John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Miről szól:

Bruno édesapja befolyásos náci tiszt, akit kineveznek egy haláltábor vezetőjének, így a család Auschwitzba költözik. A kisfiúnak nem tetszik az új ház, az új környezet és nagyon unja magát berlini barátai nélkül. Szobája kis ablakából azonban embereket vesz észre a távolban, egy furcsa kerítés mögött. Elindul hát felfedezőútra és egy vele egykorú, nagyon sovány, kopasz, csíkos pizsamás kisfiúra bukkan a kerítés túloldalán…

Könyvtündér a sorok között:

Az adaptációk kérdése rendszerint hangos vitákat szül. A könyvmolyok általában amellett kardoskodnak, hogy a könyv mindig jobb, mint a belőle születő film. Ennek fő oka valószínűleg az, hogy olvasás közben, bár ugyanazt a sztorit olvassuk, különböző fantáziáinknak köszönhetően különböző és összetett (látvány)világokat, karaktereket, helyszíneket képzelünk magunk elé, amiknek egyetlen film nehézkesen tudna mind megfelelni. És ha valami kicsit is másként néz ki a vásznon, mint ahogy azt elképzeltük, akkor máris fennáll a csalódás veszélye. Arról nem is beszélve, hogy a filmes megvalósítást erősen behatárolja az a másfél-két óra, amibe bele kell férnie a könyv történéseinek, ami egy 200 oldalas könyvnél lehet, hogy nem probléma, de egy 600 oldalasnál már okozhat fejtörést. Ergo bizonyos könyvben szereplő jeleneteket esetleg ki kell hagyni, vagy át kell írni, ami megint csak bosszanthatja az olvasót. Ráadásul vannak könyvek, amik filmes megvalósítását szinte elképzelhetetlennek tartjuk, mert mondjuk sokkal lényegesebbek a belső monológok, mint a külső cselekmények, bár az Adidas óta tudjuk, hogy „impossible is nothing”, szóval vannak próbálkozások és szerencsés kivételek ebben az esetben is.

Aztán vannak olyan emberek, akik nem szeretnek egy történetet kétszer hallani, ezért az adaptációktól alapból el is zárkóznak. Különösen a film után való könyvolvasástól. Ami egyébként valahol érthető is, mert egy könyvet olvasva kíváncsiak lehetünk, hogy vajon hogy sikerül filmen megvalósítani, fordítva azonban nagy valószínűséggel a filmen látottakat fogjuk magunk elé képzelni olvasás közben is, kevéssé valószínű, hogy másként látnánk a fantáziánkban, mint korábban a vásznon. Én azonban mindkét irányban igen érdeklődő vagyok. Ha olvasok egy jó könyvet, kíváncsi leszek a belőle születő filmre, és ez fordítva is igaz, legalábbis többször előfordult már. Ezért hát a kis prológus a bejegyzés elején az adaptációkról, ugyanis a Csíkos pizsamással először film formájában találkoztam. És imádtam! Abszolút 10 pontos alkotás.

A holocaustról sokat tanultam, még több könyvet olvastam és sok filmet láttam már, úgyhogy azt hiszem, nagy újdonságokkal a témában már nem igazán tudnának meglepni. Ennek a filmnek (és könyvnek) legnagyobb érdeme az az újítás, hogy most nem a táborlakók szemszögéből tekinthetünk rá a történtekre, hanem a másik oldalról, egy náci német család, főleg a 9 éves kisfiú, Bruno nézőpontjából. És az ártatlan kisgyerek mit sem értve a körülötte zajló háborúból, politikai ideákból, barátra lel egy zsidó kisfiúban, aki szintén nem igazán tudja, mi rosszat tett is ő, vagy rokonai, hogy miért került a haláltáborba, hogy miért választja el őket a kerítés, miért vettek el tőlük mindent, miért nincs más ruhája a csíkos pizsamán kívül, miért nem játszhat Brunoval, és miért nem mehet haza. Csak abban biztos, hogy minden katona rossz és hogy nagyon fél. Bruno sem érti miért olyan sovány és szomorú kis barátja, miért nem hívják a táborlakókat soha vacsorára a nagy házukba, miért pucol náluk zöldséget Pavel, aki pedig azt állítja, hogy orvos volt, miért olyan agresszívak a katonák a táborlakókkal, pedig az ő papája nagyon jó ember és nagyon jó katona, és hogy mit is jelent az, ha valaki zsidó és az mitől más és miért baj. Aztán a zsidó kisfiú, Smuel papája eltűnik és Bruno megígéri, hogy segít őt megkeresni, mert ő bizony nagy felfedező lesz majd, ha felnő. Így aztán, bár a tábor és a benne élő furcsa, sovány, lehangolt emberek nem túl bizalomgerjesztők, Bruno tartja magát az ígéretéhez és egy esős napon átmászik a kerítés alatt, csíkos pizsamás álruhájában. Hogy segítsen. A legjobb barátjának.

A film nagyon megható, különösen a vége döbbenetesen erős és letaglózó. A könyv pedig, nos, valahogy kevésbé. Nehezen tudom eldönteni, hogy vajon csak azért nem érintet meg annyira, mert nem volt újdonság/meglepetés, hiszen már filmen láttam, vagy valóban kevésbé megrázó a történet könyvben olvasva. Egyrészt a vége egyértelműen kevésbé ütős, mint a filmben, mert a film kicsit átfogalmazta és továbbvitte az utolsó fejezetet. Ott vitathatatlanul kiderül, hogy mi történik a gyerekekkel és a családot is bevonják, az ő reakcióikat is láthatjuk. Míg a könyv kicsit „lazábban” kezeli Bruno eltűnését. Persze történelmileg sejtjük, tudjuk, hogy mi történt valójában, amikor bezárul az a bizonyos ajtó, de különösen, ha azt vesszük, hogy ifjúsági irodalomról van szó, talán jobb lett volna, ha a könyv is olyan konkrét, mint a film. Mivel egy 9 éves kisgyerek szemszögéből nézzük a történteket, engem többször is szinte már idegesítettek Bruno cselekedetei, reakciói, mondatai. Nem lehet haragudni rá, kisgyerekhez méltó a karaktere, de a történelmi események tudatában mégis sokszor szinte fájt a tudatlansága. (Az olyan ismétlődő szavakra pedig, mint a „Szerbuc” vagy az „Auz-vicc” nem igazán tudom, mi szükség volt, engem eléggé zavartak.) És mivel ifjúsági irodalomról van szó, azért felhívnám a figyelmet, hogy háttértudás, a holocaust történetének ismerete mindenképpen szükséges a könyv megértéséhez! Szóval speciális szemszögéből kifolyólag ne adjuk túl fiatal olvasóknak, mert nem ebből fogják megérteni a tragédiát!

     Nehéz pontozni ezt az alkotást, mert az alapötlet szerintem zseniális, egyedi és szívbemarkoló, de közben a kisfiú perspektívája miatt kicsit gyerekes és talán felszínes a kivitelezés. Szóval ilyen szempontból nem véletlenül ifjúsági irodalom a besorolása. És azért is nehéz, mert biztosan a remek filmes megvalósítás is befolyásol (kár, hogy nem a könyvet olvastam először!), ezért úgy érzem, hogy a könyv nem volt olyan jó, mint a film. Mint írtam, arra 10 pontot adnék, és bár a könyvet sem szeretném lehúzni, végül úgy döntöttem, hogy bár szívem szerint 7 pontot adnék, 8-at fogok, mert, ahogy a pontozási útmutatóban írtam, a 8 pontos megéri az időt, és bizony ez a történet megéri, úgyhogy akár könyv, akár film formájában mindenképp ajánlom, hogy ismerkedjünk meg vele!

A következő idézettel pedig a film kezdődik, én most búcsúzom vele: „A gyermekkor neszek, illatok és tarka képek kavalkádja, amely köré a ráeszmélés idővel sötét fátylat sző.” John Betjeman

Tündérfaktor:

10/8

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Boy in the Striped Pyjamas

Eredeti kiadási éve: 2006

Magyar fordítás kiadási éve: 2007

Kiadta: Ciceró

Fordította: Szabó Mária

Oldalszám: 172

ISBN: 9789635396139