Libby Scott & Rebecca Westcott: Láttok engem? (Can You See Me?)

Miről szól:

 

Tally 11 éves, épp iskolaváltás előtt áll, ami minden kisdiák életében egy rettentő izgalmas, várakozással teli, egyben félelmetes időszak, Tally számára azonban különösen nagy kihívásokat tartogat, mivel ő autista. Az új osztálytársak megismerése, új barátságok kötése, az új tanárok megszokása a többségnek sem gyerekjáték, de neki extra nehézségeket rejt, hiszen már az évnyitó is kudarcba fulladhat, ha egyszer képtelen belebújni viszketős blúzába és a lábát sanyargató új cipőbe, de akár egy fésülködés is tönkreteheti az egész napot. Mégis muszáj lesz fogcsikorgatva összeszednie magát, hiszen az nem derülhet ki a többiek előtt, hogy autista. Ő is normális akar lenni, be akar illeszkedni, mint a többiek, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy nem viselkedhet önmagaként. De vajon képes lesz megváltozni mások kedvéért, vagy lehet, hogy szerencsésebb lenne felvállalnia önmagát, és elfogadtatnia valódi énjét a többiekkel és saját magával is? Tudnak-e segíteni a régi barátok és a család egy olyan lánynak, akiben egy tigris szíve lakozik, csak nem meri megmutatni? És ha leveszi a maszkot, látják-e majd, hogy a szíve mélyén igazából nem is különbözik olyan sokban a többiektől?

 

Könyvtündér a sorok között:

 

Ifjúsági regény lévén jó lenne, ha most gyerekfejjel tudnék tekinteni a könyvre, hogy megállapíthassam, a célközönségnél is betalál-e a sztori. Sajnos ez passz, de az biztos, hogy ha lenne kisiskolás gyerekem, a kezébe adnám. Mondjuk így, hogy nincs, így is minden kisiskolásnak osztogatnám, ahogyan a szüleiknek és a tanáraiknak is. Tally története nem csak azért értékes, mert az autizmussal élőkkel kapcsolatban érzékenyít, hanem mert olyan problémákkal foglalkozik, ami így vagy úgy, de minden iskolás gyereket érint. Mindannyian tapasztaltuk ugyanis azt a piszkálást, kiközösítést, különcségérzést, amit Tally, ha nem is a saját bőrünkön, szemtanúi akkor is biztosan voltunk ilyesminek, és egyrészt jó lett volna ismerni ennek a hátterét, tudni, hogy mit tehetünk ellene, hogyan segíthetnénk, vagy ha mi voltunk a piszkálódó felek, és azóta remélhetőleg már szánjuk-bánjuk tetteinket, akkor sem ártott volna egy ilyen regény, hogy betekintést nyerjünk a másik oldal lelki világába. Az iskolai események és a családon belüli „hisztik” (bocsi, Tally, tudom, hogy utálod, ha hisztinek nevezik), nem autizmusspecifikus jelenségek, így tényleg minden ifjú könyvmolynak és felmenőjének ajánlom a lapozgatását, de valóban az autizmus spektrumzavar egy kis szeletéről is hasznos képet kapunk.

Én nagyon bírtam Tallyt, sok rigolyáját abszolút meg tudtam érteni, és imádtam, hogy olyan dolgokat vesz észre, amivel a többség nem törődik, például az esőzések után járdára tévedt giliszták megmentése, még akkor is, ha emiatt majdnem elkésik a suliból. Szerettem a történetbe ékelődő naplóbejegyzéseit, amikben megfogalmazza az autizmussal járó furcsaságokat, mint például az érzékszervi hiperérzékenységet, az önstimuláció, avagy az „izgésmozgás” nyugtató és koncentrálást segítő tevékenységét, a tűpontos kommunikáció jelentőségét, a szorongását, hogy pontosan tudja, mikor válik mások számára sokká a viselkedése, és hogy ez őt is mennyire zavarja, de sajnos nem tud ellene mit tenni, ellenben rengeteg tanáccsal látja el az olvasót, hogy hasonló szituációkban mi az, ami segíthet és mi az, ami csak tovább ront a dolgokon. De hogy ne csak ilyen professzorszemüvegen keresztül értékeljem a könyvet, nagyon aranyos és tanulságos a sztori, jó a stílusa, érdekesek, szerethetők és teljesen életszerűek a karakterek és a konfliktusok, úgyhogy szerintem általános iskolásként is élveztem volna. Meg hát, ha másért nem, ott van Rupert, az ideiglenesen befogadott háromlábú agár, és ugye ha kutya van, az már önmagában félsiker!

 

Képek forrása: Pinterest

Egyáltalán nem vagyok egyébként a téma szakértője, nem is áll szándékomban ilyen színben tetszelegni, ha netalántán egy nüansznyit többet tudok az autizmusról az átlagnál, az csakis pedagógiai tanulmányaimnak köszönhető, illetve néhány olvasmányomnak, mert egyébként is érdekel a dolog. Így különösen örültem, amikor kezembe pottyant a felkérés, hogy fordítsam le Libby regényét, aki maga is egy autista kislány, a történet a saját élményeiből táplálkozik, így a lehető leghitelesebben ábrázolja a(z autizmussal élő) gyerekek világát. Ennek a könyvnek a megszületése szerintem több szempontból is csodálatos: egyrészt már önmagában az, hogy a témával foglalkoznak ifjúsági regény formájában (nem mintha ez lenne az egyetlen), ami így közelebb hozza a társakhoz az autizmus jelenségét, annak megértését, átélhetőségét és a hozzá való viszonyulás lehetséges módjait, valamint az ezzel együtt élő gyerekek is kaphatnak tőle egyfajta megerősítést, hogy bizony nincsenek egyedül; illetve maga a tény miatt, hogy egyik társszerzője valóban első kézből tudja, miről is beszél. Őszintén remélem, hogy sokakhoz eljut majd a könyvesboltok polcairól, és olvassák kisdiákok, szülők és pedagógusok egyaránt!

Azt azonban úgy érzem, fontos megjegyezni, hogy mivel az autizmus egy spektrumzavar, így a könyv csak egy szeletét mutatja a tortának, ami semmit nem von le az érdemeiből, de azért azt tudjuk, hogy ettől még nem lesz kezünkben a Szent Grál. Spektrumzavar lévén nagy a szórás, vannak, akik életére alig van hatással az autizmus, nem okoz különösebb nehézséget számukra a szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés; vannak, akik különcnek tartják magukat, és tartják őket mások is, mert máshogy látják a világot, mint az átlag; vannak, akik hétköznapi nehézségeik mellett fantasztikusan különleges képességekre tesznek szert általa, mely téren kiemelkedően funkcionálnak; és vannak, akik önállóan képtelenek a normálisnak vélt életvitelre, komoly fejtörést okozva ezzel a környezetüknek is, hogy finoman fogalmazzak.

Azért tartom fontosnak ezt kiemelni, mert bár a figyelemfelhívást, a tájékoztatást és az érzékenyítést szükségesnek gondolom a témával kapcsolatban, nem szeretem, amikor úgy beszélnek az autizmusról, mint valami ajándékról, sőt, az evolúció következő lépcsőfokáról. Ha valaki Esőemberként tud fejben számolni, de közben értelmezhetetlen számára a pénz fogalma, vagy lenyűgöző módon fejből le tudja rajzolni Manhattan pontos látképét az összes felhőkarcolóval, megépíti fogpiszkálóból a Taj Mahalt, esetleg minden létező információmorzsát tud a Cassiopeia csillagképről, de pánikrohamot kap, ha elfogyott a lekvár a pirítósára, amit magának meg sem tud kenni, az legalább annyira átok, mint ajándék, úgyhogy tapsikolni azért talán nem kell hozzá. A tévében is láttam nemrég egy reklámkampányt, ami azt hirdette, hogy az autizmus nem betegség, ezek az emberek csak kicsit máshogy működnek, mint az átlag, fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Fogadjuk, hiszen nem is tehetünk mást, de ne csináljunk már úgy, mintha az autizmus egyenértékű lenne mondjuk a szemüvegességgel, mert aki a spektrum kellemetlenebb végére esett, annak és környezetének ez borzasztó tapintatlan és irritáló lehet. Gondolom én legalábbis. Itt van például egy videóriport, ami a fordítás közben ott motoszkált a fejemben, és már akkor tudtam, hogy ha majd írok erről a regényről, a „margóra” ezt is oda kell tennem.

 

Semmi köze a könyvhöz, ami végeredményben egy feel good, happy enddel záruló történet, de attól még a szürke valóságban az autizmus ilyen is lehet, és ezt is látni kell. Köszönöm is a videóban szereplő párnak, hogy vállalták, hogy megmutatják!

Na, de mivel lassan itt a karácsony, félre a sajnálkozással, szomorkodással, mert itt van Rupert, aki alig várja, hogy a fagyöngy alatt rácuppants a buksijára, akár autista vagy, akár nem, akár ismersz autistákat, akár nem, akár olvastad a könyvet, akár… ööö, nem bocsi, most súgja, hogy az azért feltétele a puszinak!

Kép forrása: Pinterest

 

Tündérfaktor:

10/9

 

 

Könyv adatai:

Eredeti címe: Can You See Me?

Eredeti kiadási éve: 2019

Magyar fordítás kiadási éve: 2021

Kiadta: Cartaphilus

Fordította: Nagy Szilvia :)

Oldalszám: 326

ISBN: 9789632668215