Miről
szól:
Szakítópróba:
Bliss Edwards 22 évesen még szűz, aki elköveti azt a hibát, hogy ezt be is
vallja barátnőjének, Kelsey pedig rögtön el is rángatja őt egy bárba, hogy egy
egyéjszakás kalanddal gyorsan orvosolják a problémát. Itt találkozik
Garrick-kel, akivel perceken belül már az ágyban hemperegnek, egészen addig,
amíg Bliss be nem parázik és elrohan saját lakásából, otthagyva a férfit pőrén,
akcióra készen. A kínos éjszaka emlékétől azonban nem szabadulhat, mert, ahogy
az másnap, utolsó főiskolai félévének első óráján kiderül, új tanára nem más,
mint a szexi idegen az ágyából.
Összpróba: Bliss és Garrick közös története
folytatódik ebben a rövidke kis intermezzoban. Miután sikeresen egymásra
találtak és szerelmüknek nem szab többé határt a tanár-diák kapcsolat (Ugye ez
most nem volt spoiler? Mármint senki nem aggódott, hogy vajon összejönnek-e,
igaz?!), a páros Londonba utazik, hogy Bliss megismerkedjen Garrick
családjával. De amilyen komplikáltan indult a viszonyuk, olyan nehézkes (és
egyben mulatságos) a folytatás is.
Színjáték: Történetünk egyik főszereplője a Szakítópróbából megismert Cade, akit egy
kávézóban leszólít a vadóc, vörös hajú, piercinges, tetovált Max (Mackenzie)
azzal a furcsa kéréssel, hogy sürgősen játssza el a barátját a rögtön betoppanó
szülei előtt, akik azt hiszik, hogy lányuk végre talált magának egy rendes,
kedves, visszafogott fiút. Cade beleegyezik, ám az alakítás olyan jól sikerül,
hogy kénytelenek tovább folytatni a színjátékot, ami kezd egyre komolyabbá
válni, kapcsolatuk pedig egyre valóságosabbá.
Úgy
döntöttem, hogy a három könyvről együtt írok, hiszen egy írónő szülöttei és bár
a főszereplők változnak, mégis egy sorozatról van szó. Magyarul eddig ez a
három kötet jelent meg, de alig várom a következőket!
A sorozatokról már kifejtettem
a véleményemet korábban, vagyis, hogy nem szívesen vágok bele olyan darabokba,
amiket sorozatnak terveztek, mert aztán csak nyújtják, mint a rétestésztát,
nekem meg kinő a szakállam, mire a végükre érek – ha egyáltalán a kiadó megjelenteti
az összes részt –, arról nem is beszélve, hogy az ember változik, pár év múlva
már lehet, hogy nem is fog érdekelni a téma. A Szakítópróba sorozat részei azonban – bár a szereplők kapcsolati
szálakon keresztül kötődnek egymáshoz – önálló darabokként is megállják a
helyüket.
Ami
azért nagyon csalóka, az a borító. Erotikus regény benyomását kelti, amiben persze
van is némi igazság, de korántsem ez a fő motívum. Sokkal inkább romantikus, aranyos,
egy kis fűszerrel. És ami még a borítót illeti, a Színjátékhoz sikerült karakterhű modelleket találni, de hogy a
Bliss és Garrick megismerkedésének történetét feldolgozó részeken mit keres az
a barna hajú srác, az rejtély, tekintve, hogy Garrick szőke! Ettől még persze a
könyv jó, de most komolyan ennyire bonyolult feladat volt megtervezni egy
odaillő képet? Jó, hogy nem raktak rá egy rotációs kapát, annak például még
kevesebb köze lett volna a tartalomhoz…
Szóval,
aki 50 árnyalat szerű erotikus
irodalmat keres, az ne ezt vegye le a polcról, de aki szeretne jókat mosolyogni
két fiatal felnőtt botladozásain a szerelem megtalálása felé vezető úton, amit
mindenféle mulatságos, vagy épp szomorú akadályok nehezítenek, az bátran olvassa!
Nekem nagyon bejött a történet és a szereplők eredetisége, újdonsága. Felüdülés volt, hogy
végre nem öltönyös vállalatvezérek és kosztümös beosztottjaik kergetik egymást kihalt
lépcsőfordulókban, mélygarázsokban, hotelekben, villákban, játszószobákban. Persze a főszereplők most is hasonlóképp tökéletlenségükben is tökéletesek,
amit mi sem bizonyít jobban, minthogy színészek, zenészek, énekesek, tehát közönség
előtt létező, ezért külsejükre nagy hangsúlyt fektető emberek… vagy csak egyszerűen szépnek, csinosnak, izmosnak születtek, hát ez is benne van a pakliban!
Nekem
tetszett mindhárom rész, egyre jobban. Vagyis a Szakítópróbánál még elvoltam – aranyos, édes, megmosolyogtató,
megnyerő, közben néhol kicsit irritáló karakterek, jó stílus, jó sztori. Aztán
az Összpróba már kifejezetten
tartogatott felnevetős jeleneteket, beszólásokat. (Egyetlen kifogásolnivalóm, hogy nagyon rövidke. Értem én, hogy ez csak egy kis kiegészítése, továbbgondolása az első résznek, de valahogy mégis vagy abba kellett volna beépíteni a végére, vagy méginkább ki kellett volna bővíteni egy teljes értékű második résszé, mert a történetből szerintem simán kitelt volna egy többszáz oldalas kötet is.) Majd a Színjáték rátett még
egy lapáttal egy talán még jobb sztorival (és nem csak a szerelmi szál miatt, hanem pl. Max vívódása is nagyon tetszett, hogy szülei előtt takargassa, vagy felvállalja-e végre igazi énjét), még szimpatikusabb szereplőkkel, és még
viccesebb momentumokkal. Össze is írtam néhány ilyen idézetet, ami már megint
jóformán hosszabb, mint maga az értékelésem, na de csak az íze kedvéért! (Spoilerekre vigyázni!):
„És isten a tanúm, nagyon értettem ahhoz,
hogy kell elszúrni valamit.
Így tehát ültem a repülőn, miközben körülöttem
mindenki aludt, köztük Garrick is, én pedig halálosan rettegtem.
Ha a félelmeim súlya valóságos lett volna,
a repülő biztosan nem tudott volna fenn maradni a levegőben. Zuhanni kezdett
volna, aztán forogni, míg végül egy bátor lélek ki
nem lök az oldalsó ajtón, hogy mindenki más megmeneküljön. Azt kiáltotta volna
„Könnyítsünk!”, én
pedig lezuhantam és meghaltam volna.”
„– Minden rendben lesz, ugye? – kérdeztem. –
Nem látszik, hogy részeg vagyok, ugye?
És vajon a szülei látni fogják rajtam, hogy
egy perccel azelőtt minden vágyam az volt, hogy egy kocsi hátsó ülésén keféljek
a fiukkal, mint egy szalagavató bulin? És hogy még mindig ezt szeretném?
Szinte már láttam is magam előtt. Szia, Apa
és Anya, ez itt a barátnőm… SZAJHA! Aztán megparancsolják, hogy minden ruhámra
varrjak egy vörös A-betűt, pedig nem áll jól nekem a vörös szín ezzel a sok pirulással. Ráadásul jelmezkésztésből
majdnem megbuktam a főiskolán.”
„Vagy pedig valami mégis növekedett bennem.
Istenem, ez tisztára úgy hangzott, mint egy sci-fi film. Mit tudtam én az
anyaságról? Mit tudtam bármiről?
Egy rakás szerencsétlenség voltam. Még a
saját adóbevallásomat sem tudtam elkészíteni, vagy túlélni egy eljegyzési
partit, felkapcsolni egy rohadt villanyt anélkül, hogy ne törnék össze valamit.
És nekem kellene felnevelnem egy másik emberi lényt?
A gyermekem olyan alkalmatlan lenne a társasági
életre, hogy járni sem tudna, sem egész mondatokban beszélni, vagy más
emberekkel kommunikálni.
Egy remete gyereknek adnék életet.”
„– Színjátszás? Milyen nagyszerű. – Az arca
megmerevedett. Végre valami, amit nem imádott ebben a srácban.
– Igen, asszonyom. Ez az, amit szeretek. Habár
a főiskolán való tanítás is érdekel.
– Tanár! Csodálatos!
Feladom.
A szüleim elismeréséért vívott harcot
elvesztettem egy vadidegennel szemben.
Apa visszatért az asztalhoz két kávéval, és
azt kérdezte:
– Na, miről folyik a beszélgetés?
Anya egyikünknek sem hagyott lehetőséget,
hogy válaszoljunk, rögtön azt felelte:
– Cade mesterképzésre jár, és főiskolai tanár
lesz. Hát nem fantasztikus?
Az anyám indulhatott volna a szelektív hallás
olimpiáján.”
„Anya már tizenhét és félszer hívott ma. Azért
volt a fél, mert az egyik telefonbeszélgetésünk olyan sokáig tartott, hogy nem
lett volna tisztességes egynek nevezni.”
Tündérfaktor:
10/8 (bár az első rész lehet, hogy csak egy 7/7,5-est érdemelne)
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: Losing It, Keeping Her, Faking
It
Eredeti
kiadási éve: 2012, 2013, 2013
Magyar
fordítás kiadási éve: 2013, 2013,
2013
Kiadta: Content 2 Connect
Fordította: Lukács Andrea
Oldalszám: 220, 112, 336
ISBN: 9786155248115, 9786155416101, 9786155248979
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése