2015. február 21., szombat

R. J. Palacio: Csodácska

Miről szól:

August (Auggie) Pullman súlyos arcdeformációval született kisfiú. Huszonhét operációja és folytonos betegeskedései miatt eddig nem járhatott iskolába. Az ötödik osztály küszöbén azonban úgy dönt, itt az ideje, hogy ő is megpróbáljon átlagos életet élni, gyerekek közé menni, barátokat szerezni és a közösség részévé válni. De vajon sikerül-e a beilleszkedés? Túl tudnak-e lépni a többiek a külsőségeken és el tudják-e fogadni őt szokatlan, ijesztő arca ellenére?

Könyvtündér a sorok között:

Mielőtt még belekezdenél: lehet, hogy már megint spoileresen írtam… szorrriii! De mentségemre legyen szólva, nem az a fajta történet ez, amiből egyáltalán különösebben lenne mit elspoilerezni, nincs nagy poén, amit le lehetne lőni, nincs a végén gyilkos, akinek elárulhatnám a nevét, nincsenek bonyolult, kibogozandó szerelmi szálak, vígjátékba illő félreértések, vagy rejtélyes természetfeletti jelenségek. Ez "egyszerűen csak" egy igazán komoly témát feldolgozó könyv, amit nagyon jó lenne, ha mindenki kézbe venne, végigolvasna, át érezné a hangulatát, majd letörölné a könnyeket az arcáról, sóhajtana egyet, mosolyogna, és lehetőleg nem felejtené el soha azt a bölcsességet és azt a végtelenül fontos üzenetet az elfogadásról, a barátságról és a szeretetről, amit ez a kis ifjúsági regény közvetíteni próbál. (De azért én szóltam előre, lehet, hogy egy-két kardinális jelenetet véletlenül (haha) mégis elmesélek…)

Minél többet olvas az ember, szerencsére (és egyben sajnos) annál kifinomultabb lesz az ízlése, vagy legalábbis saját magához képest egyre kritikusabbá válik. Ez egyrészt jó dolog, remélem, nem kell magyaráznom, hogy miért, másfelől viszont egyre nehezebb olyan könyvet találnom, ami igazán magával ragad és azzal a felemelő érzéssel tehetem fel a polcra miután véget ért, hogy igggen, ez remek volt! Itt a blogban sem szórom két kézzel a pontokat, néha már-már lelkifurkám is támad, hogy talán alulértékelem néhány áldozatom, de mindig igyekszem őszinte és magamhoz hű maradni. Na most viszont igazán nem volt nehéz dolgom jelenlegi olvasmányommal, R. J. Palacio Csodácskájával. 10-ből 10-es a cucc!
Olvasás közben néha jegyzetelek, felírok egy-két gondolatot, oldalszámot, idézetet, de ha igazán beránt a történet, akkor nagyon nehéz még erre is koncentrálni. Mindenesetre igyekeztem… legalábbis egy darabig, mert annyi minden tetszett, hogy egy idő után inkább letettem a tollat (mobilt) és teljesen elmerültem a könyvben. Ha egy szóval kéne jellemeznem a sztorit, azt mondanám: intelligens. Az ötödikes kiskamasz Auggie-hoz képest talán kicsit túl intelligens is, de ez egyáltalán nem zavart. (Sőt, mivel már nem vagyok az ifjúsági irodalom célközönsége, kifejezetten örültem is neki.) Lenyűgözött a srác éleslátása: a környezetében lévő emberek testbeszédének legapróbb rezdüléseinek is azonnali konstatálása, értelmezése és a mások érzelmeinek pontos felismerése, még ha azokat igyekezték palástolni is. Nehéz lehet ennyire pallérozott elmével rendelkezni, ha valaki eddigi életében nem is igazán járt közösségbe, Auggie-ról mégis elhittem, hogy lehetséges, hiszen szegénykémnek biztosan így is volt bőven alkalma megtanulni beazonosítani a tekintetekben rejlő, akár csak pillanatnyi habozást, ijedtséget, viszolygást és szánalmat. Betegségéből adódóan az ő élethelyzetére tipikusan igaz az a közhely, hogy kisgyerek létére sajnos túl hamar kellett felnőnie. De nem csak főszereplő kisfiunk érzelmi intelligenciája verdesi a plafont. Ebből a szempontból szinte mindegyik mellékszereplő kivételes figura. Eleinte teljesen természetes és várható módon nehezen megy a beilleszkedés, mint ahogy minden kis zsenge ropogós elsősnek vagy iskolát váltónak az lenne, de Auggie aztán főleg hatalmas hendikeppel indul, hiszen – mint azt tudjuk már az ismertetőből – súlyos arcdeformitással született, egészséges ember számára felfoghatatlan számú és komolyságú műtéten esett már át egészen pici korától, ráadásul eddig ugye a sok operáció miatt nem is járhatott gyerekközösségekbe. Végül azonban, néhány renitens kivételtől eltekintve, a többség leküzdi magában az ellenérzéseit és a kisfiú mellé áll, mivel Auggie egy igazán jó fej srác, imádnivaló teremtmény. az pedig idővel teljesen mellékessé válik, hogy kicsit le van csúszva az egyik szeme, vagy hogy nincs rendes füle…
Sokan bántják Auggie-t, ha nem is szándékosan. Az egyik legszívettépőbb jelenetben például Halloween-napot tartanak az iskolában, mikor Auggie addigi egyik legjobb barátja azt mondja a többieknek, hogy Auggie helyében ő inkább öngyilkos lenne, csakhogy nem tudja, hogy a beszélgetésnek a kisfiú is fültanúja, aki a megbeszéltekkel ellentétben az utolsó pillanatban inkább másik jelmezben megy iskolába, így senki sem sejti, hogy kit rejt a Sikoly álarc. Az ilyen félreértéseket azonban szerencsére több oldalról is megvizsgálhatjuk, mert nem csak Auggie az egyetlen mesélőnk. A könyv több részre van tagolva, így a tanévet végigkövethetjük az osztálytársak, a barátok és családtagok szemszögéből is.
És ha már a családnál tartunk, bizony ők is kivételesek, főleg Via, Auggie nővére, aki testvéri szeretetben példaértékűbb már nem is lehetne, annak ellenére, hogy neki is vannak botlásai, de ezektől ő is csak még inkább igazi és szerethető. Ahogyan ő fogalmaz, a családjuk olyan naprendszer, amiben August a Nap és mindenki más a családban olyan bolygó, mely körülötte kering (kivéve Daisyt, a kutyust, mert az ő szemében mindenki egyforma). Auggie különleges igényeiből adódóan Viának hozzá kellett szoknia kis világegyetemük különleges működéséhez és mindezt zokszó nélkül el is fogadta egészen a kezdetektől, de azért megrendítő az ő aspektusából is szemlélni a dolgokat, hogy bármennyire is imádja öccsét, micsoda bélyeget nyomott ez az állapot az ő életére is (de mindennek ellenére milyen érett gondolkodású, lelkiismeretes, csupaszív tinédzser lett belőle).
Sok mindenkit és mindenféle jeleneteket kiemelhetnék, mert szinte mind tartogatnak valami rendkívüli, megkapó és megszívlelendő mondanivalót és jellemfejlődést. Ettől is olyan tartalmas és átütő ez a regény, pedig nem mondhatnám, hogy kifejezetten eseménydús lenne. Akiket mégis megemlítenék, az az igazgató, aki tökéletes választás erre a felelősségteljes pozícióra és Mr. Browne, az angoltanár az ő havi ukázaival, aminek az ötlete így pedagógusként nagyon elnyerte a tetszésem, de nem is mondok róla többet, aki kíváncsi lett, olvassa el a könyvet, megéri!
Most pedig, hogy valami negatívat is mondjak már (mert a végén még nem hiszik el, hogy én írtam a kritikát): a vége nem jött be (annyira). Nem volt akkora csalódás, hogy felülbírálja az addigi elégedettségem, de ahhoz képest, hogy addig mennyire őszinte, bölcs és lényegre tapintó volt a sztori, a vége kicsit szentimentálisra, csöpögősre sikeredett azzal a díjátadóval, de lehet, hogy csak én vagyok szőrös szívű. Akárhogy is, nekem maradt egy kérdőjel a végén, hogy akkor most tulajdonképpen miért is kapott Auggie díjat? Nem mintha nem érdemelte volna meg, hiszen már csak az a kitartás is elismerésre méltó, hogy végigvitte az ötödik osztályt „a kannibálok szigetén”, de ő maga mondja többször is, hogy ő csak attól különleges, hogy mások annak látják. saját maga számára ő csak egy átlag kiskölyök. A puszta jelenlétével okoz változást a környezetében és ez a változás szerencsés esetben a tolerancia és empátia kivirágzását jelenti. De ehhez kellenek az olyan gyerekek is, mint Summer vagy Jack, akik nem kaptak díjat, pedig ahhoz sem kevés lelki erő és lojalitás szükségeltetik, hogy tizenévesen villámhárítóként felfogjuk a szűklátókörű kis férgek (és szüleik) támadásait és minden körülmények között kiálljunk egy olyan barátunk mellett, akit a többiek nem akarnak elfogadni. Mondjuk az ilyen igaz barátoknak nyilván meg sem fordulna a fejében féltékenykedni egy medálért, úgyhogy most valószínűleg csak magamat hoztam kellemetlen helyzetbe… francba! 

"A saját magam számára csak én vagyok. Egy átlagos srác."

Ami a technikai oldalt illeti, tetszettek az extra rövid fejezetek, mert a jó stílus miatt nehéz letenni a könyvet, de ha mégis muszáj, legalább nem a fejezetek közepén kell félbeszakítani az olvasást – és mivel tényleg csak néhány oldalas egy-egy fejezet, úgyis elolvasol még egy utolsót, mert az még tuti belefér, vagy még kettőt, mert nem hosszú, vagy esetleg hármat, de aztán a negyedik után már tényleg le fogod tenni, miután elolvastad az ötödiket is… na szóval valahogy így megy ez.
R. J. Palacio: Wonder -
az eredeti borító
A borítóról sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy kinek a munkáját dicséri, de gratulálok, nekem ez is a pozitívumok közé sorolható. Bár kicsit gyerekes, és ha nem hallottam volna a könyvről csupa szépeket és jókat, akkor ránézésre, nem biztos, hogy felkelti az érdeklődésem, de az eredetinél mindenképp kifejezőbb, nekem sokkal jobban tetszik.
Szóval összességében csak ajánlani tudom mindenkinek mindenféle korosztályban a történetet, mert van belőle mit tanulni, miközben egy szórakoztató, kedves, kellemes, egyben komoly, intenzív olvasmányt kapunk. Akinek van tizenéves kölke, az meg feltétlen tolja az orra alá, hátha rájön, hogy mégse kéne piszkálni azt a kis nyomi gyerkőcöt a suliban! Ha pedig esetleg mi magunkat éreznénk annak a bizonyos nyominak, a könyv nekünk is tartogat leckét az elfogadásról, önmagunk elfogadásáról, hiszen Auggie-t nem csak másoknak, de saját magának is meg kell tanulnia elfogadni, és remek humorával, az önmagunkon való nevetés képességének elsajátításával ez sikerül is neki, s aminek segítségével társai is közelebb kerülnek hozzá.  Fontos ez a könyv, mert olyan nem mindennapos tabu témát tár elénk, ami ha szembejönne velünk az utcán, talán mi magunk sem viselkednénk helyesen, valójában talán fogalmunk sem lenne, hogy hogyan reagáljunk, de egy-egy ilyen könyv elolvasása segíthet, hogy lépésről lépésre legalább egy fokkal emberibbé váljunk.

Tündérfaktor:
10/10


Könyv adatai:
Eredeti címe: Wonder
Eredeti kiadási éve: 2012
Magyar fordítás kiadási éve: 2014
Kiadta: Könyvmolyképző
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Oldalszám: 365
ISBN: 9789633736678

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése