Miről
szól:
Hyeonseo
Leet nem üldözték, nem szenvedett, helyzete nem volt kilátástalan, mégis
megszökött szülőhazájából, az Észak-Korea jelentette fojtogató burokból. Nem ez
volt a terve, kezdetben csak egy kis kalandra vágyott, de a szomszédos Kína
sokszínűsége úgy magával ragadta, hogy mire feleszmélt, már nem térhetett haza.
Sok küzdelem árán beilleszkedett Kínában, majd Dél-Koreában is, de hátrahagyott
családját nem tudta kiverni a fejéből. Megszöktette hát édesanyját és öccsét
is, így tizenhárom év után újra találkozhattak. Viszontagságos történetükről, a
szökés kálváriájáról és a felfoghatatlan észak-koreai rezsimről mesél
könyvében.
Azt
hiszem, aki nem földrajztanár vagy világutazó (vagy világutazó földrajztanár),
annak meggyűlne a baja a vaktérképpel, ha valamely egzotikus ázsiai országot
kellene bejelölni rajta. És ha hallottunk is már például Kirgizisztánról, Tádzsikisztánról,
Mianmarról, Bhutánról vagy Bruneiről, tudnánk-e társítani ezeket az országokat
látképükkel, nevezetességeikkel, lakóikkal, történelmükkel? Ha Észak-Koreát
említem, azért már jóval könnyebb dolgunk van (sajnos?), pedig Kína keleti
csücske alatt meghúzódva semmivel sem nagyobb országról van szó, mint a
felsoroltak. Ráadásul Észak-Korea nem egy turistacélpont, sőt, meglehetősen
tele lenne a puttonyom félelmemben, ha esetleg holnap ott ébrednék, hiába a
propaganda, mely szerint Észak-Korea a legcsodálatosabb, legszerencsésebb,
legnagyszerűbb ország, nincs is mit irigyelniük a világtól. Hogy ez mekkora
hazugság, és hogy mi is folyik valójában az országban, azt vezetői igyekeznek
eltitkolni a külvilág, illetve leginkább saját népük elől agymosó
tevékenységükkel, így hozzájuk sajnos nehezen jut el az igazság, a valós hírek.
Ám mi itt Európa lágy ölén hál’istennek nem kerülünk munkatáborba, ha
belebotlunk egy-két Kim Dzsong Puffasztottrizs Un féle rakétázós hírbe, vagy ha
elolvassuk például Hyeonseo (ejtsd: Hjonszo) Lee könyvét szökéséről a
megvalósult orwelli totális elnyomás földjéről, ahol a Nagy Testvér, avagy Nagy
Vezér vagy Kedves Vezető mindent lát és hall és megtorol.
 |
| Ázsia országai |
Hyeonseo
Lee azon szerencsés szerencsétlenek egyike, aki szerencsétlen módon
Észak-Koreában született, de szerencsésen sikerült meglépnie onnan. Bár
szökését nem tervezte, pontosabban illegális látogatása a szomszédos Kínába nem
szökésnek indult, inkább csak ifjonti lázadásnak, a sors végül úgy hozta, hogy
nem térhetett vissza hazájába. Na, nem mintha nagyon akart volna, bár a
családja rettenetesen hiányzott neki, így őket is kimenekítette. Mindez persze
nem ment csettintésre. Tizenhárom év szaladt el, mire végre Hyeonseo, édesanyja
és öccse letelepedhettek Dél-Koreában. S bár a visszatoloncolástól való
rettegés a viszontagságos menekülés és bujdosás időszaka után megszűnt, a
honvágy furcsamódon még ez iránt a szörnyű ország iránt is rájuk tör(t) időnként.
Arról nem is beszélve, hogy ugyan az üldöztetés tekintetében megnyugodhattak, a
nulláról való újrakezdés szintén óriási kihívásával még csak ekkor szembesültek.
 |
| Hyeonseo édesanyjával és öccsével Amerikában |
De
nagyon előreszaladtam, s bár most úgy érzem, képtelenség ezt a félelmetesen
kalandos történetet néhány bekezdésben összefoglalni, azért próbáljuk meg!
Nézzük kicsit részletesebben, hogyan lett tizenpár év alatt észak-koreaiból
kínai, majd ősellenség dél-koreai Hyeonseo-ból, aki Kim Dzsihe-ként született,
aztán menekülése során még öt nevet koptatott el mire végre szabadként a
Hyeonseo nevet választotta, melynek jelentése napfény és jó szerencse, hogy
sose kelljen visszatérnie az Észak-Korea jelentette sötét és színtelen árnyékba.
Hyeonseo
1980-ban született a határ menti Hjeszanban. Édesapja egy hivatalnok volt,
akivel szülői nyomásra édesanyjának muszáj volt összeházasodnia, pedig már volt
udvarlója, egy tiszt a légierőnél. A házasság nem is tartott sokáig, győzött a
szerelem, amit végül a nagyi is kénytelen volt elfogadni. S ugyan a válás nagy
szégyen, ahogyan a mostohagyerek is – ezért a nők renoméjának visszaállítása
érdekében bevett szokás a gyerekeket örökbe adni, és ezáltal tiszta lappal
indítani –, Hyeonseo mamája nem volt hajlandó lemondani gyermekéről, de
szerencséjére nem is kellett, hiszen régi szerelme, s egyben új férje lányává
fogadta a picit. Később még egy fiuk is született, Minho. Mikor Hyeonseo rájött
származásának titkára, megromlott kapcsolata nevelőapjával és féltékenységből
öccsével is. Sajnos apjával már nem tudta időben helyrehozni kapcsolatát, de
öccsével újra egymásra találtak. Tizenhét évet töltött Észak-Koreában, mely
során megtapasztalhatta azt az agymosást, ami az országban zajlik, bár ő
mindvégig a szerencsésebbek életszínvonalán mozoghatott. Egyrészt Hjeszan
fekvése lehetőséget biztosított illegális kínai vagy nyugati áruk és valuta
csempészésére, másrészt az észak-koreai kasztrendszernek megfelelően a család a
legmagasabb, „rendszerhű” minősítéssel bírt. Ez az úgynevezett szongbun hierarchia generációkra
megpecsételi az emberek sorsát, és az átjárás lényegében csak lecsúszással
lehetséges. Hyeonseo tehát viszonylag gazdag és társadalmilag magas rangú
szüleinek köszönhetően nem szenvedett hiányt, divatosabb csempészett ruhákban
járhatott (ami persze nem volt veszélytelen vállalkozás), és a kilencvenes
években zajló országos éhínséget sem kellett saját bőrén tapasztalnia, de
nyitott szemmel járva környezetében, tinédzserként már kezdte érezni, hogy
valami nagyon nem stimmel hazájában.
A
népbutítás már kisiskolás kortól zajlik, a gyerekek ugyanis nettó hazugságokat
és tényeknek álcázott meséket tanulnak történelem gyanánt. Istenként tekintenek
az államalapító Kim Ir Szenre és utódaira, Kim Dzsong Ilre és Kim Dzsong Unre.
A történetek szerint már a születésük is csodaszámba megy, s azóta is már-már
szuperképességekkel tevékenykednek az ország érdekében. Nem kis sikerrel,
hiszen a propaganda szerint az ország olyan, mint Eldorádó és Atlantisz
szerelemgyereke, ellentétben például a szomszédos, könnyfakasztóan szegény és
lepusztult Dél-Koreával vagy akár Kínával (brühühü), Amerikáról meg már nem is
beszélve, ami meg természetesen a megtestesült fertő legalja. (Azért a
„hanyatló nyugat” tévképzete nekünk sem ismeretlen ugyebár…) A Nagy Vezért, a
Kedves Vezetőt és a Puffasztottrizst (Észak-Korában be se tudnám fejezni ezt a
kritikát, rögvest felkötnének ezért…) tehát hisztérikus rajongás övezi, személyük
mindennél előbbre való. Portréik minden otthonban kint vannak a falon, s ha
esetleg kigyulladna a konyha, elsőként a portrékat illik kimenteni, aztán jöhet
a baba, kutya, kiscica…
 |
| A Kim-dinasztia "megnyerő istenségei": Kim Ir Szen, Kim Dzsong Il és Kim Dzsong Un |
Az
iskolákban és a munkahelyeken rendszeresen tartanak „élettisztító gyűléseket”
is, egyfajta nyilvános gyónást, melyek során mindenkinek kötelező önkritikát
gyakorolni, illetve bevádolni valamelyik társát is. Az élelmesebbek megbeszélik
egymás közt és felosztják a gyanúsítgatás okait és sorrendjét, ám ha valakiről
ne adj’ isten kiderül például, hogy legutóbbi látogatásakor osztálytársa
meglátta náluk a szekrényből kilógó illegális farmernaci csücskét, akkor aznap
éjjel már viszik is a családot a büntetőtáborba. Hyeonseo ismert egy családot,
akiket azért deportáltak, mert az apuka újságpapírból sodort cigarettát, és nem
vette észre, hogy a papír túloldalán a Nagy Vezér képe van. De Hyeonseo családja
sem úszta meg a tragédiát. Nevelőapja politikailag kegyvesztetté vált, hivatali
visszaéléssel gyanúsították meg, letartóztatták, megkínozták, majd kórházba
került, mély depresszióba zuhant, és néhány héttel később öngyilkosságot
követett el. Ez a világ minden táján hatalmas csapás egy családnak,
Észak-Koreában azonban az öngyilkosság olyan borzasztó tabunak számít,
rendkívül erőteljes, szélsőséges tiltakozási formának a rezsim ellen, amit
aztán azzal torolnak meg, hogy a leszármazottak is „rendszerellenes” minősítést
kapnak, nem járhatnak egyetemre, és nem kaphatnak jó állást. Hyeonseo édesanyja
így nem adhatta át magát a gyásznak, először megmaradt családját kellett
mentenie. Lefizetéssel sok probléma megoldható a korrupt országban, ha van elég
valutád, már nem olyan szigorúak azok a nézetek, így a megkent kórházi hatóság
végül szívrohamot tüntetett fel a halál okaként a dokumentumokban. Abszurd.
Ahogyan az is, hogy ha valaki nem olyan „szerencsés”, hogy a gulágra kerüljön, még
az is lehet, hogy rögtön nyilvános kivégzésre viszik… Hyeonseo hétévesen látott
először nyilvános kivégzést, de ami nekünk elképzelhetetlen, az Észak-Koreában
normális. Nem csak a népi demokratikus köztársaság (haha), a kormány számára,
hanem a hétköznapi emberek számára is. Normális és természetes, mert ebben
nőnek fel, és fogalmuk sincs a külvilágról, arról, hogy lehetne máshogy is. A
valódi demokráciát hallomásból sem ismerik, képtelenek kritikusan gondolkodni,
mert nincs összehasonlítási alapjuk, így a diktatúra már több mint hetven éve
köszöni szépen, él és virul.
 |
| "Észak-Korea, Észak-Korea, te csodás! Te vagy nékem a szívdobogás." |
Hyeonseo
tizenhét évesen kezdett játszani a gondolattal barátnője javaslatára, hogy
átkukkantson a határ túloldalára, a fényes Kínába, hogy még hivatalos felnőtté
válása előtt lásson egy kis világot, átéljen egy kis kalandot, mivel tizennyolc
éves kor után már sokkal komolyabb büntetés várt volna rá, ha elkapják. Amikor
egy csípős decemberi napon elköszönt édesanyjától a vacsora után, mondván hogy
egy kis sétára indul, még nem is sejtette, hogy talán soha többet nem láthatja
családját, ha átsétál a határként szolgáló befagyott folyón. A látogatás nem a
tervek szerint alakult, hívást kapott, hogy ne térjen vissza, lebukott, baj
van. Senjangban élő rokonaihoz utazott hát, akik szerencsére szívesen fogadták,
és bevezették őt a kínai életbe. Hyeonseot lenyűgözték a fények, a tömeg, a
választék, a végtelen lehetőségek, s a számtalan ízű jégkrémeket kóstolgatva
rájött, hogy többé nem kívánkozik vissza Észak-Koreába. Amikor a jövő
zálogaként érdekházasságba próbálták kényszeríteni, Hyeonseo megszökött rokonaitól.
Majdnem emberkereskedők kezei közé került, de végül pincérnőként helyezkedett
el, és elkezdte gyűjteni fizetését egy biztosabb jövő reményében. Az évek során
kezdett beilleszkedni és hozzászokni új, kínai életéhez, ám nem érezhette magát
teljes biztonságban. Múltját titkolnia kellett, s amikor mégis mesélt
kollégáinak, barátainak észak-koreai származásáról, rögtön meg is találta őt a
rendőrség. Csak azért sikerült meglógnia a kitoloncolás elől, mert
nevelőapjának hála már gyerekként komolyan tanulta a kínai nyelvet és az
írásjeleket, így a kihallgatáson meggyőzően alakította a kínait mind
kiejtésben, mind írásban és olvasásban. A trauma után Sanghajba utazott, ahol
ismét kezdhette elölről az akklimatizálódást. Idővel itt már igazi
állampolgárnak érezhette magát, karrierje beindult, tolmács-titkárnő lett egy
dél-koreai technológiai cégnél, még a szerelem is rátalált egy dél-koreai férfi
személyében. Ekkor jött a gondolat, hogy Dél-Koreába disszidáljon, hiszen
Kínából a hivatalos okmányok ellenére is bármikor visszatoloncolhatják
Észak-Koreába, ha valaha is kiderül a származása. Végül egy kétséges, mégis
sikeresen véghezvitt tervvel Szöulba repült, ahol menedékjogot kért. Ahogyan a
kínai kihallgatása során kétségbe vonták kínai voltát, Dél-Koreában koreaiságát
kérdőjelezték meg, annyira biztosnak tűnt, hogy kínai, de végül több hét zárka
és néhány kihallgatás után megkapta a dél-koreai állampolgárságot.
 |
| Észak-Korea és Dél-Korea zászlói |
Közben,
ahogy teltek-múltak az évek, édesanyja és testvére hiánya nem hagyta őt
nyugodni. Ismerősökön keresztül sikerült felvennie velük a kapcsolatot, de
ennek komoly ára volt. Hogy tudjanak beszélgetni, mobiltelefont csempésztetett
át a határon, egyéb használati és értéktárgyakkal, valamint pénzzel együtt, de
volt, hogy lebuktak, a pénzt a határőrök elvették, a család komoly veszélybe
került, ismét csak a megvesztegetés eszköze segített. Testvérével egy mindössze
háromperces találkozót is sikerült összehoznia, ám ekkor embercsempészek
fosztották ki, rokonaitól kellett kölcsönkérnie, amivel óriási adósságot
halmozott fel. Nem mehetett ez így tovább, Hyeonseo elkezdte hát győzködni
családját, hogy szökjenek el ők is Észak-Koreából. 2009-ben végül rábólintott a
család, legalábbis édesanyja, öccse ugyanis időközben beleszeretett egy lányba,
akit nem akart hátrahagyni. De ezúttal sem a tervek szerint mentek a dolgok,
ezért Minho is kénytelen volt belevágni a szökésbe. Közvetítők segítségével
eredetileg Kínán, majd Vietnámon keresztül akartak Dél-Koreába utazni. Már a
kínai út is hemzsegett a lebukás veszélyeitől, több ellenőrzőponton is
hajszálhíján jutottak csak át, miközben különböző fortélyokkal vonták el a
hatóságok figyelmét, például eljátszották a siketnémát, mivel sem anyukája, sem
testvére nem tudott kínaiul. Vietnám helyett azonban Laoszba vezették őket,
mert a közvetítő szerint már Vietnámból sem volt biztos a továbbjutás. S bár
Laoszból nem toloncolták őket rögtön vissza Észak-Koreába, börtönbe kerültek,
és Hyeonseonak ismét ráment minden pénze, hogy lekenyerezze a hivatalnokokat.
Mikor már megcsillant a fény az alagút végén, és úgy tűnt, sínre került az
ügyük, újra meg újra akadályokba ütköztek, újra börtönbe került anya és fia.
Hyeonseot és családját a balszerencsés helyzetek áradata mellett azonban mindig
érték óriási szerencsés pillanatok is. Így segítették ki őket rendszeresen
rokonok, barátok, s így találkozhatott véletlenül Hyeonseo olyan jólelkű emberekkel
is Laosz korrupt labirintusában, mint az ausztrál hátizsákos turista, Dick Stolp, aki
meghallgatva a lány történetét, egyszerűen fogta magát, elsétált a legközelebbi
ATM-hez, és kifizette a számára teljesen ismeretlen, rászoruló észak-koreaiakra
kirótt bírságot. Egy évbe telt az eredetileg egy-két hétre tervezett
hercehurca, de végül Hyeonseo Szöulban üdvözölhette immáron szabad édesanyját
és öccsét is.
 |
| Találkozás a megmentővel, köszönetnyilvánítás Dick Stolpnak |
De,
mint említettem, az öröm még nem volt felhőtlen, hiszen a nehézségek nem értek
véget, csak más formában jelentkeztek. Egy olyan országban, mint Dél-Korea,
ahol a társadalmi státuszt a tanultság és a kemény munka határozza meg, az
embereknek alap az egyetemi végzettség. Még a dél-koreaiak többségének is tortúrát
jelent átküzdeni magukat a kemény oktatási rendszeren, az észak-koreai
disszidensek pedig szinte leküzdhetetlen hátránnyal vágnak neki a
versenyszférának. Nem meglepő hát, hogy a hirtelen jött változások honvágyat
idéztek elő, és Hyeonseo anyja és testvére is visszakívánkoztak régi hazájukba.
Már komolyan felmerült a visszaszökés lehetősége, de idővel mégis sikerült
beleszokniuk új környezetükbe. Hyeonseo pedig párt is talált egy Dél-Koreában
élő amerikai (!) férfi személyében, akit nagy nehezen, de végül családja is
elfogadott.
 |
| Hyeonseo és párja, Brian |
Bár,
ahogyan a könyvből több példa során is kiderül, az észak-koreai menekülteknek
legbiztosabb, ha titkolják származásuk, Hyeonseo mégis vállalta, hogy a világ
elé tárja történetét, felhívva ezzel a figyelmet Észak-Korea hatalmi
rendszerének visszáságaira, annak időszerűségére, hogy a diktatúra bedőljön
végre, és annak szükségességére, hogy a két Korea újra egyesüljön. Ezek
érdekében nem csak érdekfeszítő, regényes könyvet írt, de rendszeresen tart
előadásokat is. Ha valaki nem ér rá olvasgatni, de érdekli a hölgy sztorija,
annak itt van például a TED konferencián tartott tizenkét perces beszéde,
melyhez magyar felirat is választható. (Bár az én összefoglalóm, azt hiszem,
még bővebbre sikerült.)
Ami
a pontozást illeti, megint nincs könnyű dolgom, mert tulajdonképpen nagyon jól
megírt, regényes, gördülékenyen olvasható történetről van szó, és hát ki vagyok
én, hogy belekössek egy észak-koreai menekült hősies életébe, mégis motoszkál
bennem a kisördög, hogy ne adjak maximális pontszámot. A könyv három, nagyjából
egyenlő hosszúságú részre osztható. Az első harmad Hyeonseo észak-koreai
éveiről szól, a második a kínai megpróbáltatásokról, a harmadik pedig a dél-koreai
szakaszról és a család szöktetéséről. Persze végig visszatérő motívum az
észak-koreai helyzet bemutatása, de én szerettem volna kicsit többet olvasni az
országról, mint a könyv lényegében egyharmada. (Azt pedig nehezen tudom
megemészteni, hogy honnan volt egy nulláról induló fiatal nőnek ennyi pénze megvesztegetésre
– bár sajnos nem adogattam össze a felmerülő összegeket –, de ez csak egy
apróság, ettől még nem vonom kétségbe a sztorit.) Úgyhogy levonok egyetlen tündérpor
csillámszemcsécskét, de amúgy a maga nemében és műfajában életrajzi műként, sőt
akár regényként olvasva is szinte makulátlan élményt nyújt.
Tündérfaktor:
10/9
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: The Girl with Seven Names – A
North Korean Defector’s Story
Eredeti
kiadási éve: 2013
Magyar
fordítás kiadási éve: 2015
Kiadta: Libri
Fordította: Todero Anna
Oldalszám: 412
ISBN: 9789633103784
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése