Jonathan
Reese Mitchell elismert szívsebész szakmáját hátrahagyva, zárkózottan,
magányosan él egy amerikai kisvárosban, ahol csak sógora, Charlie ismeri őt igazán
és a múltbéli tragédiát, mely visszavonulásához vezetett. A kisvárosban azonban
Reese megismerkedik egy árva kislánnyal, Annie-vel, aki súlyos szívbetegségben
szenved, és limonádét árulva próbálja összegyűjteni a pénzt az egyre sürgetőbb
életmentő műtétjére. Reese egyre közelebb kerül a kislányhoz és bár nagyon igyekszik
múltját hátrahagyni, végül kénytelen lesz újra felhúzni a műtőskesztyűt.
Kezdjük
azzal, hogy ez a könyv egy nagyon kellemes meglepetés volt a számomra. Amikor ugyanis
először elkezdtem olvasni, már a prológus után félretettem és belekezdtem
valami másba. Lehet, hogy egyszerűen csak nem volt meg hozzá a hangulatom, de
őszintén szólva már az első bekezdés annyira túlcizelláltnak hatott és úgy lefárasztott,
hogy megijedtem a továbbiaktól.
„Amint kilöktem a szúnyoghálós ajtót, a
rugó kattanására felrebbent az etetőmön veszekedő két kolibri. Apró
szárnycsapásaik hamar elhaltak fent, a somfaágak között, és akkor láttam csak,
hogy a reggel narancsszínben köszöntött be a horizonton. Pár másodperccel
korábban az Isten még feketére és sötétkékre festette az eget, felhőpamacsokat
görgetett át rajta és kisebb-nagyobb csillámokkal szórta tele. Fejemet oldalra
hajtva hunyorogtam, és arra gondoltam, a menny olyan, akár egy lefelé fordított
gránit konyhapult, amely keretbe foglalja az eget. (…)”
De aztán
kicsit félve megint elővettem, megembereltem magam és nekikezdtem újra. Aztán
már le se tudtam tenni… Pontosabban úgy 20-30 oldal után már nem idegesített
annyira, a vége felé kifejezetten sodort magával és a legvégén még meg is
lepett kicsit, mert nem volt annyira kiszámítható, mint gondoltam.
Alapjáraton
nem szeretem a túl nyálas, túl romantikus, túl spirituális témájú könyveket (bár
vannak kivételek, például Coelho-tól is olvastam 9 könyvet, amiből 8 tetszett
is), márpedig a Tücskök éneke bizony elég giccses (de még mennyire!) és Isten
is fontos szerepet kap. Bár nem tartom magam vallásosnak, nem zárkózom el a vallásos
témájú művektől, és bár nem sok ilyet olvastam, azért bizonyos mértékig még érdekelnek is.
Viszont ennél a könyvnél nem számítottam rá, hogy ez központi téma lesz, ezért
kicsit megijesztett, hogy már az első oldalon is többször behozza a szerző.
Aztán végül, bár folyamatosan jelen van, szerencsére nem hatalmasodik el ez a
motívum. A giccsesség viszont végig szerves része, de valahogy mégsem idegesítő módon, vagy legalábbis van, ami kompenzálja.
Ami
még nagyon zavart az elején, azok az idézetek. Oké, hogy Reese orvosként baromi
művelt ember (bár nem hiszem, hogy a szívsebészeknek olyan sok idejük lenne
szépirodalmat bújni), de hogy betéve tudja az összes Shakespeare művet A-tól
Z-ig, az kicsit necces, főleg úgy, hogy rendszeresen idézget is belőlük hétköznapi
átlagbeszélgetések alkalmával, ami meg nem valami természetes. De van itt még
pl. Dosztojevszkij, Byron, Blake, Wittgenstein, Szent Ágoston, és Dickens is. És
mivel "madarat tolláról, embert barátjáról" alapon művelt ember művelt társaságot
keres, így nem is ő az egyetlen, aki szeret nagyobb emberek szavaiban
gondolkodni. Nem szeretem a megjátszós, akármilyen tehetségüket, tudásukat
fitogtató embereket, így ezek az idézetek kezdetben nem tették túl szimpatikussá
a főszereplőt, aztán később megszoktam őket. A 68. oldalon meg van még egy
jelenet, ami pedig azt tette tenyérbemászóan egyértelművé, hogy a pasi piszkosul
gazdag is. Nem kéne irigykedni, tudom, de ettől se lett sokkal szimpibb:
„Több tucatszor jártam a jól ismert
barkácsáruházakban, és lasan feltöltöttem a polcokat mindenféle, különböző
márkájú szerszámmal. Vettem két fűrész- és egy gyalugépet, három csiszológépet,
pár durvább és finomabb reszelőt, gumi- és fakalapácsot, satut, egy ládányi
Titebond ragasztót, két derékszögű fúrót, egy multifunkciós Dremel
forgószerszámot, két szúrófűrészt, egy ütvefúrót, egy motoros kézigyalut, két
teljes szerszámkészletet csavarhúzókkal, állítható és racsnis csavarkulcsokkal
meg csavarkulcsfejekkel, négy kerekes, háromrészes szerszámosládát, közel két
méter magasakat, és szinte minden zsinór nélküli barkácsszerszámot, amelyet
csak árulnak. Tény, hogy minden pasasnak kocsányon lógott a szeme, amikor
beálltam mögéjük a sorba a pénztárnál, és négy eladó tolta és húzta utánam az
öt telepakolt bevásárlókocsit.”
Ja
igen, és hát a részletekben való felesleges elveszés a továbbiakban sem lesz
idegen az írótól.
A
történet egyébként, ha nagyon lecsupaszítjuk, elég sablonos: adott egy kiégett szívsebész,
meg egy édes-cuki 7 éves forma kislány, aki szívbeteg. Nem kell atomtudósnak
lenni hozzá, hogy sejtsük (de azért ha valaki teljesen kizárná az intuícióját,
vagy legalábbis az enyémet, annak jelzem, hogy innentől spoiler veszély!), összehozza őket a sors, mégpedig a szívsebész megműti
a szívbeteget, mert ez az élet rendje. Ha valaki szintén így kalkulált, annak most
jár egy csoki. Valóban, Reese leküzdi szakmájával kapcsolatos szorongását és
amikor már minden kötél szakad, megműti Annie-t. És 300 oldal giccs után
okkal merül fel az a feltételezés is, hogy a kislány hipp-hopp meggyógyul és
happy end. Sőt még az is erősen várható, hogy Annie nagynénje, a szintén
magányos Cindy majd jól összejön Reese-zel, hogy egyenesen szuperfenofrenetikomaxikapitális
(bocsánat, nemrég volt szerencsém a Mary Poppins-hoz a Madách színházban:)) happy
end legyen a vége. Éssss hát tulajdonképpen iggggen, de itt jött a meglepetés,
a kellemes csalódás, mert előtte azért izgulhatunk rendesen egy sort, aztán meg
nem lehetünk mégse olyan biztosak abban a happy end-ben, ami szerintem remek
húzás volt, nagyon kellett oda pár perc/oldal erejéig az a döbbenet, hogy talán
képes az író elvenni az olvasótól a boldog megnyugvást, mint kisdedtől a
plüssmacit…
Szóval
bár azt hittem, hogy egy merő giccshalmaz lesz az egész csupa kiszámítható
történéssel, tévedtem. És nem azért, mert nem nyálas (de az), vagy azért, mert hú
de csavaros a sztori (nem az), hanem mert mindezek ellenére is igenis megérint (most
is pityeregtem a végén) és koránt sem olyan „buta” alkotás, mint azt talán az
elejétől várnánk. Sőt, én például kifejezetten élveztem a komolyabb orvosi
részleteket, merthogy azok is vannak. Tetszett a Reese visszavonulásának okát
apránként kifejtő történetszál. Tetszett, hogy Reese nem ugrik azonnal Annie
segítségére, az utolsó pillanatokig vívódik, hogy szinte már az olvasó is elkezd
kételkedni, hogy megteszi. És tetszett a vége, mert megadja, amire az olvasó
vágyik, odaadja a happy end-et, elhiteti, hogy az élet szép és csak hinni, meg
akarni kell igazán és akkor minden jó lesz, de azért nem adja olyan könnyen,
hogy úgy érezzük, keresni kell a hibát, mert így túl tökéletes lenne, vagy hogy
azonnal elkönyveljük tündérmesének, mert túl szép, hogy igaz lehessen. Persze
aztán később belegondolva tündérmese ez habbal, de majd ha a szikár valóságra
leszek kíváncsi, kinézek az utcára olvasás helyett.
És
ha már annyi volt benne az idézet, én is az egyikkel zárnám a bejegyzést, a
kedvencemmel: „Senki sem különálló sziget
(…), minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért
hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” John Donne
Ui.:
És bár ennek nem sok köze van a könyvélményhez, vagy a kedves blogolvasóhoz,
nekem hozzáadott értéket és emléket jelentett, hogy a könyvben szerepel egy
Forrás nevű étterem/hamburgerező, ahol a tulaj, Davis, a könyv vége felé Annie
tiszteletére új ételt vesz fel az étlapra, az Annie kedvencét, ami a
következőkből áll: grillezett csirkehús, mustár, zsömle, káposztasaláta és egy
gombóc csokifagyi. Hirtelen ihlettől vezérelve, a csokifagyi kivételével, ezt a
menüt kicsit felturbózva össze is dobtuk egy ebéd alkalmával és nagyon finom
lett, úgyhogy ha valakit érdekel a recept, megjegyzésben lehet érdeklődni!:D
Tündérfaktor:
10/8
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: When Crickets Cry
Eredeti
kiadási éve: 2006
Magyar
fordítás kiadási éve: 2013
Kiadta: General Press
Fordította: Kiss Annamária
Oldalszám: 328
ISBN: 9789636434809
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése