehezebb a földön, mint azt választani, ami tényleg számít.”
Tündérfaktor:
10/10*
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: The Secret Life of Bees
Eredeti
kiadási éve: 2002
Magyar
fordítás kiadási éve: 2004
Kiadta: Tericum
Fordította: Barta Judit
Oldalszám: 427
ISBN: 9789636433963
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése