Paula Hawkins: A lány a vonaton

Miről szól:

Hú de rejtélyes külvárosi pszichothriller szerteágazó lelki problémákkal, irracionális döntésekkel, tikkes karakterekkel és mörderekkel. Indzsoj!

Rachel reggelente vonatra ül, hogy mint egy átlagember, munkába utazzon, este pedig haza. Közben mindig ugyanannak a házaspárnak az életét figyeli, akiknek háza mellett a fénysorompónál minden nap megáll a vonat. A házaspár élete azonban nem olyan idilli, mint ahogy azt Rachel elképzeli, de Rachel sem csak egy átlagos lány a vonaton. Egyik nap olyat lát, ami mindannyiuk életét megváltoztatja… (Persze, mert Rachel nem bír magával és leszáll arról a k**** vonatról, hogy beleavatkozzon.)

Könyvtündér a sorok között:

„Ilyen fordulatos regény nem volt a Holtodiglan óta.” – állítja a New York Times a borítón, és hát kell ennél több? Nekem aztán nem kellett! Tévedtem.

Kezdeném én a pozitívumokkal, mert hát mégiscsak a jóval illik kezdeni, de az nincs, úgyhogy ugorjunk is rögtön a fikázásra!

Három nő szemén keresztül ismerhetjük meg a történetet, Rachel, Megan és Anna felváltva narrálják a sztorit. A baj csak az, hogy annyira egysíkúak mindhárman, hogy egy kicsit már az elején el is vesztettem a fonalat, mert hiába van ott a fejezetek elején öles betűkkel, hogy épp ki mesél, a második oldal után már nem tudtam különbséget tenni. De úgy összességében is elég sokáig azt se tudtam, hogy most miről is szeretne szólni a könyv valójában, hol itt a fő csapásirány. Így rendkívül hamar gyanússá vált, hogy kezdtem egyre laposabbakat pislogni, ami egy thriller esetében különösen aggasztó. De ez a kezdeti zavar csak a legkisebb gondom a könyvvel. Az unalmon kívül sokkal jobban hergelt az egész sztori irracionalitása, a magyarázatok és az összefüggések hiánya, a szereplők – legfőképp Rachel – agyzsibbasztóan illogikus lépései.

Cselekményleírás nélkül nem tudok erről a remekműről tovább beszélni, úgyhogy itten mostan gyünnek a !!!SPOILEREK!!! Tessék vigyázni, bár szerintem mindenki jobban jár, ha inkább innen tudja meg, mintha végigszenvedi a 300 oldalt.

Szóval van nekünk ez a Rachel lányunk, aki minden reggel felül a vonatra és beutazik a szitibe melózni. Jaj de rendes, szimpatikus, dolgos leány – gondolhatnánk, de aztán kiderül, hogy csak kamuból utazgat, mert már rég kirúgták, mivel egy alkoholista állat, aki rendszeresen az amnéziáig issza magát, lakótársának pedig nem meri bevallani, hogy hova züllött, ezért inkább a menetjegyet sem sajnálva minden reggel beutazik, majd estefelé hazamegy (hogy a kettő közt mi a fészkes feneket művel a belvárosban órákon keresztül, az örök rejtély marad). Alkoholizmusa, kiszámíthatatlansága, labilis viselkedése miatt férje is elhagyta pár éve, aki azóta új asszonykát költöztetett régi otthonukba, s akiknek már gyerekük is született, ami Rachelnek sose akaródzott összejönni. Rachel tehát egy roncs, aki abban éli ki magát és azzal tartja magában a lelket, hogy ingázásai közben a sínek mentén lévő házakat és a bennük élőket kukkolja és a pár pillanatos látottak köré történeteket, komplett életeket képzel. Innen „ismeri” Megant és Scottot, a tökéletes párkapcsolat mintapéldányait. De egyszer csak Megan mégis valaki mással smacizik a verandán, majd nem sokkal később a hírekből mosolyog vissza, mint eltűnt személy. Rachel meg nagy okosan, elővigyázatosan és értelemszerűen gondol egyet és belemászik a nyomozás közepébe, mert ugye ha valaki tudja a tutit, az ki más is lehetne, mint egy random lány a vonaton.

De ne legyek ennyire szigorú! Odáig még elfogadható, hogy bejelentést tesz a rendőrségen, miszerint ő látta a gyanús szeretőt. De hogy minek megy személyesen a férjhez, miközben ő is tudja, hogy az ilyen jellegű bűntények nagy része családon belül, ismerősök, rokonok által követődik el… De jó, meggyőződése, hogy a férj nem tehette, mert a vonatról látta, hogy Scott nem olyan ám, oké, rendben, higgyünk neki! Akkor viszont mi a szentszűzmáriáért kell neki ellátogatni pont ahhoz a pszichológushoz, aki kezelte Megant, az eltűnt nőt, és aki, mint kiderül, a szeretője volt, az a szerető, akivel Rachel együtt látta, s akiről meggyőződése, hogy csúnya bácsi?! És akkor mindezek tetejébe Rachel volt férje az új feleségével ugyanabban az utcában lakik pár házzal arrébb, Rachel pedig rendszeresen zaklatja őket, mert még mindig nem tette túl magát rajta, hogy elhagyták. Minderről persze tud a rendőrség is, hiszen számtalan feljelentés is érkezett már ellene, nem véletlen tehát, hogy a rend őrzői nem egészen a megbízhatóság és szavahihetőség szobraként tekintenek rá. Tellljes a káosz tehát, Rachel egy minden lében kanál szarkavaró, aki annyira esetlen, hogy amikor a szerencsét és az akaraterőt osztogatták, arra ő valószínűleg nem kapott meghívót, minden mozzanatával elcsesz valamit, szánni való a viselkedése, és bár elvileg ő a főhős, rettentő nehéz vele együtt érezni, vagy sajnálni.

És akkor itt van még két csodás mintapéldány a női nemből: Megan, és Rachel volt férjének új felesége, Anna. Első ránézésre két normális ember, normális élettel, lényegében mindenük megvan, biztonságot nyújtó családi háttér, külvárosi kertes házikó, szerető férj, Annának gyerek. De ez nemmmm elééég! Ők sem normálisak! Megan egy nimfomániás picsa, aki össze-vissza csalja a férjét, fiatalabb korában véletlenül kinyírta a kisbabáját, teherbe esik az egyik szeretőjétől; Anna meg egy hisztérika, aki első ránézésre ugyan csak a családját félti és védelmezi, de közben meg nem ép az, aki a gyereke közvetlen környezetében simán hagyná, hogy kinyírjanak valakit, aztán olyasvalakivel éljen tovább, aki többszörös gyilkos. Most vagy én vagyok maradi, vagy what the f***?! Akik még tudnak követni, azok leszűrhették az információt, hogy Rachel volt férje a simlis, s aki ezért végül meg is kapja méltó büntetését egy nyakba szúrható dugóhúzó és egy megbántott exfeleség segítségével. Tehát megállapítható – különösen hogy nő létemre ne csak a saját nememet szapuljam –, hogy az összes férfi szereplő is gyári hibás. A volt férjről kiderül, hogy főgonosz; Megan férje egy óvatlan pillanatban összeszűri a levet Rachellel és felesége halálhíre után másfél perccel összefekszik vele, majd nem sokkal később bántalmazza is egy pindurkát; aztán a pszichológus szeretőben is erős a lelki tartás, hogy a nimfó páciensét kezelgeti altájon; illetve van még egy férfi szereplőnk, egy ismeretlen akárki a vonatról, akinek a szerepét meg azóta se értem, de hogy ő se tett le egy értelmes mondatot az asztalra, az is biztos. (Spoiler vége. Asszem.)

Nem az a baj, hogy csavaros a sztori, hogy mindenki gyanúba kerül, de ez csak akkor működik, ha vannak értelmes ok okozati összefüggések, indítékok, feszültség és intelligens párbeszédek. Ezen a könyvön érződik, hogy nagyon próbálkozott az írónő, biztos sokat gondolkozott rajta, hogy így összerakja a szálakat, van itt mindenféle súlyos téma, lelki és mentális sérülés, alkoholizmus, kényszeres, mániákus viselkedés, megcsalások, hazugságok, családon belüli erőszak, meddőség, (gyerek)gyilkosság, de mit sem ér a fonat, ha kócos hajból készült és a végén nincs gumi, ami megakadályozná a kibomlását. Részemről iszonyat idegesítőek voltak a karakterek valóságtól általában teljesen elrugaszkodott reakciói. Nagyon megérdemelték egymást, igazán kár, hogy nem haltak meg többen a végére… Tulajdonképpen ez okozta bennem az egyetlen feszültséget – a bosszankodás. Rengeteg kérdést vet fel a könyv és rengeteget hagy is maga után, de nem érdemes a válaszkeresésre túl sok időt szánni, nem éri meg. Ahogy az olvasása sem. Csak a kíváncsiság hajtott a könyv végére, borzongató pszichothrillernek összességében azonban harmatgyenge alkotás. Volt mögötte fantázia, de a kivitelezést még gyakorolni kell. Talán majd az elsőkönyves írónő következő alkotásában kiküszöböli ezeket a hibákat, s ha nem kap ekkora hype-ot és nem lesz New York Times bestseller, akkor talán tőlem is kap még egy esélyt. (Vagy nem.)

Tündérfaktor:

10/3

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Girl on the Train

Eredeti kiadási éve: 2015

Magyar fordítás kiadási éve: 2015

Kiadta: XXI. Század

Fordította: Tomori Gábor

Oldalszám: 319

ISBN: 9786155373626