Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

Miről szól:

A 17 éves Hadley bárhol szívesebben lenne most, mint a reptérre rohanva, apja londoni esküvőjére tartva. Rég nem látták egymást, haragszik is apjára, amiért őt és édesanyját elhagyva a tengerentúlra költözött, s most újranősül. De mégiscsak az apja, úgyhogy 24 órát csak ki fog bírni. Átvészeli a szertartást, a fogadást, és siet is haza Amerikába. De mintha az esküvő gondolata nem lenne elég bosszúság, még le is kési a gépét. Négy nyomorult perccel. De talán semmi sem véletlen. Talán jobb lesz így, hogy a szülei elváltak. Talán most mind boldogabbak lehetnek új életet kezdve. És talán az sem véletlen, hogy Hadley jegye pont a mellé a helyes srác mellé szól a váróteremből...

Könyvtündér a sorok között:

Azt eddig is tudtam, hogy nem szabad a borító alapján ítélni, de hogy már a címnek se hihetünk?! A Vajon megbocsátható-e az apádnak, ha elhagy és a világ másik végére költözik? cím például sokkal találóbb lett volna. Magát a könyvet pedig, erős a gyanúm, hogy Ferenc pápa írta álnév alatt, mert annak tanúsága szerint igen, abszolút megbocsátható, sőt szükséges, mert hát a szeretet meg minden…

Felületesen nézve nem rossz ez a regény, végül is ennyi idősen is lekötött, kicsit kikapcsolt, elszórakoztatott, ahogy az a szórakoztató irodalomhoz illik. Ha azonban bedobom a mikroszkóp alá, kicsit mélyebben vizsgálgatva már több sebből vérzik a dolog. Nem véletlen tehát a cinikus felvezetés. Először is koránt sem azt kaptam, amire számítottam. Én ugyanis valami romantikus szerelmi történetet vártam, amiben mindenféle kalandos úton-módon egymás mellé sodor a sors és a véletlen két eleinte idegen tinit, akik aztán a kölcsönös vonzalom áldozataiul esve egymásba szeretnek, igazolva címünket. (Mert ugye milyen kiábrándító is lenne már, ha a végén inkább az derülne ki, hogy nem, nem létezik szerelem első látásra, jó éjszakát gyerekek!) Szóval valami A soha határa szerűségre számítottam kicsit visszafogottabban, kevesebb erotikával, ifjúsági regényesebben – tudjátok, olyan életigenlően pillangós rózsaszín ködösen. (Nem mintha az az én stílusom lenne, szóval lehet, hogy úgy még inkább utáltam volna...) Ehelyett az elején van egy reptéri véletlen találkozás, egy kis incselkedős beszélgetés a repülőn, majd egy Rám-szakadéknyi családi nyűg és nyál, ami váratlanul kiteszi a regény háromnegyedét, aztán hipp-hopp újra összefutnak főszereplőink és onnantól hirtelen eternal love, de annak részleteit és folytatását már a képzeletünkre bízza az írónő.

Feltételezem, első látásra szerelem esetén felesleges olyasmiről érdeklődni, hogy mit, meg hogy, meg miért is, úgyhogy nem is teszem, ezen már fenn sem akadok. De az olyan „apróságok” fölött már nem tudtam átsiklani, hogy mégis miért kapok hirtelen isteni sugallatot, hogy életem szerelme utastársam temetésre utazik, majd mi alapján találom meg őt egy számomra ismeretlen metropoliszban, illetve mi alapján talál meg ő engem később, mikor még én magam is alig emlékszem, hogy hova megyek? És Londonról beszélünk, nem Bátonyterenyéről! De még ha rémlik is, hogy melyik kerület, meg hogy valami templom, a saját budapesti kerületemben is potom tizenhat templom van a Google szerint, szóval a városrész ismerete sem sokat segít.

Aztán ott van az a bizonyos családi dráma, ami sokkal inkább főszereplő, mint a történet bármely másik szála. Apuci lelép Angliába tanítani, anyuci meg az államokban nevelgesse csak tovább a gyerkőcöt. Mondjuk eredetileg nem örökre megy, csak hát a hazatérését annyira nem erőlteti senki. Közben apuci beleszeret Charlotte-ba, akinek már a neve is rózsaillatot, kifinomultságot és gazdagságot sugároz. Maga a tökély, bár mélyrehatóan nem ismerhetjük meg. Állítólag kedves, mert szép és mosolyog és szeretné megismerni Hadley-t. Vagy csak néhány órán át mindenki tud aranyos lenni? Ezt a kérdést most csak így itt hagyom. Költői kérdés. (Vagy inkább az ördög ügyvédje kérdezi belőlem.)

De kit érdekel az új menyecske? Sokkal érdekesebb kérdéseket vet fel Hadley és az apja viszonya. Nem azt mondom, hogy a házasság igenis jóban-rosszban örökkön örökké, és ha már csak rossz, akkor is kibírod, ha bele döglesz is! Értem én a megszoksz vagy megszöksz stratégiát, nem kell beleragadni egy nem működő kapcsolatba, de egyszerűen lelécelni nem megoldás. Főleg a gyerekkel szemben szemét húzás. Ráadásul a második esküvődig várni a nagy beszélgetéssel az okokról és a hogyan továbbról?! És a reakció? Komolyan az a reakció Hadley részéről, hogy ó, semmi gond, cukik vagytok az új csajoddal, sok boldogságot, meg különben is, nekem bőven elég a tudat, hogy titkon szeretsz, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még a dolgozószobádban is van egy kép a régi hintámról…???!!! Félreértés ne essék, én pártolom a nyugit, a békét, áradjon a szeretet, vesszen a harag, fogjuk meg egymás kezét és kumbaya, de ez nem úgy megy, hogy másfél perccel ezelőtt még rohadjon meg mindenki, aztán meg jaj de szép ez az esküvő, hú de kedvem támadt hirtelen egy apa-lánya tánchoz…

És a végén persze minden szép és jó, mindenki boldog, mindenki megtalálta élete párját és megy a hawaii dizsi. Szóval felmerül a kérdés, hogy vajon megint velem van a baj, vagy megint egy elnagyolt tiniregényhez volt szerencsém, ami úgy állítja be a világot és az emberi kapcsolatokat, ahogy azt Móricka elképzeli? A látszatra komor és mély élethelyzetek és gondolatok bemutatása tehát megmaradt felszínes, nem túl hiteles próba szintjén, de ahhoz azért elég hosszan lett kifejtve, hogy a romantikus vonalat meg sikeresen háttérbe szorítsa.

Vajon elképzelhető, hogy 17 évesen sokkal jobban tetszett volna? Elképzelhető.

Tündérfaktor:

10/5

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Statistical Probability of Love at First Sight

Eredeti kiadási éve: 2012

Magyar fordítás kiadási éve: 2012

Kiadta: Maxim

Fordította: Komáromy Zsófia

Oldalszám: 280

ISBN: 9789632612072