Rhiannon Navin: Egyetlen gyermek

Miről szól:

Gyermekeink az iskolában töltik életük nagy részét, egyesek több időt vannak az intézmény falai között, mint otthon. Ide járnak tanulni, szocializálódni, itt reggeliznek, ebédelnek, játszanak, alkotnak, sportolnak. Abban a tudatban búcsúzunk el tőlük reggel az iskola kapujában, hogy itt fejlődhetnek, vigyáznak rájuk, biztonságban vannak. Aztán egyszer csak valaki fegyverrel lép be az iskola kapuján, és sokan aznap nem térnek haza. A hírekből értesülni, a helyszínre rohanni, keresni gyermekünket a tömegben. Belegondolni is rettenetes! S ha nincs a többiek között, szülőként az maga a vég. Az élet valahogy mégis kíméletlenül megy tovább… Már ettől a pár sortól is kirázott a hideg, igaz?

És milyen lehet mindezt megélni egy hatévesnek? Felkapni fejed a lövések zajára egy matek- vagy egy rajzóra közepén, társaiddal együtt elbújni a szekrényben, görcsölő ujjakkal tartani az ajtaját, érezni a többiek bénító félelmét a sötétben, látni a rémületet a tanárod szemében, és hallani a végtelen durranásokat a folyosóról. Majd rájönni, hogy a tesód már nem jön haza többet, anyukád mellett állni, mikor zokogva összeesik a kórházban, részt venni a temetésen a sok feketébe öltözött felnőtt között, hallgatni a szüleidet vitatkozni, látni apukádat kilépni az ajtón és elhagyni téged, láthatatlannak érezni magad, azt kívánni, bárcsak a testvéred élte volna túl és inkább te lettél volna rosszkor rossz helyen. Nem teljesen érteni a körülötted folyó eseményeket, de érezni, hogy valami nem stimmel, mert mintha a felnőttek megbolondultak volna, egymásnak esnek, és azt bántják, akinek szintén hatalmas a fájdalma, és talán te vagy az egyetlen, aki ezt helyrehozhatja. De előbb még magadban is helyre kell tenned a dolgokat, rendezni az érzéseid, feldolgozni a történteket, elhessegetni a rémálmokat, ha már a szüleid most nem képesek segíteni. Pedig csak hatéves vagy…

Könyvtündér a sorok között:

Rhiannon Navin elsőkönyves szerzőként az írói vénával megáldott sorstársak tökéletes példaképe lehet. Ugyan nem tudom, világsikerű első regényét megelőzően mennyit írogatott, hány papírra vetett ötlete került általa vagy a kiadók által az alsó fiókok örök fogságára ítélve, az azonban biztos, hogy amit első megjelent regényében megcsillantott, azt érdemes lesz még folytatni!

Nagyon erősen kezd a könyv, olyan ütőkártyát játszik ki már a legelső oldalakon, amit képtelenség félbehagyni, hiszen borsódzik a hátunk, ahogy óhatatlanul beleéljük magunkat a történésekbe, ami nem más, mint egy általános iskolában zajló, tizenkilenc áldozatot követelő lövöldözés. Rögtön ebbe a szituációba lök minket az írónő védőháló nélkül, ráadásul a helyzetet súlyosbítja, hogy mindezt egy hatéves kisgyerek narrációjában követhetjük végig. Ez egyébként lehetne buktatója is a regénynek, de Navin egész ügyesen áthidalja az életkori aggályokat. A hatéves Zach különleges kisfiú ugyanis, aki társainál – anélkül, hogy ezzel lenézném a korabeli lurkókat – jóval intelligensebb, érzékenyebb kisgyerek. Általánosságban is jellemző, hogy a gyerekek sokszor képesek meglepni a felnőtteket tisztánlátásukkal, hiszen más szemszögből tekintenek a világra, s így nem ritka, hogy mi tanulhatunk tőlük, Zach esete azonban extrán kivételes. Érzelmi intelligenciája, bölcsessége, a helyzethez való hozzáállása, az azzal való megküzdési stratégiái, s ahogyan mindezt szavakba önti, elismerésre méltóak. Kicsit már elkapott a hitetlenkedés is itt-ott, de a mondanivalóhoz és a regény élvezhetőségéhez kellett ennyi engedmény. De az is lehet, hogy hatévesek szülei – ahogyan Navin is – most kijavítanának, hogy márpedig nincs itt semmi irreális.

Az erős kezdés után nehéz is lett volna emelni a tétet, így a könyv közepe picit leül, legalábbis ami az érzelmi felfokozottságot illeti, de alapvetően végig nagyon érdekesen és szívet tépően mutatja be az írónő egy olyan család életét, akiknek a sors nem engedte, hogy egy ilyen szörnyű tragédiát sértetlenül átvészeljenek, akik kénytelenek eggyel kevesebben megélni a kegyetlenül folytatódó hétköznapokat. Ahány családtag, annyi reakció a Zachnél pár évvel idősebb Andy elvesztésére. Az édesanya először sokkos állapotba kerül, letargiája olyan súlyosan nehezedik rá, hogy egyszerűen képtelen életben maradt gyermekével megfelelően foglalkozni, majd abban próbál megnyugvást találni, hogy tévéinterjúkban igyekszik az elkövető szüleit felelősségre vonni, ügyüket bíróságra vinni. Az apa tehetetlen, érzelmeit magába zárja, munkájába menekül. Kettejük kapcsolata, mely korábban sem volt felhőtlen, zátonyra fut, a válás szélére sodródnak, az apa elköltözik. Zach pedig, akivel addig még édesapja volt a legmegértőbb, most magára marad kérdéseivel, a tragédia feldolgozásával, valamint a visszailleszkedés nehézségeivel. Ama bizonyos nap előtt sem ő állt a figyelem középpontjában, hiszen ő volt a csendes, rendes, könyvmoly kistestvér, akit bátyja elnyomott és piszkált, s aki nem tudott kilépni a kiemelkedően okos, ám magatartási problémás, dührohamokkal küzdő bátyó árnyékából. Most rajta is megmutatkoznak bátyja viselkedési gondjai, amiről bár érzi, hogy nem helyes, mégsem tudja visszafogni magát, majd elkezd azon tépelődni, hogy talán szülei is jobban örültek volna, ha bátyja helyett inkább ő marad az iskola folyosóján vérbe fagyva, ha már mindenki csak Andyről tud beszélni, őt pedig mellőzik. Szörnyű egy hatévestől ilyen gondolatokat olvasni! A tantrumok Andyt idézik ugyan, de alapvetően Zach szöges ellentéte testvérének. Imádnivaló, ahogyan a tesója gardróbjában kialakított búvóhelyre elvonulva elmélkedik a történésekről, olvasmányai segítségével szeretné meglelni a boldogság titkait, érzelmeihez színeket társítva próbálja azokat felismerni, értelmezni és elfogadni, és hogy a lelkét betöltő zsigeri jóságnak köszönhetően fel sem merül benne, hogy bűnösöket keressen és hibáztasson, s ezért meggyőződéssel igyekszik rávezetni anyját is a megbocsátás, elfogadás és továbblépés felé vezető útra. És mindeközben még az őt rendszeresen zaklató, elhunyt testvérének is megbocsát, kezdi őt megérteni saját érzelmi viharainak feldolgozásán keresztül.

Képek forrása: Pinterest, Google Képek

Számtalanszor csalt könnyeket a szemembe ennek az elhanyagolt kisfiúnak az igyekezete, s legalább ennyiszer szerettem volna átlépni a lapokon, csak hogy egyik kezemmel megölelhessem őt, a másikkal meg felpofozhassam szüleit, hogy vegyék már észre, bármennyire fáj is Andy elvesztése, van még nekik egy kis angyalkájuk a szekrényben bujkálva, a lépcsőn hallgatózva, a félretolt karosszékben üldögélve, a felnőttek között evickélve csendesen és magányosan, akivel senki sem foglalkozik, pedig annyi megérdemelt szeretetre és odafigyelésre lenne szüksége az átélt trauma nélkül is! Ráadásul, ha meghallgatnák – amit végül szerencsére meg is tesznek –, kiderülne, hogy talán ez a kisember lehet az, aki képes feloldani a szörnyű csapás utáni bénító ködöt, hiszen ahogyan a fülszöveg is írja, „néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb”.

A hangsúly természetesen végig a Taylor családon van, azon belül is Zach nézőpontján, de a periférián azért megjelennek más szereplők, rokonok, sorstárs szülők is, akikből talán érdemes lett volna még többet kapni. Különösen az elkövető szüleinek szemszögéből szívesen olvastam volna néhány fejezetet (vagy akár egy teljes könyvet), hiszen kifejezetten érdekes volt az egész sztorit beindító szituáció, mely szerint az elkövető apja az iskola portásaként dolgozva imádta a gyerekeket, otthon viszont gondok voltak saját fiával, aki végül féltékenységből ragadott fegyvert és indult el édesapja munkahelyére azon a bizonyos reggelen. Vajon lehetett-e sejteni az elképzelhetetlent, felelősek-e a szülők, hogy nem vették észre vagy nem vettek tudomást fiuk mentális problémáiról? Ezekre a kérdésekre sajnos végül nem ad egyértelmű választ a könyv (talán nem is lehet), és nem nyújt mélyebb betekintést e másik oldal belső vívódásába, de felépítését és narrátorunk személyét tekintve ez érthető is. Felelősség ide vagy oda, számomra mindenképp kedves volt a végkifejlet, mely az együttérzést és a megbocsátást hirdeti, hiszen végső soron az elkövető szülei is áldozatok, ők is elvesztették gyermeküket, sőt életük végéig nyomhatja szívüket, kísértheti álmaikat a tudat, hogy az a gyermek, akit ők hoztak a világra, ők neveltek, ők ringattak anno csöpp kisbabaként, tizenkilenc ember életét oltotta ki, és tett tönkre vele legalább ennyi családot is.

Mivel általános iskolai tanár vagyok, ráadásul első szakdolgozatomat az iskolai erőszakról/lövöldözésekről írtam, ez a történet kihagyhatatlan volt számomra, de nem kell a témában jártas pedagógusnak lenni ahhoz, hogy lekössön minket a könyv. Fájdalmas, szívszaggató, mégis élvezetes olvasmány, ami nem csak kikapcsol, tanít is érzelmekről, empátiáról, elfogadásról, a halállal való megküzdésről, gyászról, felépülésről, családi viszonyokról, gyereknevelésről. Bevállalós, bátor első regény ez egy eddig ismeretlen írótól, akinek nálam most már látatlanban is várólistásak következő alkotásai!

Végül pedig, ha már a könyv nem különösebben forszírozta azt a bizonyos másik oldalt (bár már az is dicséretes, hogy megjelenítette), álljon itt egy TED videó az 1999. április 20-án bekövetkezett, 13 áldozatot és több mint húsz sérültet követelő columbine-i középiskolai mészárlás egyik elkövetőjének édesanyjával. Sue Klebold 2017-ben vállalta a nyilvánosságot a lassan húsz éve történt események után, hogy történetének elmesélésével segítsen a fiához hasonló gondolatokkal küzdőknek, családjuknak és mindannyiunknak kicsit jobban megérteni a lehetséges okait és következményeit egy ilyen tragédiának. (A videóhoz magyar felirat is választható!)

Ez pedig egy felvétel Rhiannon Navin írónőről, aki mesél életéről, a regény születésének inspirációjáról és természetesen magáról a könyvről. (Ez sajnos csak angolul.)

(Hála az égnek, mi itt Magyarországon még szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem kell attól rettegnünk, túlélünk-e egy átlag hétköznapot a suliban, de ami az USA-ban zajlik, az egészen döbbenetes! És még ha nem is ér egy gyermeket ilyen katasztrófa iskolás évei alatt, már az is bicskanyitogató, hogy néhány éves apróságoknak nem elég a tűzriadót gyakorolniuk, már arra is tudatosan készülnek, hogyan kell elrejtőzni a rossz emberek elől... Ahogyan a videóban az írónő is meséli, óvodás (!) gyermeke egy ilyen próbariadó után otthon is az ebédlőasztal alá bújt a gonoszok elől és alig volt hajlandó előjönni. Hát normális ez??? Szép új világ!)

Tündérfaktor:

10/10

Könyv adatai:

Eredeti címe: Only Child

Eredeti kiadási éve: 2018

Magyar fordítás kiadási éve: 2018

Kiadta: Athenaeum

Fordította: Tábori Zoltán

Oldalszám: 351

ISBN: 9789632932118