Kim
Dzsijong egy átlagos dél-koreai jó kislány, jó testvér, jó tanuló, jó munkaerő,
jó feleség, jó anya, egy átlagnő átlagos életúttal. Hogy akart-e átlagos lenni,
azt senki sem kérdezte tőle, ezt dobta a gép, mert Koreában természetesek a
kiemelkedő tanulmányi eredmények, az erőn fölüli munkabírás, majd a vágyott és
szeretett állás, egyben álmaid hátrahagyása a családalapítás, a gyerekvállalás
kedvéért, vagy gyerekvállalások kedvéért, amíg ugye fiú nem lesz az a gyerek.
Már persze, ha nő vagy, egy átlagos nő. Ha az vagy, akkor mindemellett átlagos
az is, hogy a körülötted lévő fiúk, majd férfiak mindenben kivételezettek és
előbbre valók, mint te és nőtársaid. Hogy miért? Hát azért, mert! Ja és
egyébként tudd, hogy ha úgy érzed, igazságtalanság ér egy férfival szemben, akkor nézz magadba, mert te vagy a hibás. Én
szóltam. Isten hozott Dél-Koreában! Isten hozott a Földön!
Könyvtündér a sorok között:
Ha
már Korea, azt hiszem, talán nem vagyok vele egyedül, hogy engem jobban izgat
Észak, mint Dél (na persze nem lakhatási vagy turisztikai szempontokból...).
Valószínűleg Hyeonseo Lee és David John A lány hét névvel – Szökésem Észak-Koreából című könyve lebeghetett a szemeim előtt, amikor megláttam
Cso Namdzsu művének borítóját és még a fülszöveg olvastán is valahogy elkerülte
figyelmem, hogy ezúttal Dél-Koreában járunk, márpedig a két ország ég és föld,
ugyan délen sem minden fenékig tejfel. Ez volt az első upsz-élmény, ráébredvén,
hogy kicsit eltájoltam magam, aztán rögtön a bevezetőben újabb „csapás” ért,
amikor arról olvashattam, hogy főszereplőnk különböző nőrokonai és ismerősei
bőrébe bújva furcsa pszichés zavarokat produkál és megijedtem, hogy ez valami
misztikus vonal lesz, amire egyáltalán nem vágytam, de szerencsére, illetve
egyes olvasók számára meg biztos sajnos, ez a történetszál nem kerül kibontásra.
Az meg már csak hab a tortán, hogy, tudom, most bunkó rasszista leszek, de
európai szemmel nem csak külsőre tűnnek frusztrálóan hasonlónak az ázsiaiak,
úgy látszik, még a nevük is majdnem ugyanaz, mert az első húsz oldalon
konkrétan azt se tudtam, hogy ki kicsoda a Kim Dzsijong, Csong Dehjon, Csong
Dzsivon, Csha Szüngjon, Csong Szuhjon kombóból. Bár így utólag ez sem tűnik
megoldhatatlan feladványnak, ha sikerül elvonatkoztatnunk nyugati
olvasmányokhoz szokott agyunkat a keleti névsorrendtől (amilyen egyébként a
sajátunk is). Igaz, ha csak a keresztneveket nézem, sem könnyítették meg a
dolgunk.
Aki
azonban nem adja fel már az elején, értékes olvasmányélményt tudhat a magáénak.
Hogy mennyire fog rajta szórakozni vagy kikapcsolni, ahogyan azt egy regénytől
várnánk, az mondjuk azért kérdéses. Számomra legalábbis se nem szórakoztató-, se nem
szépirodalmi kategória, sokkal inkább olyan benyomást keltett, mint egy
regénybe oltott szociográfiai szakdolgozat a feminizmus tárgykörében, de ez ne
tántorítson el senkit! Alapvetően regény egy 80-as évek elején született,
átlagos nő életéről Dél-Koreában, a nemi egyenlőtlenségek fényében, de időről
időre kissé kizökkentik az olvasót a szárazabb, lábjegyzetelt KSH adatok, amik
egyben újra meg újra kicsit pofán is csapkodják az embert, mondván hogy „Jó kis
regény, mi? Hát ez a VALÓSÁG!”. Szóval ennek a szerkezetnek a tükrében nem is
annyira regényként érdekes a történet, mint inkább társadalmi lenyomatként a
nők elnyomásáról, kiszolgáltatott helyzetéről Dél-Koreában, aztán miközben a
röpke 200 oldal végére érünk, elfog a kellemetlen érzés, hogy a helyszín nem is
fontos, mert ha nem Kimek és Csongok, hanem Kovácsok és Tóthok lennének a
szereplői, sajnos az sem tűnne idegennek.
Számunkra
sem ismeretlen a ma már remélhetőleg csak sötét humorú „Gyerek lesz vagy lány?” kérdés, meg a
„Nem baj, majd legközelebb fiú lesz!” kijelentés. Nekünk sem megdöbbentő az a
felfogás, hogy a női létforma legmagasabb szintű kiteljesedését a keltetőgéppé,
avagy tenyészkancává avanzsálás jelenti, hogy a női princípium a lehetőleg többszörös anyává válás,
és ha női karrierútban gondolkodunk, akkor leghelyesebb, ha a
konyha-háló-babaszoba körmenetből nem is lépünk félre. Persze ma már más idők
járnak, nőkből is lehetnek például államtitkárok meg miniszterek (hogy aztán
nőtársaikat odafentről visszadöngöljék a sötét középkorba…), csak előbb azért még nekik is ildomos szülni egyet, kettőt-hármat-négyet, mert ugye előbb a munka,
aztán a szórakozás… Ma már dönthetünk úgy, hogy karriert választunk
családépítés helyett (mert a kettő együtt, valljuk be, még mindig nagyon
döcögősen megy) és ezt a környezetünk is egyre inkább elfogadja, persze csak
miután hozzátette, hogy majd kinövöd ezt a korszakod és előbb-utóbb téged is utolér a
gyermekvállalási láz, csak aztán nehogy addigra késő legyen és megbánd! És nálunk
is dívik az áldozathibáztatás kulcsmondatainak szajkózása: mi volt rajta, minek
ment oda, mér ivott, mit hitt, stb. Egyszóval magyar szemmel is ugyanúgy hol
felpaprikáz, hol elszontyolodik az olvasó a koreai írónő sorain, mert bár
Dél-Koreában egy fokkal talán karcosabbnak tűnik a helyzet, a nőket érő
kollektív elnyomás fejlődő ugyan, de továbbra is világszintű társadalmi
probléma.
 |
| Képek forrása: Pinterest |
Nekem
a legtöbb gyomrost azok a momentumok jelentették a történetben, amikor a
főszereplő lány és kortársai, például a nővére is, már érzik a változás szelét,
tudják, hogy nekik már több lehetőségük van, mint esetleg a nagyinak volt anno,
azt is tudják, hogy mi érdekli őket, hogy miket szeretnének elérni az életben
és ezekért az álmaikért keményen meg is dolgoznak, végül mégis mindig győz az a
generációkon keresztül átörökített póráz, ami időnként ránt egyet a nyakukon ilyen-olyan élethelyzetek vagy személyek megnyilvánulásainak köszönhetően és
nem kell hozzá sok, elég egy félmondat, ők már hagyják is kigurulni kezeik
közül a dédelgetett álmot vagy kemény munkájuk gyümölcsét, mert hiszen még
mindig ez a norma. És azok a bizonyos félmondatok legtöbbször még csak nem is, teszem azt, nőgyűlölő, hímsoviniszta vállalatvezérektől érkeznek, hanem a
fiúunokákat piedesztálra emelő nagymamáktól, a kislányok copfját huzigáló
kisfiúk pártját fogó tanároktól, meg a csak jót akaró férjektől, akik
megígérik, hogy kiveszik majd a részüket a gyereknevelésből, aztán valahogy
mégis úgy alakul, hogy a nőnek kell otthagynia az állását, mert ő úgyis
kevesebbet keres, ha meg eljön a felismerés, hogy a háztartásbeliségből nem
lehet megélni, diplomával is maximum fagyiárusnak tud visszamenni, ha
szerencséje van.
Nem
akarom felsorolni, hogy a regény során milyen igazságtalan tapasztalatokkal
gazdagodik főszereplőnk pusztán azért, mert lánynak született, ehhez olvassátok
el a könyvet, tanulságos! Nem mintha nagyon meglepődnénk a példákon, mégis elég
elemi erejű ezeket így töményen összeszedve olvasni és tudatosítani. Nem
véletlenül utalnak a könyvre feminista kiáltványként. Megint csak egy olyan alkotás
ez, ami remek lenne, ha rengeteg emberhez eljutna, csini rózsaszín borítója
ellenére rengeteg férfihoz is, mert rövidsége ellenére tényleg nagyon
komplex társadalomrajz (itt kérnék elnézést azoktól a férfiaktól, akik most sértetten feljajdulnak, hogy bezzeg az ő küzdelmeikről szó sem esik benne... kérnék, de nem kérek), amin nagyon
érdemes lenne első körben komolyan eltöprengeni, aztán remélhetőleg nem azt a
konklúziót levonni, hogy jó’ van ez így.
Azért
sem akarok listázni, mert sosem érne véget a kritikám, nehéz is lenne
választani a sok-sok találó példa közül, kettőt mégis kiemelnék. Van egy rész,
amikor főszereplőnk közös állásinterjún vesz részt két másik jelentkezővel és
megkérdezik tőlük, hogy ha lényegében szexuális zaklatás érné őket a munkájuk
során, hogyan reagálnának. A három lány háromféleképpen válaszol,
feltűnésmentesen eloldalognának a helyszínről, felháborodnának és azonnal
feljelentést tennének vagy magukban keresnék a hibát, nincsenek-e túl kihívóan
öltözve, átgondolnák nem viselkedtek-e helytelenül, amin változtatnának. Én meg
azt hiszem felállnék, ha már az állásinterjún jelzik burkoltan, hogy itt
zaklatni fognak… Az egyik legütősebb mondatot pedig a legvégén kapjuk a kvázi
utószó férfi pszichiáterétől, aki főszereplőnket a skizo tünetei miatt kezeli.
Eszerint ő férfiként is rendkívül megértő és hálás, hogy páciense révén
bepillantást nyert a női lét nehézségeibe és őszintén reméli, hogy eljön az
idő, amikor minden nő megtalálhatja és kiélvezheti saját boldogságát (köztük matekzseni felesége is, aki hobbiból a gyerekük matekmunkafüzetét töltögeti), majd pár
mondattal odébb, miután kifejtette, neki mennyire rátermett kolleginái vannak,
megjegyzi magának, hogy el ne felejtsen ügyelni rá, hogy innentől csak
egyedülálló alkalmazottakat vegyen fel, akik ugye nem mennek el szülni… És ezzel egyetlen tollvonással húzza át és egyben alá az előtte
lévő 206 oldalnyi törekvést. Zseniális.
Summa
summarum, a szöveg maga lehetne jobb is, főleg hogy egy regényről beszélünk,
így irodalmi értelemben lehetne még mit csiszolni rajta, de a tartalma miatt különösen
ajánlom az elolvasását. Nem akartam túlzottan politizálni, de muszáj
megjegyeznem, hogy ezt kellene osztogatni a parlamentben a krumpli mellé! Ezt
kellene a méltóságos nagyurak és nagyasszonyok, akarom mondani asszonyságok
orra (vagy bajsza) alá dörgölni. Aztán ki tudja, a végén még ezt is félreértelmeznék, mint az
Orwell-féle 1984-et, az évszám végül is majdnem stimmel...
 |
| Képek forrása: Pinterest |
Tündérfaktor:
10/7
Könyv
adatai:
Eredeti címe: 82년생 김지영
Eredeti kiadási éve: 2016
Magyar fordítás kiadási éve: 2019
Kiadta: Athenaeum
Fordította: Németh Nikoletta
Oldalszám: 207
ISBN: 9789632938769
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése