Stéphanie: Savanyú uborka csokoládéval

Miről szól:

Stéphanie egy 13 éves francia tinilány, aki naplójában örökíti meg néhol naiv, néhol meglepően felnőttes gondolatait korántsem felhőtlen életéről – hol kedvelt, hol megvetett osztálytársnőiről, barátairól, nemtörődöm szüleiről, szökéseiről, a nővé érés mizériájáról, és Garfunkelről, az őt tökéletesen megértő macskájáról.

Könyvtündér a sorok között:

Mikor elkezdtem írni ezt a blogot, elhatároztam, hogy néhány régi kedvenc könyvem újra fogom olvasni, hogy hitelesen, friss élményként írhassak róluk véleményt. Bár egyáltalán nem szorgalmazom az újraolvasást, hiszen annyi figyelemreméltó könyv van széles e világon, hogy ha két életem lenne, se jutnék soha a végére mindannak, ami érdekelne. Ugyanakkor az igazi kedvenceket talán mégis érdemes időről-időre, vagy legalábbis még egyszer kézbe venni. Különösen, ha könyves blogot ír az ember lánya és többet szeretne megfogalmazni annál, minthogy „ja igen, ezt olvastam már valamikor és ööö jó volt…”.

Így került hát ismét kezeim közé és szemeim elé a Savanyú uborka csokoládéval ifjúsági könyv még 2000-ből – mely évszám már bőven tinédzserkorba lépett, nekem mégis mintha csak tegnap lett volna, hogy átléptünk a 21. századba. A könyvre viszont már sokkal kevésbé emlékeztem, mint az kiderült az újraolvasásakor. Azt tudni kell, hogy emlékeimben úgy tartom számon ezt a darabot, mint az első könyvet, ami igazán elindított a könyvmolyság útján, ezért aztán régi nagy favoritomnak is tekintem. 11 éves forma tinileányzóként olvastam és onnantól kezdve rácuppantam a Ciceró kiadós Tök jó könyvek sorozatban szereplő művekre, mert tényleg tök jók voltak, illetve más kiadók (pl. Animus, Orlando) és bizonyos ifjúsági írók (mint pl. Jacqueline Wilson, Kathryn Lamb, Rosie Rushton, vagy az abszolút liblingem: Meg Cabot) könyveire is. Roskadoztak a polcok a nyomtatott-kötött papírcsodáktól és azt hiszem, azoknak az éveknek köszönhetően roskadoznak mindmáig, csak változtak kicsit a műfajok, a stílusok, a szerzők.

Na de kalandozzunk vissza a csokis uborkához! Egyik nap (de volt az 3-4 is) nagy leltározást tartottam, mert időközben tag lettem a Moly.hu-n is és jó dolgomban katalogizáltam az összes könyvemet online, így került a kezembe az említett iromány és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elolvassam megint. És egy percig nem untam, mivel sajnos (mert rossz a memóriám) vagy szerencsére (mert most is érdekes volt) rá kellett jönnöm, hogy nem emlékeztem már a történetre, csak az érzések maradtak meg (ahogy amúgy ez általában lenni is szokott).

Egy kis érdekes háttértörténet (már ha igazán hihetünk benne, hogy ez nem csak a marketing része), hogy a könyvet kivételesen nem egy hivatásos író szülte, hanem egy 13 éves francia lány, aki aztán tényleg első kézből tudja és érti, hogy mi is a dörgés abban a bizonyos problémás kamaszkorban. Ő Stéphanie, akit két csapnivaló szülővel és felszínes barátságokkal áldott meg a sors és egy örökké késő első menstruációval, ami az őrületbe kergeti, hiszen már minden lánynak megvan az osztályban. Szülei épp a válás nevű szakadék szélén billegnek, ami valószínűleg leköti minden figyelmüket, illetve az arról való figyelemelterelés még inkább. Édesapja sosincs otthon, mert vagy dolgozik, vagy utazik, vagy utazás közben dolgozik, édesanyja pedig a barátnőivel szórakozik erre-arra. Stéphanie ezért sokszor egyedül van otthon és naplót ír, meg listákat, mert ezek segítenek neki jobban megérteni a körülötte zajló eseményeket és érzéseket. Ezt a naplót (persze utólagosan szerkesztett és „cenzúrázott” változatban) olvashatjuk mi, hogy betekintést nyerhessünk egy tinilány gondolataiba az életről. A listák, a stílus, a kifejezések, a fogalmazás hitelesen adják vissza egy naiv fiatal lány lelki világát, ugyanakkor meglepően érett gondolatait is megismerhetjük és tanulhatunk belőle. Azt hiszem, a tinik nagyon könnyen tudnak azonosulni ezzel a könyvvel, ahogyan én is tettem anno. A felnőttek pedig – különösen a szülők – segítségével megérthetnék végre a serdülőket… újra, merthogy ezen az életszakaszon mindenki keresztülmegy, csak aztán hajlamos elfelejteni.

Ez a könyv különbözik sok általam olvasott ifjúsági irodalomtól, amik szintén bővelkednek problémákban mind a szülőkkel, mind a barátokkal, mind a szerelmi szárnypróbálgatások terén, de többségük mégis inkább szórakoztató és pozitív kicsengésű. A Savanyú uborka csokoládéval nem ez a „tinglitangli” kategória. Sokkal melankolikusabb, sokkal mélyebb, megrendítőbb gondolatokkal bír, de azért ebben is vannak megmosolyogtató jelenetek.

Tartok tőle, hogy már megint belebotlom a jogsértő magatartásba az idézetekkel, de csak az íze kedvéért akkor is álljon itt három részlet, hátha valaki majd pont ezektől kap kedvet! (Én pedig nem kérek semmit az ingyenreklámért, csak cserébe engem se pereljen be senki! Deal?!:D)

„(…) akkor teljesen egyedül maradnék, amihez nem ragaszkodom, mert már így is túlzottan egyedül vagyok. Ezért megpróbálok hasonlítani a többiekhez, ez az egyetlen mód arra, hogy az ember ne legyen túlságosan boldogtalan. Ha nem hasonlítasz a többiekre, az csak gondokat okoz, és gondolom az már így is van épp elég (…) Egyébként, ha valaki elolvassa ezt a füzetet, és nem ért egyet velem, nekem aztán tökmindegy. Nem azért írok, hogy megértsenek. Azért írok, mert egész álló nap gombóc van a torkomban, és rájöttem, jót fog tenni, ha fogok egy füzetet, és írni kezdek.”

„Másnap reggel megint mentem a Farmra, ez az élet rendje, a szülők dolgozni mennek, mi meg az iskolába. Ilyeneket mondanak esténként:

- Jaj, teljesen ki vagyok dögölve, szörnyű, mennyi munkám volt ma!

De ha én is azt mondanám:

- Jaj, teljesen ki vagyok dögölve, nyolc órám volt egyfolytában! – úgy néznének rám – főleg az anyám – mintha csúnyán beszéltem volna, mert képtelenek megérteni, mennyit dolgoztatnak a tanárok az órákon, mi mindent kell megtanulni, leírni, rendszerezni, nem is beszélve a műsorról, ami a lányok között folyik például egy-egy szünetben vagy suli után, mindez borzasztó sok időt vesz igénybe, teljesen lefáraszt, és az idegeink is tropára mennek közben, de ők képtelenek megérteni, hogy az ember igenis lehet hulla fáradt, ha hazajön az iskolából, jobban mondva a Farmról. Mert persze változatlanul az a véleményem, hogy úgy bánnak velünk, mint az állatokkal – de nem úgy, mint ahogy én bánok a macskámmal például, hanem mint a jószággal, igen, ez a jó kifejezés, mint a jószággal. Az iskolában, azokban az átkozott osztálytermekben sokkal több időt töltünk, mint a szobánkban vagy az ágyunkban. Több időt, mint amennyit a macskámmal töltök, vagy olyan emberekkel, akiket szeretek – ha szeretnék valakit. Lekötik az agyamat, a kezemet, sőt, az egész testemet, én meg szeretnék kiszabadulni valahogy, ezért kéredzkedem olyan sokat az orvosi szobába vagy a folyosóra azzal az ürüggyel, hogy fáj a hasam. De bármilyen taktikához is folyamodik az ember, például a „pisilni kell”-taktikához, a betegség-taktikához, „a másik osztályban felejtettem a táskámat”-taktikához vagy a „tanárnő kérem, rosszul érzem magam”-taktikához – végeredményben mégis be vagyunk zárva, mint egy börtönbe, mese nincs. Márpedig mese nélkül nem élet az élet.”

„(…) a felnőttek általában – és erről halálos komolyan meg vagyok győződve – már mind meghaltak, csak nem tudnak róla, és ez is egy olyan dolog, amitől rettegek, hogy amikor majd felnövök és nő leszek, belőlem is elfogy az élet? Két lábon járó hulla leszek?

Vajon mit kell tenni, hogy az ember élve maradjon, ha már felnőtt?”

A számszerű értékelést tekintve azért bajban vagyok kicsit, mert 14 évvel ezelőtt biztos csillagos 10-est kapott volna, de, bár most is magával ragadott és hamar kiolvastam, azért kinőttem én már az ilyen jellegű ifjúsági kategóriából. Ezért most nehéz meghatároznom egy „osztályzatot”, mert ha most olvastam volna először, annyira nem lennék elájulva, de mivel szép emlékek fűznek hozzá és anno meghatározó élmény volt számomra, így nem tudok és nem is szeretnék teljesen objektív lenni – ami persze amúgy sem lehetséges, hiszen a tetszik-nem tetszik kérdése alapvetően szubjektív dolog. Tehát marad a 10-es (de a csillagot most nem teszem fel az i-re).

És ami a borítót illeti: Nem mindig hozom szóba, mert nem mindig van róla mit mondani, de tény, hogy a borító – szerintem legalábbis – borzasztó sokat számít egy könyv életében! Mégiscsak azzal találkozunk először, az adja meg az első benyomást. Szóval igen, tudjuk, hogy a belső tartalom a lényeg, de attól még a külső igenis számít. Én még az eredetivel kaptam (lásd fent), ami Kalmár István keze munkája, és azt hiszem, elég megosztó lehet, mivel tulajdonképpen egy firkáról van szó… na de micsoda firka! Nekem nagyon tetszik! Szép, színes, kifejező. Ellenben az új borító nekem totálisan semleges, azzal tuti nem vettem volna le a polcról. De még mindig jobb az is, mint az eredeti francia, semmitmondó változatok. Szerintem.

(Ui.: Próbált már valaki savanyú uborkát csokival enni??? Engem valahogy nem feszít szét a kíváncsiság… de könyvcímnek not bad!)

Tündérfaktor:

10/10

Könyv adatai:

Eredeti címe: Des cornichons au chocolat

Eredeti kiadási éve: 1983

Magyar fordítás kiadási éve: 2000

Kiadta: Ciceró

Fordította: Till Katalin

Oldalszám: 340

ISBN: 9635392907