Milly Johnson: Játszik még a fény (My One True North)

Miről szól:

 

Laurie és Pete autóbalesetben veszítik el párjukat, melynek feldolgozása koránt sem megy csettintésre, különösen nem egyedül, ezért úgy döntenek, hogy csatlakoznak egy rendhagyó csoportterápiás foglalkozáshoz, amit egy kedves idős hölgy tart egy kellemes kis teázóban, finom sütemények és a gyászfeldolgozás különböző szakaszainál tartó bajtársak társaságában. Miközben kezdik elfogadni, hogy az élet még ilyen tragikus sorscsapások után sem áll meg, egyre közelebb kerülnek egymáshoz is, és bár a kezdet nem zökkenőmentes, egy élményekkel teli norvég hajóút és a varázslatos sarki fény gondoskodnak róla, hogy végül megtalálják a boldogságot.

                                                     

Könyvtündér a sorok között:

 

Milly Johnson

Korábbi ajánlóimban is említettem már, hogy magamtól valószínűleg nem keveredtem volna közelebbi kapcsolatba Milly Johnson munkásságával, de ezer hála és köszönet a kiadónak, hogy a fordítások okán ez már a harmadik könyve, ami hozzám került, és ezt egyáltalán nem bánom! Aki csak a borítóit látja, esetleg egy lépéssel továbbjutva a fülszövegeit is elolvassa, az vélhetően limonádé strandolvasmányokra, chick-lit semmiségekre számít, és ezzel nem is téved nagyot, valóban könnyed, vicces, feel good művekről van szó, amikből közel harmincnál jár már az írónő, úgyhogy aki egyet is olvasott tőle, az nagyjából tudhatja, hogy mi vár rá a következőben. Ám Milly mégis több ennél. Legalábbis eddigi három fordításom sokkal komolyabb, mélyebb témákat is érintett annál a felszínes, romantikus csajoskodásnál, amit a borítói sugallnak. Jelenlegi regényének központi eleme például a gyász és annak feldolgozása. Talán éppen ezért olvastam valahol, hogy ez a könyve más, mint az előzőek, de a súlyos téma ellenére komor hangvételről szó sincs, úgyhogy szerintem nagyon is illeszkedik a sorba.

Főszereplőink Laurie és Pete, akik ugyanabban a tömegkarambolban veszítették el párjukat, mely egybeesésről kezdetben nem tudnak, nem is ismerik egymást, amíg el nem látogatnak egy kedves idős hölgy, Molly csoportterápiás klubjába, amit egy bájos kis teázóban tartanak, családias hangulatban sütizgetve, miközben beszélgetnek az őket ért tragédiákról és a továbblépésről. Laurie-nak meggyőződése, hogy a párja, Alex épp azon az estén kérte volna meg a kezét, Pete felesége pedig szintén valami fontos dolgot készült elmondani neki, mint Pete megtudja, valószínűleg azt, hogy gyermeket várt. De Laurie-nak gyanús, hogy a párjánál talált jegygyűrű nem illik az ujjára, Pete pedig rájön, hogy a neje többször is hazudott a hollétéről neki is és a munkahelyén is, ahogy a baleset idején sem kellett volna a környéken járnia az alapján, amit Pete-nek a telefonban mondott. Nehezen tudják elengedni ezeket a kínzó kérdéseket, amik nem illeszkednek a kirakósba, de egyre inkább vigaszt lelnek Molly klubjában és egymás társaságában, ahogy kezdenek közel kerülni a másikhoz. Kapcsolatukat azonban megmérgezik a szépen lassan napvilágra kerülő titkok, így bimbózó szerelmük is hamvába hal, legalábbis egy sarki fényre vadászó norvég hajóútig, ahol a véletlen, vagy inkább a sors ismét közbelép, és egymás mellé tereli a gyászoló ügyvédnőt és a sármos tűzoltót.

Képek forrása: Pinterest

Millyhez hűen a karakterek egytől egyig szerethetőek, sőt imádni valóak (na jó, egy-két kivétellel), és nem csak a főszereplők, az összes mellékszereplőre érdemes odafigyelni, mert nála garantált, hogy mindig találunk közöttük kedvenceket tüneményes, megható mellékszálaikkal és/vagy vicces stílusukkal, megjelenésükkel, beszólásaikkal, megfontolandó életbölcsességeikkel. Millyt mindig kellemes élmény olvasni, kiváló arányban nevetteti és ríkatja meg az embert, tartalmas, értékes témákat sző könnyed stílusa köré, és happy enddel tesz pontot a felmerülő feszültségek végére. Regényei egy finom forró csokival érnek fel egy meghitt, bekuckózós téli estén, vagy egy hűs limonádéval egy zöldellő kertben töltött, meleg nyári napon. A szereplőit érő nehézségek ellenére is idilli, életigenlő, habos-babos, de nem túlzottan gejl érzést keltenek a történetei. Bárcsak a való élet is ilyen lenne! (De végül is pont azért olvasunk Millyt, mert nem ilyen…)

Azt azért el kell ismernem, hogy a fordítás bizonyára mindenképp hozzátesz nálam az élvezeti faktorhoz, mert önmagában talán nem akkora ájulás egy-egy Milly történet, de ami a mezei olvasónak esetleg fel sem tűnik, hogy rengeteg szóviccel, idiómával, reáliával, időnként versekkel operál a szerző, amik külön kihívást jelentenek a fordítónak, avagy szerény személyemnek, de én imádom ezeket, elképesztően jó érzés megoldani egy-egy ilyen „fejtörőt”. Ezek persze néha sikeresek, néha kevésbé, ezt döntsék el a kedves olvasók, mindenesetre én nagyon szeretek velük bajlódni. Most például nagyobb betekintést kapunk a Napi Harsona működésébe is, úgyhogy extra mennyiségű agymenés várható részükről, illetve részemről, mert az újság poénjai tipikusan olyan szóviccekre alapoznak, amiket nem lehet szó szerint lefordítani, ezért általában, bár igyekszem, hogy minél inkább hasonlítson az eredetire, rögtönöznöm kell.

Ha már rátértem a fordítói kulisszatitkok rovatra, egyik kedvencem most a könyv végén található vers lett, melynek eredetije nem rímel, így szakmailag talán a fordításom sem a legkorrektebb, de nekem így vers a vers. (Mellesleg, ahogyan azt a regényben is lábjegyzeteltem, Linda Flowers álnéven Millytől is szerepel egy vers, amit úgy tudtam meg, hogy amikor rákerestem a költőre, az írónő Facebook oldalán lyukadtam ki, ahol ő maga árulja el a titkot, és olvassa fel a versét.)

Egyetlen igaz észak

A szerelem zarándokai magányos útra keltek,

Külön utakon járva, idegen tengereket szeltek.

Se iránytű, mely vezetne, se mágneses kövek,

Csak a csillagok hűvös pislogása, míg sötétek az egek.

Csüggedtek a szívek, sok vihar megtépázta,

Kutatták az ismeretlent, gyertyalánggal pásztázva.

Nem volt mibe kapaszkodni, csak az álmokban bízhattak,

Ahogy a végtelen éjszakában megrendülten sodródtak.

Aztán melegség csillant egy másik vándor szemében,

Végre partot érhettek az otthon ígéretében.

Valódi csoda, hogy egymásra találtak,

Új szerelem sarjadt, vége a magánynak.

A szerelem zarándokai becses kincsre leltek,

Hogy egymás egyetlen igaz északjai lehettek.

JAMES NASH

Képek forrása: Pinterest

Végül pedig a borítóról egy-két keresetlen szó. A Milly-rajongókat meglepheti, hogy a szokásos rajzolt formátum helyett ezt a „photoshop csodát” kapják, és ahogy Molyon olvastam, ezt többen nehezményezték is. A háttérben megbújó okokat és kiadói döntéseket ugyan nem ismerem, azért megjegyezném, hogy Milly ezen könyve eredetileg is fényképes borítóval jelent meg, szakítva a hagyományokkal, illetve hogy az általam látottak közül ez tükrözi leginkább a történet hangulatát és tartalmát. Lehet fanyalogni, hogy kicsit giccses, hogy miért barna hajú a nő, miközben a regényben hangsúlyozottan szőke, vagy hogy miért egy szál harisnyában és egy kötött pulcsiban hajókázik Norvégiában télvíz idején, összességében azonban szerintem egész jól sikerült alkotásról van szó.

Aki pedig esetleg a címet kifogásolná (mert már ilyen is akadt), rám vesse az első követ, mert ugyan én csak javasolhatok címeket, ezt most el is fogadták, úgyhogy az én saram. Valamiért a Játszik még a szív című film jutott eszembe, az adta az ötletet, mert hát egyrészt a sarki fénynek fontos szerepe van a történetben, másrészt a könyv tanulsága szerint bármilyen sötét alagútba keveredjünk is, csak menni kell tovább, mert a végén ott játszik még a fény!

GIF forrása: Pinterest

Tündérfaktor:

10/8

 

 

Könyv adatai:

Eredeti címe: My One True North

Eredeti kiadási éve: 2020

Magyar fordítás kiadási éve: 2023

Kiadta: Pioneer Books

Fordította: Nagy Szilvia :)

Oldalszám: 472

ISBN: 9786156644121