Miről
szól:
Létezik
olyan helyzet, hogy valakit megerőszakolnak, pedig nem is, de mégis? Ha a lány
barátja teszi, az erőszaknak számít? És ha már előtte sokszor csinálták? És ha azóta már
szakítottak? De ha a lány mindenáron vissza akarja szerezni és ezért bármire
hajlandó? És ha a lány kikönyörgi, majd közben meggondolja magát? Ha mégis
egyértelmű nemet mond? Vagy ha mégsem olyan egyértelmű az a nem, mert nincs is
teljesen magánál? De ha úgy emlékszik, hogy próbált ellenállni? És ha nem is
igazán emlékszik, hogy mi és hogyan történt? Ha a barátja, a sztárhokis
aranyifjú tagadja? Ha már mindenki a fiú pártját fogja, mert megbízható,
jólelkű, tehetséges, ő aztán-olyat-soha? Ha a lányról kiderül, hogy hazudott a
részletekről?
Na és ha Te lennél ennek a lányak az apja, feltennéd egyáltalán
ezeket a kérdéseket, vagy a fagyos Alaszkáig is elmennél, hogy mindenáron
megvédd a lányod?... Elmennél, igaz?
Mivel
is búcsúzhatnék az óévtől szebben, mint egy Jodi Picoult kritikával, hiszen ha
valamit az újévbe is mindenképp vinnék magammal, azok a jó könyvek, az
olvasmányok, melyek kizárják a külvilágot, közben mégis tanítanak valami újat
róla. Picoult pedig pontosan ilyen. Róla már korábban is mindig ódákat zengtem,
szinte mindent olvastam is tőle, amit pedig még nem, az a polcon vár
türelmesen. A tizedik kör került legutóbb terítékre, gyorsan el is
fogyott, bááár mind a tíz ujjam azért nem nyaltam meg a morzsák után…
(De
mielőtt még elárulnám, hogy miért, muszáj elmesélnem, milyen csodában volt
részem! Ha valakit nem izgat a mellékes sztorizgatásom, nyugodtan hagyja ki a zárójeles
részt, bár lehet, hogy érdemes, mert ilyen véletlenek csak a mesében vannak...
Képzeljétek, októberben New Yorkban jártam! Ez már önmagában is egy valóra vált
álom, de ha nem lenne elég: megyek az utcán, mint egy átlagember, odaérek egy kereszteződéshez,
kicsit megtorpanok, hogy turistaként merre vonuljak tovább, erre a
keresztutcából érkezve elhalad közvetlen előttem egy göndör, vöröshajú nő. Én
meg tátott szájjal fordulok utána, mert ezt a frizurát bárhol felismerném! Hát
nem Jodi Picoult sétált el mellettem?! Esküszöm a könyvgyűjteményemre, hogy ő
volt, és ha nem fagyok le, mint a betárcsázós net, utánaszaladok és kérek egy
fotót, meg jól megölelgetem! De mire felfogtam a helyzetet, addigra már átment
a zebrán, én meg ott maradtam libabőrben, pislogva, mint hal a szatyorban.
Aztán rákerestem és az Instájáról megtudtam, hogy a Sorok között című meseregényéből
Broadway musical készül, ezért járt éppen arra. Hát nem őőőrület???!!! Még New
Yorkban is milyen kicsi a világ!)
 |
| Képek forrása: Jodi Picoult Instagram |
No
de vissza Dante poklához, merthogy a könyv címe erre utal. Főszereplő
leányzónk, Trixie anyukája Dante-kutató, a pokol bugyrairól tart előadásokat az
egyetemen. Ha kicsit odafigyelünk rá, szép lassan ki is derül, hogy az egész
családnak lenne helye azokban a bizonyos körökben (sőt, talán már ott is
vannak). Az apuka olyan, mint Superman vagy inkább Hulk, hétköznap szemüveges,
tintásujjú képregényrajzoló, de ha feldühítik, veszélyben a családja, vagy csak
visszagondol a múltjára, közveszélyes agresszorrá válik (vagy legalábbis ezt az
agresszort igyekszik fogcsikorgatva elnyomni magában), akitől nem áll távol a testi
erőszak, bár nem büszke rá. Az anyuka csalja a férjét az egyik fiatal
tanítványával, s közben nem veszi észre, hogy a házassága és gyermeke élete is széthullóban.
Lányuk, Trixie pedig úgy próbál megbirkózni a tinilét nehézségeivel, hogy
vagdossa magát, mert a fizikai fájdalom elvonja a figyelmét a lelkiről. Márpedig
az van neki dögivel, főleg mióta szakítottak a pasijával, a gimi legmenőbb
hokijátékosával. Nem is bírja túltenni magát a történteken, mindenáron vissza
akarja szerezni Jasont. Ebből a túlzott akarásból aztán olyan események
láncolata következik, melyek végén kapunk egy megerőszakolt – vagy legalábbis
ezt állító – tinilányt, aki az öngyilkosságtól sem riadna vissza, egy
felbőszült apát, akit már csak a bosszú éltet, és végül egy rejtélyes
körülmények között elhalálozó fiatal, szépreményű hokijátékost... Amikor pedig
már pattanásig feszülnek azok a bizonyos húrok, Trixie, aki rögtön édesapja
után második a sorban a gyanúsítottak listáján, Alaszkába szökik, apja
szülőfalujába, hogy… nem is tudom, hogy elbújjon egy fagyos hóbuckában a
hatóságok és az élet elől.
Azért
az összes történetszálat és ok-okozati összefüggést nem akarom elspoilerezni, úgyhogy
nem árulom el a végkifejletet sem, de az van, hogy bár Picoult most is hozza a
formáját, a rá jellemző stílust, a lassan kibomló sztorit és igazságokat, az
érdekes körítést, a tabutéma-boncolgatást, a váratlan csavarokat, a katarzis
valahogy mégis elmarad. Továbbra is imádom Picoult minden témaválasztását, hogy
nem fél e darázsfészkek közepébe nyúlni, és hogy mindig részrehajlás nélkül
mutatja be a lehető legellentétesebb szemszögeket is. (Komolyan, elképesztő
milyen bátor nő, és olyan érzékenyen, bravúros intelligenciával és éleslátással
fejtegeti ezeket a tabutémákat, hogy bármelyik oldalon állj is, sose mond
olyat, amitől hirtelen lekapnád a parókát, „csupán” elgondolkodtat és finoman
jelzi, hogy van ám másik nézőpont is, és bármily hihetetlen, az egyik nem zárja
ki a másikat.) A nemi erőszakkal most is olyan topikot választott, amivel
vékony jégre merészkedett, de vígan elkorizgat rajta. Trixie személyében hitelesen
mutatja be egy bizonytalan tinilány útkeresését, akinek óriási szüksége lett
volna lelki segítségre, támaszra, ám az ordító jeleket senki nem vette észre,
mert az anyja éppen második fiatalkorát élte szeretőjével, apja pedig csak a
sohafelnemnövő cukorborsókisbabát látta benne, így velük nem oszthatta meg a
problémáit, bár ez ebben a korban amúgy sem elsősorban a szülőkkel történik,
még ha oly tökélynek is tűnik egy gyerek-szülő kapcsolat. Pechjére viszont a
kortársak közül sem a legjobban választott. Legjobb barátnője, hát mondjuk ki,
egy ribanc volt, úgyhogy belőle sem a megtestesült bölcsesség áradt. Ha lett
volna valaki felelősségteljesebb egyed a környezetében, akivel megoszthatja dilemmáit,
illetve ha kicsit magabiztosabb és felvilágosultabb lett volna, talán magától
is rájön, hogy ennyi idősen kár ennyi energiát ölni egy fiúba, s akkor talán
nem rombolja porig családok életét a döntéseivel, de hát kevesen elég érettek tizennégy
évesen ahhoz, hogy kívülről lássák magukat és a gyerekes hülyeségeiket. Nem
hibáztatom Trixie-t (de egy kicsit azért mégis…), amiért farkast kiáltott,
megértem az érzéseit és hogy amikor megindult a leejtőn, már nem volt visszaút.
Nem hibáztatom a szülőket sem, mindketten szerették a lányukat, gondoskodtak
róla és próbáltak odafigyelni rá, amennyire csak lehet, hiszen baromi nehéz úgy
beállítani a gyeplőt, hogy ne legyen túl szoros és fojtogató, de azért még
érezzük is, hogy van valaki a végén és ha kell, visszaránthatjuk. De nem tudom
hibáztatni Jasont sem, hiszen ő is csak egy kamasz, akik akkor normálisak, ha hülyeségeket
művelnek, ráadásul az a bizonyos házibuli szitu, ami megpecsételte mindannyiuk sorsát,
tényleg baromira nem volt egyértelmű.
 |
| Képek forrása: Pinterest |
Picoult
regényeinek többségében nagy hangsúlyt kap a tárgyalás, ahol végül minden eldől,
kiderül, és az olvasóból is, akárcsak a hallgatóság, esetleg az esküdtszék
tagjából kiszakad a gondterhelt, egyben felszabadító sóhaj, hogy végre fény
derült az igazságra. A tizedik körben sajnos nincs ilyen tárgyalótermi jelenet.
Bár egész sokáig úgy tűnik, lesz, és már rágná is a körmét az ember, hogy na,
ez izgi lesz, vajon mit „bizonyítanak be”, azonban mivel a vádlott lebucskázik
egy hídról és ott is marad a jégen, a tárgyalás elmarad. A fiú meghalt és/vagy
megölték, a lényegen nem változtat, véget ért egy reményteljes karrier, elvágták
egy olyan srác fonalát, akit mindenki imádott, nagyra becsült, és aki akkor sem
érdemelte volna ezt a véget, ha valóban számító hidegvérrel teszi magáévá a
volt barátnőjét. Az ő családjáról meg már szó sem esik, pedig mekkora tragédia
játszódhat le ott is. Ilyen értelemben most kicsit elbillent a mérleg
Picoult-nál, mert sokkal jelentősebb hangsúlyt kap Trixie drama queen lelki
világa, illetve az apjáé, aki tűzön-vízen menetel keresztül lányáért, miközben
valójában vakon teszi mindezt, pusztán haragból és féltésből, s közben lányából
továbbra sem ért többet. Mi pedig kapunk jó sok extra infót a fő konfliktus
mellé, de valahogy mi sem leszünk sokkal okosabbak családügyileg. Van ugye az
anyuka megcsalását pedzegető szál, ami több szempontból is érdekes lehetne, ha bővebben
kifejtésre kerülne, de lényegében csak arra szolgál, hogy legyen oka, miért
terelődött el az anyuka figyelme, és hogy további feszültségeket generáljon a
házasságban, a családban, mert ha minden szipi szupi szuper lenne, akkor mire
fognánk a krachot? Aztán visszatérő elem
az apuka fiatalkora, melynek tanulsága szerint Alaszkában felnőni az őslakosok
között egyetlen fehér gyerekként nem könnyű, és akkor finoman fogalmaztam. Túl
sok mindent nem tudunk meg, de (annak ellenére, hogy egyébként tetszett ez a kis
„háttértöltelék” az eszkimó kultúráról) Alaszka elég sz@r helynek tűnik,
mocskos hideg van, az emberek furák, nincsenek lehetőségek, és sokan az
öngyilkosságba menekülnek. A kiscsaj mégis ide szökik, mert… de minek is keressünk
racionális magyarázatot Trixie-nél, mikor végig meg nem értett hisztérikaként
viselkedik? (Egyébként arról meg nem is beszélve, hogy hogy jut már el oda?! Nonszensz.)
A hideg viszont úgy tűnik jót tesz neki, kicsit lehűti az agyát és végül megnyugvásra
lel, még akkor is, ha rá kell ébrednie, hogy felelnie kell a döntéseiért. Ez
így egész szép lezárásnak hangzik, az utolsó oldalak mégis kicsit összecsapott
benyomást keltenek. A korábban széthullófélben lévő családot összetapasztja a
tragédia, és hirtelen mindenki vállalni akarja a felelősséget, kiállni a
másikért, elvinni a balhét a szerette helyett, így mindenki „Én vagyok
Spartacus!”-t kiált, s ezzel elvileg valami furcsa happy endnek álcázott
befejezést kapunk, pedig sikít a koponyám, hogy na de és akkor MI LESZ
EZUTÁN???
Tudom,
elég kritikusnak hangzik a véleményem, pedig alapvetően tetszett a könyv. Eleinte
nehezen ragadott magával ez a „tinédzser hajcihő”, de aztán megsorozott pár nem
várt fordulattal, és akkor már éreztem, hogy na igen, ez az, most már szinte
mondhat bármit, be kell falnom az egész sztorit, hogy a végére járjak a
történteknek. Nem akarom elbagatellizálni a nemi erőszak jelenségét, nagyon kemény
téma, de sok esetben, sőt, talán a legtöbb esetben irgalmatlan nehéz igazságot
tenni és nem áldozathibáztatónak állni. A tizedik kör nálunk 2018-ban
jelent meg, de valójában már lassan 15 éves alkotás, mégis, témáját tekintve
aktuálisabb nem is lehetne. Legutóbb az Ítéletben foglalkozott Picoult
hasonló esettel, és már ott is elmondtam, hogy a #metoo nem biztos, hogy
jót tett a nőket érő erőszak jelenségének. Egyfelől talán felbátorodtak az
áldozatok, és ez jó, mert az erőszaktevők is kétszer meggondolják, mit
vállalnak, ha kiderül, másrészről ez a „tömegével jövünk rá, hogy 20 évvel
ezelőtt Béla megfogta a nunimat, pedig igazából úgy emlékszem, hogy nem is
akartam” dolog erőteljes visszatetszést kelt, így veszélyessé is válhat a valódi
áldozatokra nézve. Arról meg már nem is beszélve, hogy a könyv (és a zord
nagybetűs élet) tanúsága szerint mégiscsak van az a helyzet, amikor a gyengébbik
nem is lehet hibás az áldozattá válásban, és aztán óóóriási a felelőssége abban,
hogy a földdel tegye-e egyenlővé, majd sóval hintse be egy alapvetően normális,
értékes, ártatlan (?) férfi életét. (És azért valljuk be, oké, fiatalság
bolondság, de ha egy leányzó full makeup és lotyódressz kombóban éjszakai
pillangóként repked egyik pasi öléből a másikba, vetkőzős pókeren hagyja
pucéron fotózni a csöcseit, és egyáltalán olyan bulikba jár, ahol a legmenőbb
játék a szivárványos szopóverseny… Szóval azért csak van az úgy, hogy addig jár
a korsó a kútra, amíg belecsúszik a locsolócső…) De hát Picoult munkássága pont
ettől olyan nagyszerű, hogy belök az örvénybe, aztán dilemmázgassál csak el az
élet dolgain. Végül bármit is gondolj, igazad lesz, csak tudd és fogadd el,
hogy aki a szöges ellentétét gondolja, annak is igaza van… kábé.
Picoult
nem mindig nyújt 10 pontos élményt, de csalódást még sosem okozott. Most is
megnyert a témával, elvitt a stílusával, és még egy kis extrával is szolgált a
fejezeteket felvezető képregénnyel. A mondanivaló és a félbeszakadt végkifejlet
viszont kicsit sántítottak, az alaszkás események (különösen a végén) pedig
érdekes adalékot nyújtottak, de valahogy én nem éreztem elengedhetetlenül
szerves részének a történetnek.
 |
| Kép forrása: Pinterest |
Dante
Isteni színjátékában a pokolnak kilenc köre van. Ide kerül minden bűnös,
s ha utánaolvastok a bűnöknek, hát baromi nehéz nem bekerülni… A legalsó
szinten vannak az árulók. Picoult regénye szerint a tizedik kör azoknak
kellene, akik saját magukat csapják be, árulják el. Nos, szívfájdalom
Picoult-nak nem 10 pontot szórni minden próbálkozására, hiszen rendkívüli író,
de nem akarok önámítás miatt a pokol legmélyebb szintjén bugyogni egy tűzforró
jakuzziban az örökkévalóságig, úgyhogy be kell valljam, tetszett, tetszett, de
hm, valami azért mégis hibádzik, hiányzik… Szóval most csak 6 pont. Jodi Picoult bocsássa
ezt meg nekem!
Tündérfaktor:
10/6
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: The Tenth Circle
Eredeti
kiadási éve: 2006
Magyar
fordítás kiadási éve: 2018
Kiadta: Athenaeum
Fordította: Babits Péter
Oldalszám: 391
ISBN: 9789632937526
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése