Mostanában
viszonylag sok new adult regény került a kezembe és feltűnt egy már-már
tendencia – ami mellesleg nem egy hálás téma, úgyhogy előre is elnézést, ha
valaki bántónak érezné a posztot! –, hogy ezen könyvek írónői, nos, mondjuk
úgy, hogy a teltebb kategória képviselői. Persze nem olvastam minden erotikus
regényt és nem ismerem az összes szerzőjét, és még így is találtam kivételeket,
de ők mintha csak a szabályt erősítenék. Csak hogy néhány általam felfedezett
példát említsek: Cora Carmack (Szakítópróba sorozat), Alice Clayton (Faldöngető),
Sara Fawkes (Amit csak ő akar), E. L.
James (50 árnyalat trilógia), Sylvia
Day (Crossfire trilógia), Maya Banks
(Édes megadás), Christina Hobbs
(Christina Lauren: Gyönyörű
rohadék/idegen), vagy akár Stephenie Meyer (Twilight Saga). És mielőtt bárki félreérti, nem azt mondom, hogy
ezek a hölgyek „kövérek, ergo csúnyák” – még csak a kövér jelzőt sem szívesen
ejteném ki a számon, már csak azért sem, mert én sem vagyok egy Victoria’s
Secret alkat (jaaahj, koránt sem), úgyhogy távol álljon tőlem, hogy bárkire is
dobáljam azokat a bizonyos köveket –, sőt némelyiküket kifejezetten szépnek
tartom és szívesen megörökölném a csinos arcát vagy a frizuráját. (Ez most csak
szerintem hangzott olyan Bárányok hallgatnak-os Buffalo Bill-esen?...)
 |
| Az említett írónők (Cora Carmack, Alice Clayton, Sara Fawkes, E. L. James, Sylvia Day, Maya Banks, Christina Hobbs, Stephenie Meyer) |
Miközben
az összes eddig általam olvasott kötetben azzal találkoztam, hogy egytől egyig
kizárólag tökkkéletes külsővel megáldott nőszemélyek kavarnak hasonlóan
tökkkéletes márványtestű hímekkel, elgondolkoztam. Persze azok a bizonyos
említett nőszemélyek nem feltétlen kellőképpen magabiztosak is, így néha-néha
kicsúszik egy-egy halk panasz tökéletes ajkaik közül arra vonatkozóan, hogy nem
is annyira szépek, nem is annyira karcsúak, nem is annyira áll jól rajtuk épp a
ruha, ami amúgy is csak egy viseltes gönc, amit gyorsan magukra kaptak, vagy
épp a hajukat fújta szét a szél, ó de kínos. De a tapasztalt, sokat látott
(illetve maga elé képzelt) olvasó nem dől be ennek a trükknek! De nem ám!
Tudjuk jól, hogy ezek a nők bizony tökéletesek! Tökéletlenségükben is
tökéletesek, hiszen kit zavar, hogy némelyikük csetlik-botlik, akaratlanul
pusztít maga körül és még saját magára is veszélyes az esetlen pára, ha egyszer
olyan gyönyörűek, hogy a Napba lehet nézni, de tőlük kifolyik a szemed! Lényeg,
hogy állítsunk mellé egy talpig férfit, aki majd mindig elkapja, ha szükség van
rá. És ha már elkapta, nyilván meg is érintette, meg kénytelen volt rá is nézni,
úgyhogy bizonyosan kiderült, hogy egyenesen tökkkkkéletes a hölgy! (Minő
meglepetés!) Tökéletes arc, tökéletes frizura – persze mindez smink és
hajszárító nélkül is, csak úgy lazán, reggel ágyból kikelve is –, tökéletes,
sima, feszes bőr, lapos has, hosszú combok, megfelelő méretű cickók, tökéletes
(természetes!) illat – minden körülmények között, de főleg edzés után –,
egyszóval kívánatos, tökéletesre öntött próbababa lányok (és próbababa fiúk).
Ha pedig mégis van elég önbizalma alanyunknak, akkor esetleg valamilyen lelki
teherrel küzd… de akkor is k*rva szép! Na, azt hiszem, értjük már! Mi sem
bizonyíthatná jobban rabul ejtő szépségüket, mint a tény, hogy mindig
megszerzik az alfahímeket, akik villámcsapásként hagynak fel korábbi
szoknyapecér életvitelükkel és válnak a monogámia zászlós nagyköveteivé.
És
akkor itt jött az a rész, hogy elgondolkoztam. Hogy lehet az, hogy azok a
bizonyos írónők ennyire kenik-vágják, hogy az ilyen tökéletes hölgyek és urak
hogyan élik monotonnak még véletlenül sem nevezhető kis hétköznapjaikat a
legmenőbb biznisz vállalatok, illetve a paplanok és díszpárnák világában? Van
nekik erről bármi tapasztalatuk talán? Persze tudom, ezek csak fikciók, nem
kell vámpírnak lennünk, hogy írhassunk róluk és a Gyűrűk urát se egy hobbit írta, vagyis miért ne írhatnának telt nők
karcsú nőkről, nem igaz? Végül is de, nyilván, csak közben meg valahogy mégis
hitelét veszti a dolog. Mert nem hiszem el, hogy mindenki ilyen tökkkéletes…
Vagy ha elhiszem, akkor utána az ujjamat szopva hengeredek magzatpózba, mert
egy ilyen könyvet, mint szórakoztató irodalmat élvezet olvasni, csak a végén
olyan érzésed van tőle, mintha egy kisgyereket elvinnének a kisállat
kereskedésbe, megmutatnák neki a kajlafülű kölyökkutyákat, majd beleröhögnének
az arcába egy „Na, ilyet nem kapsz soha!” felkiáltással.
Ahogy
néztem ezeknek a szerzőknek a képeit, az amerikai gyerek szépségversenyek
jutottak eszembe. Ahogy a couch potato édesanyák az első sorból teljes
átéléssel mutogatják még szép, friss és ártatlan (persze a versenyre
agyonsminkelt, műhajú transzvesztitákká alakított) gyermeküknek a helyes
koreográfiát, az ortopéd járást és a művigyort, hogy így éljék ki azt, ami az ő
életükből hiányzott/hiányzik, de talán a kicsi még lehet szépségkirálynő… a
többi (lelki sérülések, személyiségzavarok) meg le van sz*rva. Hogy mi itt a
párhuzam? Hát az, hogy ezek az anyák a kislányaikban élik ki a saját
fantáziájukat, az írónők meg a könyveikben. Így vezetik le a hiányát, a lelki
terhét annak, hogy ők maguk nem tökéletes szexistennők. Csak amíg nekik ez lehet
terápia, addig az olvasóra meg rárakódik ez az általuk levetett teher, rossz
érzés (akárcsak a szépségversenyes anyák gyerekeire), hogy te bizony fiam csak
egy gyenge utánzata vagy ezeknek a karaktereknek, birkózz meg a gondolattal,
vagy ha nem megy, sanyargasd magad az elérhetetlen felé vezető maratonon. Hogy
mit mondasz? Túl negatívan látom és eltúlzom a dolgot? Lehet. A többség biztos
nem rokkan bele, ha nem hasonlít egy könyv irigylésre méltó szereplőjére és nem
forral bosszút ezért az írójával szemben. Nem teszem én sem, de attól még a
tendencia (mely markáns hasonlóságot mutat a többi médiumban sugárzott
ideálképekkel) gondolatébresztő lehet!
Beszéljünk
picit mégis a dolog marketing részéről is, mert miért is olvas ugye fikciót az
ember? Hogy kiszakadjon kicsit a szürke valóságból és más karakterek életébe
képzelhesse magát, ha már otthon unja a mosogatást, vagy a kutyabonbon szedését
a kertben, vagy a tömegközlekedést a melóhelyre, stb stb stb. És kinek a
helyébe képzeljük szívesen magunkat? Hát ki ne akarna tökéletes külsejű, hosszú
combú, vékony, kecses, szép hajú, szép szemű, makulátlan bőrű szexistennő
lenni? És ha már szexistennők vagyunk, kivel akarunk kibontakozni e téren?
Szexistenekkel, nyilván! Hát ezért olyan tökkkéletes mindenki ezekben a
regényekben, mert így vesszük le a polcról. Elhiszem, hogy kevésbé lenne erotikus
hájas-büdös-pattanásos emberek románcát olvasni. Na de mégis, a kettő között
csak kell, hogy legyen átmenet, meg tehetséges írók, akik így is tudnák
élvezhetően tálalni a sztorit! Mert ha belegondolunk, ez is azt tükrözi, hogy
tényleg mennyire elkeserítően szépség- és fiatalságmániás a világ. És akkor
pont ezek az írónők tesznek rá még egy lapáttal, hogy ezeket a téves képzeteket
erősítsék a new adult-okban, vagyis a fiatal felnőttekben?! Pont ők, akik
kezében arra is eszköz lehetne a tehetségük, hogy változtassanak ezeken a
téveszméken. Persze naiv dolog lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a pénz igen
erős mozgatórugó és amilyen a kereslet, olyan a kínálat. Amíg az olvasó Edward
és Bella ágyjeleneteire kíváncsi, amíg a BDSM fantáziáikat (mely motívum elszaporodása
szintén megérne egy külön misét) papíron próbálják kiélni, és amíg az
elérhetetlen tökéletességet a sorok között keresik és néhány múló, de annál
kielégítőbb percre talán meg is lelik, addig biztos marad is ez az
alapkoncepció a műfajban. Pedig én, lehet, hogy egyedül vagyok vele, de
szívesen olvasnék már végre hús-vér emberekről is romantikus-erotikus
történeteket, nem csak olyan karakterekről, akik most pottyantak le a
kifutóról, vagy a Cosmopolitan photoshoppolt címlapjáról! (De az is lehet, hogy
csak én vagyok komplexusos…)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése