André Aciman: Call Me by Your Name (Szólíts a neveden)

Miről szól:

1983, Észak-Olaszország, nyár, Elio & Oliver.

A 17 éves Elio újabb unalmas vidéki nyárnak néz elébe könyvekbe burkolózva, zenéket írva, a kertben lebzselve, miközben professzor édesapja aktuális doktorandusz asszisztensét fogadja néhány hétre. Meg is érkezik az amerikai Oliver, akit azonnal mindenki imádattal fogad, de igazán Elio zárja szívébe. A vonzalom kölcsönös, Oliver is kötődni kezd a fiúhoz. Az igéző környezet számtalan lehetőséget nyújt kettejüknek, hogy közelebb kerüljenek, s hiába a belső vívódás, hiába próbálnak ellenállni a vágyaknak, kialakul egy váratlanul erős kapcsolat, egy elemi erejű szerelem két férfi között, akiknek kétségkívül az egész életét megváltoztatja ez a nyár…

Könyvtündér a sorok között:

Ugyan ez egy könyves blog, némiképp rendhagyó módon most elsősorban mégsem a könyvről szeretnék írni – bár nyilván szó fog esni arról is! –, sokkal inkább új szerelmemet, a filmet jöttem simogatni. De legalább könyvadaptációról van szó (kedves Hollywood, ez egyszer megbocsátom gyengélkedő kreativitásod), úgyhogy nem hajózok messzire. Az már talán azért meglepőbb, ha kategorikusan kijelentem: a film jobb! WHAAAT? Nos, igen, ritka alkalmak egyike, már csak azért is, mert ez a film nemes egyszerűséggel maga a non plus ultra! Überelhetetlen nettó gyönyörűség. Ezer érvem van e nagy szavak alátámasztására, úgyhogy készítsétek a hálózsákot, mert kezdem sorolni!

A könyvek mellett a filmeknek is nagy rajongója vagyok, igyekszem hát up-to-date lenni a várható újdonságok terén. A Call Me by Your Name előzetese kb. fél éve jött szembe, és már akkor éreztem, hogy ezt most és rögtön és azonnal, kérem kérem kérem! Érdemes volt rá várni, a türelem rózsát termett (vagy egy érett barackot, nézőpont kérdése). Na jó, igazából nem voltam én annyira türelmes, ugyanis addig is elkezdtem olvasni a könyvet angolul, amivel első körben nem sokáig jutottam, de erről majd később.

Ez a film a maga nemében annyira tökéletes, és annyi remek dicsérő kritikát olvastam már róla, amiket bizonyára nem fogok tudni felülmúlni, mégis annyira szeretném mindenkinek meghozni a kedvét hozzá, hogy most többet rágom a körmöm, mint ahány karaktert ütöttem eddig, de valahogy csak elkezdem mindjárt... Azt például mondtam már, hogy nagyon jó film? Haha, na, elég a fangirlködésből, komolyodjunk meg, kérem szépen!

1983 nyarán járunk Észak-Olaszországban, Elio (Timothée Chalamet) és szülei vidéki villájában. Ide érkezik Oliver (Armie Hammer), az amerikai doktorandusz, együttműködni, dolgozni, kutatni Elio professzor édesapjával (Michael Stuhlbarg) és persze nyaralni ebben a – különösen így februárban – szívbemarkolóan gyönyörű környezetben. És ha már a környezetnél tartunk, meg is kell gyorsan jegyeznem, hogy két attraktív főszereplőnk mellett az atmoszféra, a helyszínek, a zöld kert, a fák, a madárcsicsergés, a tücsökciripelés, a napfény, a csillogó víz, a nyári zápor, a kerékpárok, a ruhák, a terek, az épületek, a ház, a berendezés, a könyvhalmok mind-mind szerves részét képezik ennek a festői szépségnek, ami maga a film. És a zene. A történet, a színészi alakítások, a miliő, a fényképezés és a zene olyan egységes elegyet alkotnak, hogy akit ez a film nem érint meg, az szaladjon gyorsan orvoshoz! De szeretnék én ilyen értelmiségi körbe tartozni, ennyi olvasmánnyal, műveltséggel, zeneismerettel, idegen nyelvvel és ismerőssel a tarsolyomban! Na meg egy észak-olasz nyaralóval, medencével és barackfákkal… Alapvetően utálom a nyarat, de nyarat ide!!!

Elio tizenhét éves, koraérett kamasz, akinek minden rezdülését olyan lenyűgözően hibátlanul hozza Timothée Chalamet, hogy két Oscart is hozzávágnék, csak hogy mindkét kezébe jusson egy. (Kegyetlen az élet, hogy Gary Oldman is pont most churchilleskedett be a mezőnybe. Nagy esélyes jelöltként több mint valószínű, hogy elhappolja azt a díjat, ami mellesleg egy vicc, hogy még nincs neki! Nem mellesleg azt viszont személyes sértésnek veszem, hogy Armie Hammer még egy mellékszereplői jelölést sem érdemelt...?!??!???!!?) Elio eleinte furcsálja Oliver magabiztos, egyben flegma viselkedését, de nem tudja levenni szemét a két lábon járó jelenségről. Időnként Oliver is megtiszteli a fiút figyelmével, érdeklődésével, aminek Elio nem tud ellenállni, s ahogy telnek a napok, egyre több időt töltenek együtt. Szép lassan kerülgetve egymást egyre szűkül a kör, majd végül Elio lesz az, aki kimondja a nyilvánvalót. Innentől pedig a kezdeti belső vívódás/vágyódás átadja helyét egy olyan csodálatos érzelem-cunaminak, amin örömmel hánykolódnék egy lyukas gumimatracon koktéllal a kezemben körülbelül életem végéig.

Ami egészen bravúros teljesítmény, hogy bár a történet két férfi szerelméről szól, mellőz mindenféle előítéletet, diszkriminációt, elutasítást, megbélyegzést, amik bizony a homoszexualitás sajnálatos társadalmi velejárói. Persze párosunk sem veri nagydobra, hogy többről van itt szó, mint egy testvériesen elfelezett barack ártatlan bepuszilásáról, és ők maguk is küzdenek a szenvedély elfojtásával, mert az ugye „nem normális”, de mindamellett, hogy nincs egy karakter sem, aki akárcsak egy rosszalló pillantással is belepofátlankodna ebbe a szent légkörbe, még nézőként sem éreztem egy falatnyi ellenállást sem miközben ez a két elbűvölő lény testileg-lelkileg egymásba gabalyodott. Nyilván ahhoz, hogy ezt a hatást elérjék, meg kellett találni Timmy-t és Armie-t, akik makulátlanul ízlésesen hoztak szemérmetlen jeleneteket is, ami már csak azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert mindketten heterók. (Mondjuk az lehet, hogy közrejátszott az óckodás sarokba állításánál, hogy Chalamet számomra elég feminin alkat.) Továbbá a rendező, Luca Guadagnino finom munkáját dicséri, hogy a pikánsabb jeleneteknél elforduló kameramozgással egészen diszkrét tudott maradni. Egyszóval még soha nem tapasztaltam ilyen esztétikusan láttatni két férfi szerelmét, de talán magát a szerelmet sem láttam még ennyire szívfacsaróan gyönyörűen ábrázolni.

Azért a történet végén csak kapunk egy büdös nagy pofont az élettől, ami persze nem érhet váratlanul, mégis nagyon fáj. Mert ahogyan a nyár véget ér, úgy véget kell érnie a románcnak is, ami bár álomszép, pontosan olyan törékeny is, mint egy álom, hiszen több sebből vérzik. Elio még papíron gyerek, Oliver már nem az, s ugyan erre egyszer sem kapunk rosszalló utalást, azért egy kis matekkal könnyen rájöhetünk, hogy ez a vonzalom nemcsak hogy a társadalmi normával szemben kérdéses, még törvénybeütköző is. Ráadásul párosunk még csak nem is „egyszerűen” homoszexuális, hiszen lányokkal való kapcsolatukba is bepillantást nyerhetünk, ha pedig mindkét út járható, könnyebb az egyenes utat választani… Oliver pedig a nyár végével visszatér Amerikába, amely pillanat mindvégig, feltartóztathatatlanul közelített. Szóval nehéz ügy ez, és hatalmas kérdőjel, hogy megéri-e néhány pillanatnyi varázs után egy életen át az emléktől és a hiánytól gyötrődni. Na de vajon jobban megéri kihagyni, hogy aztán az ismeretlen és a meg nem élt lehetőség kínozzon?

Nem véletlenül említettem az édesapát játszó Michael Stuhlbarg nevét is korábban. Amit ebből az egészből tanulságként valami pihe-puha anyagba csomagolva selyemszalaggal átkötve magammal vinnék, azt ő fogalmazza meg az elválást követően egy lélegzetvisszafojtós, öt és fél perces monológban, ami után azt kívánod, bár ő lenne az apád, sőt, bár ő lenne mindenki apja! Mert az a jelenet apaságból, emberségből, érzékenységből, intelligenciából, szeretetből csillagos hatos! Bárcsak minden szerelmi bánattól megtört szívű, érzelmi purgatóriumban senyvedő, saját identitását megkérdőjelező, elbizonytalanodott, útkereső ember ezt a léleksimogató reakciót kaphatná egy bordó plüsskanapén a környezetétől, különösen a saját szüleitől.

Kis kitérőként megemlíteném, mert egyszerűen nem tudok elmenni a dolog mellett és azóta is birizgálja a csőröm, hogy a film utáni bágyadt ködben lebegve feltévedtem Moly.hu-ra, ahol épp a napokon belül magyarul megjelenő könyvet hirdették és én hülye beleolvastam a kommentekbe. 102-nél jár a vita, nem olvastam őket végig, nem is tervezem, nem is érdekel, de megakadt a szemem egy hozzászóláson, ami a homoszexualitás természetellenességéről papolt, oltva ezzel ezt a CSODÁLATOS sztorit, a filmet, a könyvet egyaránt. Tudom, hogy remek kis vitaalap a „kinek van joga szeretni a másikat, és ha a férfi nem nőt, a nő meg nem férfit szeret, akkor pokolra velük” téma, de hogy 2018-ban ez még mindig valakinek ennyire fájó pont legyen az életében, hogy kivel bújnak ágyba mások, akárhogy próbálom, nem értem. Mintha ez egyszerű választás kérdése lenne, hogy almát vagy körtét vegyek-e a piacon. Hát márpedig valaki a barackot szereti, ez van. Ez nem egy betegség, ami gyógyításra szorul, de ha gyengébbek kedvéért annak is tekintenénk, hány olyan gyógyíthatatlan betegség van, amiért még nem szükséges a Taigetoszra citálni a népeket?! Hát akkor legyen ez is egy közülük! Tessék már elfogadni, békén hagyni, mert jobban fáj a feleslegesen gerjesztett agyérgörcs, amit a témán való habzó szájú pattogás okoz!…

Ami pedig a könyvet illeti, a film után újra nekiduráltam magam. Angoltanár vagyok, olvastam már néhány regényt angolul. Na persze messze vagyok az anyanyelvi szinttől, úgyhogy nem tudom, ez meglepő-e vagy természetes, mindenesetre, ha ki nem is fogott rajtam a könyv, durván megizzasztott. Kegyetlen szókincse van, ami egyébként kifogástalanul passzol az intellektuális tartalmához, de hát jesszuskám, na, rég szótáraztam ennyit. Szóval nem egy kezdő szintű Oxford Bookworms rövidített… A filmadaptáció majdnem maximálisan rezonál az írott szöveggel, úgyhogy sokat segített az is, hogy először a filmet fogyasztottam. Ami különbségeket viszont felfedeztem, számomra nem a könyv irányába billentették a mérleget, ami nem jelenti azt, hogy a könyvet ne ajánlanám, sőt valószínűleg magyarul én is újrázni fogom.

A könyv tulajdonképpen olyan, mintha Elio naplója lenne, kevés párbeszéddel, sok belső tépelődéssel, gondolatfolyammal, elmélkedéssel, az apró történésekre való reflektálással. Ergo sokkal többet kapunk Elio érzelem- és gondolatvilágából, mint a filmen, ami egyfelől jó, mert nincs lehetőség félreértésekre, nem merülnek fel kérdések, minden ott van előttünk feketén-fehéren, másrészről kicsit sokká is válhat ez a mindent-kimondás. Nekem nem hiányzott a filmből ez a rengeteg filozofálás, elég volt helyettük egy-egy tekintet is.

Ilyen volt a zsidó származás és ezáltal az együvé tartozás különleges kapcsának fejtegetése is. A film is megemlíti ugyan, de nem helyez rá különösebb hangsúlyt. A könyv ennél egy fokkal tovább megy, amire szerintem nem volt szükség, legalábbis én nem éreztem az összefüggést a vallás és a testi vonzódás között. A lelki-szellemi-kulturális részét még csak-csak érteném, de a könyv nem ilyen formán taglalta, vagy nem mélységében, vagy én nem vagyok eléggé kiművelt elme a témában, vagy egyszerűen csak az a baj, hogy nem vagyok zsidó…

Aztán kicsit el is vesztett a könyv úgy a kétharmadánál, a harmadik fejezetnél, amikor is Elio és Oliver elutaznak Rómába. Ebből a részből szerencsére sok minden kihagyásra került a filmen. Egy könyvklub író-olvasó találkozójára téved ugyanis párosunk, ahol már végképp olyan magasröptű intellektusviharba keveredtem sznobvillám-veszély kíséretében és számomra valahogy teljesen érdektelen és felesleges szereplőkkel, hogy nagyon nehézkesen szenvedtem át magam ezen a fejezeten. Tetézte a gyötrelmeket egy bizonyos fürdőszobai jelenet (és akkor ezt most így erős idegzetűeknek, mert a következő képsorok felkavaróak lehetnek egyes olvasóink számára, meg epilepsziaveszély, meg minden!), amikor is párosunk már olyannyira összeolvadt, eggyé vált, egymásba diffundált és fuzionált, nos, hogy is mondjam, szóval kissé a szerelmes őrület határán kötéltáncolva egymás végtermékét nézegetik a vécékagylóban, meg a másik hasát simogatják rásegítve a sikeres akcióra… Nem tartom magam különösebben prűdnek, de most elbizonytalanodtam. Én a saját vécézésemen sem szívesen veszek részt, nemhogy másén, pláne, hogy más az enyémen. Vagy rosszul vagyok kötve és ez romantikus? Kétszer kellett elolvasnom, mert először azt hittem, nem értem az angol szöveget, de értettem… Ehhez képest már tényleg semmiség az a néhány mondatfoszlány az ablak előtti ujjazásról, na meg a korábbi ikonikus barackba masztizás… De az basszus a maga perverzségében is igenis romantikus! (Köszönhetően Oliver reakciójának.) Nem véletlenül a film egyik legemlékezetesebb jelenete.

Az utolsó negyedik rész nagyja pedig tulajdonképpen a film után következő „bónusz jeleneteket” tartalmazza évekkel későbbről. Nem mondom, hogy nem örültem neki, különösen a film utáni elvonási tüneteimen enyhített, hogy újabb morzsákat kaphattam az életükből, de megint csak nem biztos, hogy szükség volt rájuk, mert ha lehet, ezek a találkozások csak még inkább kifacsarták a szívem…

Összességében tehát a film hangulata jobban magával ragadott, de érdemes elolvasni hozzá a könyvet is! Nagyon szeretném kivétel nélkül ajánlani, bár tudom, hogy nem való mindenkinek. Már maga a téma is megosztó, a könyv a popkultúránál sokkal szofisztikáltabb, a film pedig a mainstreamnél jóval művészibb, így akik a Transformersből szívták az anyatejet és a Halálos iramban sorozaton nevelkedtek, azok sanszos, hogy vagy nem fogják átérezni a mondanivalót, vagy mivel egy épület sem robban fel benne, félúton elalszanak. Bár ők, gondolom, ide sem tévednek, ha meg mégis, akkor hess, hess, galambocskáim… Sőt, tudjátok mit? Inkább maradjatok! Hozzatok egy széket, csüccs le, nézzetek körül, kölcsönadok egy könyvet és főzök egy teát! Beszélgessünk!

No, drágáim, ha valaki kedvet kapott közelebbi kapcsolatba kerülni az alkotással és ebben akár a legminimálisabb szerepet is játszhattam, már megérte leülni a billentyűzet elé! Addig is egyetek sok barackot, tele van fehérjével!... (Hahh, a mű, amely megerőszakolta és örökre elvette a barackok ártatlanságát. Már soha többé nem fogok tudni egyszerű gyümölcsként tekinteni rájuk...)

Végül pedig ezt a két kedvenc idézetem csak úgy itt hagyom. Fordítgassátok, ízlelgessétek!

Ja és még annyit, hogy:

Elio Elio Elio Elio Elio Elio Elio Elio Elio… Oliver!

“Did I want him to act? Or would I prefer a lifetime of longing provided we both kept this little Ping-Pong game going: not knowing, not-not knowing, not-not-not knowing? Just be quiet, say nothing, and if you can’t say “yes,” don’t say “no,” say “later.” Is this why people say “maybe” when they mean “yes,” but hope you’ll think it’s “no” when all they really mean is, Please, just ask me once more, and once more after that?”

“I stopped for a second. If you remember everything, I wanted to say, and if you are really like me, then before you leave tomorrow, or when you’re just ready to shut the door of the taxi and have already said goodbye to everyone else and there’s not a thing left to say in this life, then, just this once, turn to me, even in jest, or as an afterthought, which would have meant everything to me when we were together, and, as you did back then, look me in the face, hold my gaze, and call me by your name.”

Tündérfaktor:

Film: 10/10*

Könyv: 10/…7? 8? Nehéz, mert tele van mondanivalóval, ékes gondolatokkal és meghatározó momentumokkal, mégsem tudtam szórakoztató irodalom gyanánt élvezni. Persze nem is az, ez szépirodalom a felső polcról! Azt hiszem, előbb el kéne olvasnom magyarul is, hogy reálisabban lássam…

Update: Lehet, hogy nem másokat kellene reklámoznom (legalábbis manapság sajnos nem jellemző divat, hogy mások elismerésének is hangot adjunk), de a kismillió kritika között, amik eddig szembejöttek velem, olyan gyöngyszemek sorakoznak, amiket vétek lenne eltitkolni, szóval álljon itt még egy kis ajánló a teljesség igénye nélkül néhány értékelésből, amik röviden összefoglalva mind azt írják, mint én, vagyis hogy NÉZD MEG/OLVASD EL!!!

Index

Origo

Kino Dino

24.hu

7. sor közepe

Player

Manzárd Café (leglegleg!)

Könyv adatai:

Eredeti címe: Call Me by Your Name

Eredeti kiadási éve: 2007

Magyar fordítás kiadási éve: 2018

Kiadta: Athenaeum

Fordította: Szigethy-Mallász Rita

Oldalszám: 304

ISBN: 9789632933238

Képek forrása: Google képek, Pinterest