Joachim Meyerhoff: Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt – Jelenetek egy pszichiátriáról

Miről szól:

Joachim Meyerhoff egy ötvenes színész, rendező és író, aki egy észak-német ifjúsági pszichiátrián nőtt fel. Na nem azért, mert dilis volt, hanem mert édesapja vezette az intézményt a hetvenes évektől, így a család a pszichiátria területén lakott, ahol az ápoltak látogatása és vendégül látása rendszeres és természetes programnak számított. Önéletrajzi ihletésű könyvében az író mesél ezekről a betegről, a velük töltött hol szórakoztató, hol szomorú vagy megindító, néhol groteszk és ijesztő percekről, de leginkább saját, koránt sem átlagos családjának életét, kapcsolataikat, személyiségeiket eleveníti meg a lapokon, mely mintegy terápiaként szolgál múltja feldolgozásában.

Könyvtündér a sorok között:

Joachim Meyerhoff Mikor lesz végre vége ennek a hosszú címnek… vagy valami hasonló elnevezésű könyve eleinte nagyon tetszett. Annyira, hogy fel kellett olvasnom részleteket belőle, hadd röhögjön más is. De aztán eléggé leült a sztori, illetve átváltott egy kifejezetten depressziós vonalra, ami már nehezen kötött le.

Ami félrevezetett, az az alcím és némiképp a fülszöveg, melyek egy pszichiátria hétköznapjaiba ígérnek bepillantást, de ez csak részben teljesül, valóban csak egy pillantás erejéig. Sokkal inkább szól a történet Joachim gyerekkoráról, és az egész könyv tulajdonképpen az ő memóriájában azóta is élénken élő anekdoták gyűjteménye. Ennek persze óhatatlanul része az ifjúsági pszichiátria világa is, hiszen az író annak területén nőtt fel, ahol édesapja volt az igazgató, mégis csak hébe-hóba kerülnek elő az ápoltak, sokszor szinte csak háttérelemként. Kevés az olyan fejezet, ami kifejezetten róluk, illetve betegségeikről szól, pedig ezek a leghatásosabb részek. Legalábbis számomra, mert engem ez az oldal érdekelt volna leginkább, de mások véleményeit olvasva, úgy látszik, kilógok a sorból, sokaknak ugyanis pont az jelentette a pozitívumot, hogy nem a pszichiátria került a középpontba, hanem egy kisfiú családi drámákkal erősen fűszerezett felnövéstörténete.

Az író stílusára nem lehet panasz, gördülékeny a sztori és tele van humorral, főleg eleinte. Imádtam például a karácsonyról szóló fejezetet (amiből egy részlet a hátsó borítón is szerepel), az apuka negyvenedik születésnapjára készülő marcipánburgonyás kálváriát, ami egyszerre könnyfakasztóan nevetséges és drámai a gyermek szemszögéből, miközben tűélesen mutatja be az édesanyák végtelen szeretetének akaratlan árnyoldalát, és a miniszterelnöki látogatást az intézetben, ami a karácsonyos jelenethez hasonlóan nem szenved hiányt vígjátékokat megszégyenítő abszurd humorban.

Szimpatikusak voltak a karakterek is, legyen szó akár Joachimról, családtagjairól vagy a betegekről. Mindegyikük jellemzése olyan érzékenyen sikerült, hogy egyértelműen átüt az író irántuk érzett szeretete, átlengi az egész könyvet a kellemes nosztalgia érzése. S habár nem minden a pszichiátria körül forog, mondhatni idilli volt az a kép is, amit az ápoltakról festett. Nem mintha nem lett volna velük probléma, vagy ne lettek volna megbotránkoztató, esetleg rémisztő helyzetek, mégis olyan természetességgel ír az ilyen szituációkról is, ami közelebb hozza ezeket a zavart elméket, akikről kijelentjük, hogy nem normálisak, de hát minden relatív ugye, elég csak néha körülnézni Joachim családjában… vagy a sajátunkban. És hogy csak egy apró példát említsek, mosolyra késztetett a bizarr gondolat, hogy egy kisgyereknek magától értetődő lehet madárcsicsergésre kelni és a zakkantak sikolyaira elaludni…

A vége felé azonban teljesen lehúzott a könyv. (WARNING! Ezek az infók most spoilerek lehetnek!) Joachim először középső testvérét vesztette el autóbalesetben, melynek következtében a család – ahogyan persze bármely másik családdal is történne – elkezdett leépülni és széthullani, szüleinek elváltak útjaik (bár a végén édesanyja újra visszafogadta apját), el kellett altatni a teljes értékű családtagnak számító kutyust is, ami ha nem lenne önmagában elég megrázó jelenet, még egy részletes elföldeléssel is tetézi az író, végül pedig édesapját is elragadja a tüdőrák, ahogyan néhány ápolt élete is szívfacsaróan hirtelen ér véget a lapokon.

Összességében nem mondhatom, hogy nem jó könyv a Mikor lesz végre megint olyan, amilyen sosem volt – aminek amúgy odavagyok a címéért –, de nehezen rágtam át magam rajta, pedig nem hosszú a maga 264 oldalacskájával. Szeretem a drámákat és a mélyebb mondanivalóval bíró olvasmányokat, de talán azért, mert tudom, hogy nem pusztán egy regényről, hanem önéletrajzi ihletésű alkotásról van szó, egy fokkal jobban fájt, mint amit vártam, vagy ami még „jól esett” volna. Nem bánom, ha egy könyv megríkat, sőt, de ezt most túl lehangolónak éreztem, mely végkifejletre annak ellenére sem számítottam, hogy az egész történet egy hulla felfedezésével kezdődik a kertben...

Tündérfaktor:

10/7

Könyv adatai:

Eredeti címe: Wann wird es endlich wieder so, wie es nie war

Eredeti kiadási éve: 2013

Magyar fordítás kiadási éve: 2015

Kiadta: Tea

Fordította: Fodor Zsuzsa

Oldalszám: 264

ISBN: 9789638991768