2014. április 2., szerda

J. A. Redmerski: Az örökké határa

Miről szól:

A soha határában rózsaszín cukormázban búcsúzhattunk Camryn-től és Andrew-tól, de életüket továbbra sem kímélik a drámák és nehézségek, így egy szörnyű tragédia után párosunk ismét útra kel, hogy visszataláljanak önmagukhoz és egymáshoz.

Könyvtündér a sorok között:

Az előző bejegyzésemben azt ígértem, hogy egy időre félreteszem a new adult irományokat, mert kezd herótom lenni, de van egy kis elmaradásom a bloggal, úgyhogy ezzel az írással még tartozom.
A soha határa nálam az erős közepes 7-es tündérfaktorig tornázta fel magát, ami nem egy rossz eredmény, de azért nem voltam túl gyengéd a kritikámban, sok dicséretet nem kapott. Nem is voltam biztos benne, hogy érdekel-e egyáltalán a folytatás, de aztán úgy alakult, hogy egy garas kiadása nélkül jutottam hozzá, az ilyen lehetőséggel meg ugye csak él az ember lánya! Valószínűleg nem vagyok még elég idős ahhoz, hogy az életemből elvesztegetett értékes perceknek és óráknak érezzek kevésbé bejövős alkotásokat, de ha az lennék, ez a könyv ebbe a kategóriába esne.
Az első résznek még volt valami kis bája, viszonylag érdekes sztorija, viszonylag megnyerő karakterekkel, de ez a második rész szinte semmi újat nem tudott mutatni. Az első résztől ugye azzal búcsúztunk (aki még nem olvasta, annak SPOILER!), hogy főhőseink egymásba zavarodtak, Andrew agydaganatát legyőzve örök szerelmüket egy közös tetkóval pecsételték meg, majd Camryn gyorsan teherbe is esett, annyira gyorsan, hogy az inkább zuhanás volt, mint esés. A második rész a kezdeti rózsaszín ködöt követően azzal folytatódik (ez meg annak SPOILER, aki az új részt nem olvasta!), hogy Camryn elvetél. Bár szóltam, hogy spoiler, de azért nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy ezt már előre tudja az olvasó, a fülszöveg elolvasása után kapásból sejthető. Ugyan Camryn látszólag hamar túlteszi magát a megrázkódtatáson, valójában titkon antidepresszánst szed és furán viselkedik. Amikor Andrew rájön, veszi a slusszkulcsot, bedobja a csomagtartóba a pokrócot és a sporttáskát, az anyósülésre meg Camryn-t, és újra nekivágnak a védjegyükké vált kocsikázásnak, hogy közben kibeszéljék/kiutazzák magukból a fájdalmakat és újra megtalálják a közös boldogságot. Megint csak nem árulok el egetrengető titkot azzal, hogy ez sikerül is nekik.

Csak azt nem tudom igazán, hogy a trauma és a megoldás között mi is történt. Súlytalan az egész történet, ami elég furcsán hangzik annak tudatában, hogy egy kisbaba elvesztésétől indulunk. De valahogy Camryn-nek annyira jól sikerül rejtegetni mások előtt belső szenvedését, hogy én sem éreztem át igazán azt az iszonyatos önmarcangolást. Andrew-nak sem okozott különösebb nehézséget ennek feloldása. Megkérte, hogy többet ne gyógyszerezze magát, mert könnyen függő lehet, ettől Camryn beparázik, nem is szedi többet. Amikor pedig tragikus balesetben elhunyt volt szerelméről tesz elé egy képet, Camryn elvonul a tengerpartra elmélkedni kicsit, és mire Andrew utánamegy, már fel is dolgozta az évek óta gyötrő múltat. Az utazásukról sem igazán tudunk meg semmit, az új helyszínek nincsenek részletezve, a régieket meg már eddig is ismertük. Később (azt a fránya SPOILER mindenségit, már megint egy!), hogy Camryn ismét várandós lesz és gyerekük születik, párosunk nem adja fel a világjáró életvitelt, mi több, bedurvulnak és kisgyerekkel indulnak neki világjáró túrájuknak. Egy kis Dél-Amerika, egy kis Európa, Ázsia is befigyel, minden játszik, ja és „kis” alatt azt értsük, hogy hetekig, hónapokig tartózkodnak egy helyen. Hiába, na, biztos jól megy az alkalmi bárénekes biznisz! De ez már csak a könyv utolsó oldalain kerül szóba, úgyhogy ezekről a helyekről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy jajj de jó volt Jamaicában, alig akartak hazajönni. És, hát – egy kis epilógus után – ezzel zárul is a könyv. Tanulság: utazni jó!
„A munka az egyetlen, amivel nem tudtunk mihez kezdeni, amikor azt terveztük, hogy egy hónapra vagy esetleg hosszabb időre elutazunk Raleigh-ből. Egyikünk sem akarta elveszíteni az állását, de végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt az áldozatot készek és kénytelenek vagyunk meghozni, ha valóra akarjuk váltani az álmunkat, hogy beutazzuk a világot, és elkerülni, hogy annak a mindennapos, monoton életnek az áldozatai legyünk, amelytől rettegünk.”
Ahogy az első résznél is említettem, itt talán hatványozottan is igaz, hogy igyekszik a könyv mélyenszántó gondolatokat és nagy igazságokat közvetíteni, sok a monológ, ahol hosszú sorokon keresztül ezeket a „napi bölcsességeket” olvashatjuk, amik ismét csak nem mondanak hülyeségeket, mégis fárasztottak. Ez az egész utazásosdi is elsőre nagyon sütin hangzik – persze, járjuk be a világot, ne rekedjünk meg egy helyen, egy munkahelyen, kell a környezetváltozás, az ingerek –, az emberek többsége, gondolom, titkon-nem titkon vágyik is ilyesmire, de azért ez (szerintem legalábbis) baromira nem ilyen egyszerű, ahogy itt be van állítva. És ezért kicsit bosszant is, hogy sok naiva olvasó meg biztos el is hiszi, aztán rágja a párja fülét, hogy vigye őt világ körüli útra, mert csak akkor szeretik egymást igazán, meg anélkül bele kell dögölni az unalomba.
Összességében tehát nekem egyáltalán nem tetszett, sokszor untam, néhol idegesített, semmi újat nem hozott az első részhez képest, az a bizonyos katalizátor tragédia meg nem lett eléggé kiaknázva, pedig nem volt rossz alapötlet, akárcsak az utazás motívuma, amit meg eggyel magasabb szintre emelhetett volna az írónő, de szintén nem élt a lehetőséggel. Ha esetleg lesz harmadik rész, az arra szánt időt most már tényleg inkább valami ország-világjáró túrára fordítom!

Ui.: A képet már megint Angelika blogjáról kleptománkodtam el (http://angelikablogja.blogspot.hu/2014/03/j-redmerski-edge-of-always-az-orokke.html). Olvassátok el az ő kritikáját is!

Tündérfaktor:
10/3


Könyv adatai:
Eredeti címe: The Edge of Always
Eredeti kiadási éve: 2013
Magyar fordítás kiadási éve: 2014
Kiadta: Ulpius-ház
Fordította: Medgyesi Csilla
Oldalszám: 366
ISBN: 9789633831137

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése