Kody Keplinger: The DUFF

Miről szól:

A középiskolás Bianca cinikus, szarkasztikus stílusával küzd tinédzser életével, szülei válásával, az iskolai hierarchiával, de elég érett és okos ő ahhoz, hogy ne hagyja, hogy a körülmények, külsőségek negatív bélyeget nyomjanak hangulatára. Kivéve Wesleyt, a suli legmenőbb, legszexibb és egyben legidegesítőbb pasiját, aki Bianca agyára tud menni, ha csak a közelébe kerül. És mivel az ellenszenv kölcsönös, ugyan miért pont az ő szavára adna? Ám amikor Wesley DUFF-nak (Designated Ugly Fat Friend), vagyis Ügyeletes Ronda Dagi Barátnőnek titulálja a lányt, Bianca nem tudja kiverni fejéből ezt a címkét. Még akkor sem, mikor kettejüket egyre közelebb hozzák a családi és szerelmi gondok, na meg a titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolat.

Könyvtündér a sorok között:

Wow! Klisés történet ennyi meglepetést még nem okozott!

Vannak, akik elvből elzárkóznak az olyan könyvek olvasásától, amiknek filmadaptációjához már volt szerencséjük, mondván, hogy a sztori semmi újat nem adhat másodszorra, uncsi lesz és időpazarlás. Lehet benne valami, bár ez engem sose tartott vissza. Ha pedig most hirtelen csak egy perdöntő érvem lehetne, hogy meggyőzzem a fanyalgókat, az a DUFF lenne.

Mostanában nem nagyon van időm, illetve türelmem mélyebb mondanivalóval bíró olvasmányokhoz, így esett a választásom a DUFF-ra. Kis plusz motivációként angolul olvastam, hogy legalább az képviseljen valami hozzáadott értéket, ha már a történetet úgyis ismerem. Pontosabban gondoltam én akkor, hogy ismerem, de mint kiderült, valami egész mást kaptam, mint amire számítottam, és ez jó! Mondjuk fordítva, ha ezt a sztorit vártam volna a vásznon, azt hiszem, inkább csalódtam volna a végeredményen (ami egyébént így sem különösebben varázsolt el), úgyhogy lehet azon vitatkozni, hogy mennyire kéne, hogy az adaptáció kövesse az eredeti művet, de most hangsúlyozzuk inkább a pozitív oldalt és maradjunk annyiban, hogy a könyv így utólag olvasva kellemes meglepetést okozott.

Dióhéjban a sztori annyi, hogy vannak a gimiben az unásig ismételt menők meg a lúzerek, bár itt kicsit árnyaltabb a kép, mert menőknek is lehetnek lúzer barátaik és fordítva. Az elmélet szerint viszont, ha menő barátaid vannak, akkor te leszel a csapatban a lúzer, hogy még menőbbé tedd a többieket. Lúzer (vagy csak kevésbé menő) pedig minden csapatban van/kell, hogy legyen, s ahogy a tanulság bölcselete szól, mindenki lehet, sőt lesz is lúzer, aka DUFF, még a menők is, ha életük során egy még náluk is menőbb csapatba kerülnek. Vagy valami ilyesmi. Főszereplőinket tekintve van egy barátnőihez mérten kevésbé gyönyörűséges csaj, Bianca, aki ezért baráti körében – mint azt megtudja a suli ügyeletes legjobbpasijától – maga a DUFF. Wesley, a legjobbpasi is csak azért áll vele szóba, mert a teória szerint a DUFF-on keresztül vezet az út a dögös csajokhoz. Csakhogy – mivel ez mégiscsak egy regény és nem a kegyetlen valóság – Wesley (aki amúgy egy… hogy is hívják azokat a pasikat, akik még a legyet is röptében?) nagy kegyesen összefekszik Biancával, aki meg csak egy elborult pillanatában ki akarja használni a srácot. (Jaj ez a bolondos ifjúság… khm, what?) Aztán ahogy az lenni szokott a la romantika, végül rájönnek, hogy jól érzik magukat egymással, persze szigorúan csak titokban, mások előtt meg megy az ősellenségek kiselőadás. A többit pedig már hadd ne meséljem el, a receptet tudjuk már fejből is.

Ami mégis bejött, vagy legalábbis feldobta az olvasásélményt, hogy a filmmel ellentétben a könyv sokkal bevállalósabb, illetve egy fokkal komolyabb hangvételű mind a főszereplők kapcsolatában, mind a könyvben kifejtett, egészen más felállású családi drámával a szülők részéről Biancánál és Wesleynél is. Voltak apróságok is, amiket a film alapján vártam, de végül nem jöttek, én pedig nem bántam (bár azért volt egy-két olyan jelenet, amik a filmet feldobták és talán szívesen olvastam is volna őket). Tulajdonképpen szinte minden kapcsolati viszony és esemény meg lett kicsit variálva a filmben, le lett butítva egy tinivígjáték színvonalára. Habár, tinikről beszélve, a film közelebb is áll a valósághoz. Merthogy a könyvvel kapcsolatban megint csak azt tudom mondani, mint azt már kifejtettem párszor korábban, hogy én nem tudom, hogy megy ez Ámerikában, de magyar fejjel elég meseszerűnek tűnt az egész sztori ezekkel a körülményekkel. Még ha egyetemisták lettek volna a szereplők, akkor talán kevésbé húznám a szám.

Összességében sok újat nem mond a történet, sőt, a jól ismert klisétárból öltözködik (annak is inkább a mese habbal részlegéről), de ez a DUFF dolog tetszett, elgondolkodtató – bár elég spanyolviasz szintű ötlet, de hát sose árt az ilyesmiről ennyire nyilvánvalóan beszélni. Nem mondhatnám, hogy különösebben lenyűgözött, de jó volt a stílus, lekötött, szóval egynek elment. És bár egy jóérzésű könyvmoly ilyesmit nem ajánlgat, kivételesen nézzétek meg előbb a filmet, aztán olvassátok el a könyvet! Érdekesebb lesz tőle az amúgy nem különösebben világmegváltó alkotás.

Ui.: Ha már ennyit beszéltem a filmről, Mae Whitman tökéletes választás volt a DUFF szerepére, merthogy szemét leszek, de ő ránézésre valóban az, és ezen a báli ruci meg a smink sem segített. A könyv is az 1000-ből 1 példáját mutatja be, de a film meg aztán végképp nem tudta elhitetni velem, hogy ez lehetséges. Mondom ezt DUFF-ként, mert, mint tudjátok, a pozitivitás mellszobra vagyok én, kérem szépen. Haha. De nem szégyellem a véleményem, mert a könyv óta tudom, hogy mindannyian DUFFok vagyunk! Jah, bizony!...

Tündérfaktor:

10/6

Könyv adatai:

Eredeti címe: The DUFF

Eredeti kiadási éve: 2010

Magyar fordítás kiadási éve: 2014

Kiadta: Könyvmolyképző

Fordította: Szabó Krisztina

Oldalszám: 300

ISBN: 9789633992463