Rachel Ward: Nem enged a mélység

Miről szól:

Carl, a tizenöt éves kamasz fiú egy tó partján arra tér magához, hogy a mellette fekvő bátyjára épp a hullazsákot cipzárazzák. Carl nem emlékszik a eseményekre, de az nyilvánvaló, hogy valami szörnyűség történt, a mentőbe szállva pedig egy ismerős lány sikítozni kezd, amikor meglátja őt. Carl a kórház után édesanyjával hazatér, ahol apránként visszatérnek az emlékfoszlányok, és a fiú egyre elszántabban próbálja kideríteni, hogy mi történhetett a vízben, miközben halott testvére látványa kísérti őt.

„Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá? Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed?” – Hát ÁRVÍZ! Legalábbis a könyv tanúsága szerint…

Könyvtündér a sorok között:

Az igencsak rejtélyes, ám mindenképpen egy jó kis borzongatós thrillert ígérő fülszöveg és a hasonlóan remekül eltalált, a könyv hangulatát hatásosan tükröző borító egyértelműen felkeltette az érdeklődésem. Annak meg külön örültem, hogy önálló darabról van szó, nem kell majd évekig várni a pénztárcagyilkos folytatásokra. De végül mégis úgy éreztem, hogy át lettem verve, vagy legalábbis nem lettem kellőképpen tájékoztatva. Azt azért nem állítom, hogy a vártakkal ellentétben a Neveletlen hercegnő naplójának újabb fejezeteit kaptam kézhez, de pusztán az ismertetőből sok mindenre nem számíthattam, amiket, ha tudok, lehet, hogy inkább nem váltok jegyet erre az élményre. Valószínűleg azonban nem véletlenül olyan rejtélyes az a fülszöveg, úgyhogy (bár a ’miről szól’ részben én máris indurka-pindurkát többet árultam el, mint a könyv), ha valaki semmiképp nem szeretne több információhoz jutni, az most csukott szemmel olvasson tovább, mert erősen spoileres kritika következik! Sőt, még az is lehet, hogy a végét is elárulom! (Igazából biztos, már rég eldöntöttem. Muhaha.)

Szóval, elkezdtem nagy erőkkel olvasni ezt a (hál’ Istennek) nem túl hosszúra nyúlt könyvecskét, ami eleinte még tetszett is, gyorsan haladtam vele, az első negyede, vagy talán harmada még lekötött, kíváncsivá tett, aztán meg elkezdtem bealudni rajta, pedig nem vagyok egy Tennessee ájulós kecske, úgyhogy nem a beígért rémüldözéstől estem időről-időre merevkómába. A vége felé meg már kifejezetten idegesített minden.

Először is, lényeges infónak tartom, hogy a főszereplőink tinédzserek, amit nem említ az ismertető, pedig, ha tudom, hogy young adult műfajról van szó, akkor lehet, hogy inkább kihagyom, mert az idő vasfoga kinövesztett már ebből a korosztályból. Aztán, mint az egyébként elég hamar kiderül, misztikus irodalomról is beszélünk, mivel a halott bátyó szelleme bosszúszomjasan kísérti tovább öccse megtépázott idegszálait. Ez megint egy olyan alapvető információ, amire lehet, hogy valakinek felcsillan a szeme, valaki meg azon melegében áthajítja a könyvet a szoba másik végébe, ha megtudja. Részemről egyébként egyik tény sem lett volna feltétlen kizáró ok, de azért nem mindegy, hogy milyen attitűddel ülök le egy könyv elé, mint ahogy senki sem szeret citromba harapni, mikor karamellás cukorkára számít.

De mint mondottam volt, az elején még mindez nem is zavart, nem bántam, hogy Carl csak tizenöt éves, és nem adtam fel, amikor Rob, a báty csapzott, sáros, vizes, sápadt kísértete először jelent meg. Még mindig lehetett volna belőle egy jó kis félelmetes, nyomasztó atmoszférájú thriller-horror egyveleg valami megdöbbentő végkifejlettel, magyarázattal, és valamennyire lett is, mert tényleg sok a víz, az eső, a mocsok, a poshadt szagok, a csöpögő csapok, a fuldoklás, tehát a nyugtalanító hangulat és környezet adott, de a végére már világgá szaladt az írónővel a ló e téren. Viszont „jól” egyensúlyoz a könyv, mert amennyire erős hangulatteremtésben (talán már túlzottan is), annyira gyenge történetvezetésben, ok-okozati összefüggésekben.

Végül is a sztori lényege az, hogy Rob és Carl rossz családi körülmények között élő gyerekek, akik elég rossz magaviseletűek, állandóan bajba kerülnek, verekednek, betörnek, lopnak, még egy nem szándékos gyilkosság is szárad a lelkükön. Rob barátnője Neisha (a mentőben sikongató lány), akivel szintén nem bánik túl kedvesen, állandóan vitáznak, a lány fél tőle, de nem mer véglegesen szakítani sem. Carl a „kistestvér”, aki felnéz bátyjára, részt vesz a balhékban és harmadik kerékként legyeskedik Rob és Neisha körül is. Carl is beleszeret a lányba, aminek Rob nyilván nem örül, bedühödik, de Carl odavágja, hogy márpedig őt nem érdekli Neisha, felőle azt csinál vele Rob, amit akar, akár meg is ölheti. És mivel Rob egy pszichopata, elfogadja a kihívást. A tóba akarja fojtani a lányt, akit végül Carl megment, testvérét pedig megöli. Rob szelleme bepöccen és bosszút akar állni, véghez akarja vinni tervét, meg akarja ölni tesóját és a lányt, akik időközben egymásra cuppannak, mint gyöngytyúk a meleg… na, hát tudjuk mire. Az pedig nem egyértelmű, hogy Rob idézi-e elő az egész várost akváriummá változtató bibliai esőzést és özönvizet, vagy csak kapóra jön neki a cunami, mindenesetre a vízben élvezkedve próbálja a halálba ijesztgetni ismerőseit.

Az irónia nem véletlenül kacsintgat a történetmesélésemből, ugyanis egy idő után már nevetségesnek tartottam, hogy a nagy-britanniai környezetben (ahol persze tudjuk, hogy sokat esik, na de azért mégis…) olyan esőzés legyen, hogy pillanatok alatt kiáradjon a folyó, leszakítsa a hidakat és kétszintes házakat lepjen el csurig a víz egyik pillanatról a másikra. Azért itt nem egy cunamiról van szó, ami váratlanul letarolja a vidéket, hanem csak néhány napig kicsit intenzívebb az esőzés. És ne már, hogy egy szellem ilyesmit elő tudjon idézni! Még egy csöpögő csap belefér, de egy város víz alá küldése, az nekem már durván túlzás volt.

És mindemellett az a sok szerencsétlenkedés, bénázás, hibás helyzetmegítélés, kapkodás, pálfordulás, amit a szereplők elkövetnek… Carlt a testvérével vívott harc közben fejbe vágja a felismerés, hogy ő halálosan szerelmes Neishába és mostantól ő élete értelme és mióta tegnap megpuszilhatta a szája szélét, most már az élete árán is meg kell óvnia a hölgyet. Neisha meg egy ribi, akit szintén fejbe vághatott valami, mert az egyik pillanatban még a bátyóért rajong és Carlt nevezi pisisnek, majd Rob (és majdnem saját) halála után körülbelül három és fél perc elég neki a letargiából való felocsúdásra és már Carl ölébe dörgölőzik, bár előtte még sikítozott a fiú látványára. Majd megint elküldi a búsba a fiút, mikor az őszintén bevallja, hogy mire emlékszik, meg hogy mindamellett azért csak úgy mellesleg bele van zúgva, mint vak ló a szakadékba, aztán amikor a nagy végső mentőakcióban Carl Neisha segítségére siet, akkor is a lánynak hol fülig ér a szája, hogy megérkezett a segítség, hol meg leordítja a fejét és rácsapja az ajtót a srácra. De egyébként is, ahogy kezelik (főleg a lány) az életveszélyes helyzetet, az áradást, az röhejes. Mint akik észre se veszik, hogy úgy dől a víz, hogy az ebédlőben az asztal már a plafont csapkodja, elvannak, puszizkodnak, ölelkeznek, trécselnek, majd egyszer csak beszakad az ablakon a víz és mindenki elsodródik Kiskunfélegyházára. Carlról kiderül, hogy előző életében szabadtüdős gyöngyhalász volt, így a biztos megmenekülés helyett inkább visszaúszik kimenteni a lányt. Terrrmészetesen sikerül is neki és az epilógusban már a befagyott tavon trambulinoznak, mert szeretnek veszélyesen élni. Vége. Azt meg senki ne kérdezze, hogy közben hova lett Rob bosszúszomja. Lehet, hogy csak megunta az aquaparkozást és lelépett, mindenesetre dolgavégezetlenül felszívódott az árral együtt.

Önmagában, mint mondtam, talán nem lett volna gond, hogy a főszereplők tizenévesek, de a young adult műfaj elengedhetetlen részeként a szerelem olyan fontos hangsúlyt kapott ebben az egyébként elsősorban félelmet, szorongást és izgulást kiváltani vágyó műben, hogy az már túlzás, pedig azért nem vagyok romantikaellenes. Persze értem én, hogy valahogy éreztetni kellett azt, hogy a fiú és a lány között hogy alakult ki ez az elsöprő erejű kötődés, hogy Carl tényleg az életét is áldozná érte, de ezt számomra nem sikerült bemutatni azzal a néhány részletekbe menően körülírt smárolási jelenettel. Igazából nem egészen értem a vonzódás okát azon kívül, hogy Carlnak tetszik a lány, mert szép, a lánynak meg tetszik a fiú, mert… cuki? Passz.

Tehát összességében nagyon nem nyerte el a tetszésem a történet, elég idegesen csaptam össze a végén a könyvet. Irritáltak a karakterek, nem éreztem, hogy rendesen ki lett volna gondolva, dolgozva a sztori, inkább csak volt egy érdekesnek induló gondolat, mint alapötlet, ami ki lett bővítve egy könyvnyi hosszúságúra, de elég lett volna belőle egy kis novella is. Túlburjánzanak benne ugyanis az ismétlések is. Annak ellenére, hogy rövid könyvről van szó, fejezetenként kapjuk meg ugyanazokat a leírásokat a sok vízről, az esőről, a nedvességről, ahogy terjed, áztat, csöpög, folyik és ezek összes létező szinonimája. De ahelyett, hogy ezek pusztán az atmoszférát erősítették volna, meg a klausztrofób érzést, engem csak untatott egy idő után, hogy igen, tudom, ezt már olvastam, mondjál újat! Még figyelmeztetés is van a könyv elején, hogy ha víziszonyod van, nem tudsz úszni, esetleg volt már fulladásos élményed, akkor inkább ne is olvasd el, mert a végére egy sarokban fogsz kuporogni magzatpózban zokogva és ringatózva. Hát ehhez képest nekem éjjel, lefekvés előtt olvasva is maximum attól vert hevesebben a szívem, hogy felidegesítettem magam rajta, nem pedig a fene nagy rémüldözéstől. (Mondjuk nem is vagyok vízfóbiás.) És a vége is sablonos volt ezzel az unalmas happy enddel, ráadásul ugye maradt egy alapvető kérdés, hogy hova lett Rob? Sokkal inkább díjaztam volna, ha az utolsó jelenetben beszakad a jég, pont, és az olvasóra lenne bízva, hogy vajon Rob műve volt-e, vagy csak balszerencse, s hogy túlélik-e, vagy sem. Így egy gyönyörű keretbe zárhattuk volna a sztorit, ami a tóból indult és ott is végződhetett volna egy valóban ijesztő befejezéssel.

Talán az egyetlen pozitívum (az esős, vizes, nyomasztó atmoszférateremtésre tett többnyire sikeres kísérlet mellett) a rossz szülő-gyerek kapcsolat motívumával való próbálkozás, de sajnos ezt sem sikerült érdemben kifejteni. Eleinte érdekesen indult még a kórházból való taxis hazaút és az azt követő otthoni szituáció felvázolása, akkor még reménykedtem, hogy bemutat a könyv valami súlyos társadalmi problémát, de csak a felszínt kapirgálta meg kissé. Az anya karakteréből sokkal többet ki lehetett volna hozni, még sokkal komorabbra lehetett volna venni a figurát, ha jobban bele mer menni az írónő a családon belüli erőszak, a bántalmazás, az ignorálás, szeretetmegvonás témájába. Ha az anya nem csak attól rossz, hogy sört ad a gyereknek, néha csúnyán beszél, és nem vesz neki rendes ágyat, csak egy hálózsákot. Tény, hogy lepukkadt volt a karakter, nem volt igazán figyelmes, törődő anya típus, de önzősége mellet ugyanakkor meg valóban megviselte a fia halála és többször is mutatott gyengéd érzelmeket Carl felé, próbálta őt nyugtatni, segíteni neki túljutni a kialakult helyzeten. Említésre kerül az agresszív apa is, aki már nincs a képben, de korábban lelkileg és fizikailag is bántalmazta a családját, így valamelyest érthető az édesanya viselkedése és a gyerekek kis közveszélyes méregzsákká alakulása is, mégis lehetett volna kicsit többet mesélni a múltról és ezzel tovább árnyalni a karaktereket.

Egy szóval csalódás. De azért, mondjuk, tiniknek lehet, hogy bejön…

Tündérfaktor:

10/2

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Drowning

Eredeti kiadási éve: 2013

Magyar fordítás kiadási éve: 2013

Kiadta: Agave

Fordította: Török Krisztina

Oldalszám: 231

ISBN: 9786155442445