2015. szeptember 24., csütörtök

Jodi Picoult: Sorsfordítók

Miről szól:

Chris és Emily születésüktől fogva elválaszthatatlanok, már a bölcsőben is fogták egymás kezét. Nem vérrokonok, családjaik azonban olyan közel állnak egymáshoz, hogy szinte testvérekként nőnek fel a gyerekek. Aztán beköszönt a tinikor, a hormonok és a kísérletezések időszaka, párosunk pedig egymásba szeret, ahogyan azt a szülők mindig is remélték. Minden mesébe illően alakul, várja őket az egyetem, a fényes közös jövő, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Csakhogy Emily máshogy tervezi az életét és idejekorán előreugrik a „míg meg nem haltak” részhez. A lány öngyilkos lesz. Vagy megölte valaki, akinek rajta van a pisztolyon az ujjlenyomata, a ruháján Emily vére, s akire minden jel egyenesen és határozottan mutat: az eset egyetlen szemtanújára, a tárgyalására váró Chrisre.

Könyvtündér a sorok között:

Rendszeresen szidom a new adult műfajt, mégis viszonylag sokat forgatom, ugyanis kétségtelenül megvannak az előnyei: szórakoztat és offolja az agymunkát. Időnként pedig pontosan e kettő kell nekem a boldogsághoz. Ez persze nem csak kizárólag a new adultra jellemző, sok egyéb szórakoztató műfajt is említhetnék, különös tekintettel az úgynevezett nyári limonádé-olvasmányokra. Mindez azonban szép és jó egy darabig, aztán megcsömörlik az ember a semmitmondó szótengerben. S amikor már sürgető szükségét érzem valami komolyabbnak, ami elgondolkodtat, megráz, megríkat, táncol az idegeimen és érzelmeimen, átértékelteti velem saját életem vagy tanít valami fontosat a világról, annak álságos működéséről, s a benne élő pofoznivaló vagy éppen csodálatraméltó emberkékről, olyankor biztos pontra nyúlok a polcon és lekapok egy Jodi Picoult regényt!
Az már régóta nem kérdés, hogy ha kijön egy új Jodi Picoult, akkor nincs kérdés! Azonnal megy a kosárba, akár vakon is, téma-fülszöveg-borító-oldalszám, semmi sem számít, könyvek tekintetében 110%-osan megbízom ebben az irodalmi istennőben! Az alapok tekintetében nincs zsákbamacska, pontosan tudhatjuk előre, hogy 500+ oldalon keresztül fogunk elmerülni valami lélekszaggató dilemmában, a könyv bizonyos részében egy tárgyalóteremben, ahol egyik pillanatban az egyik félnek hiszünk, majd a következő mondattal már fordul a kocka, végül pedig Picoult arcon vág egy olyan csavarral, amitől leszakad és elgurul az állunk, de a döbbent fájdalom még sose esett ennyire kellemesen. Picoult stílusáról nem is óhajtok hosszasan ömlengeni. Aki még nem ismeri őt, azonnal szaladjon el a legközelebbi könyvesboltba és vegyen tőle egy könyvet! Most! Megvárom!... Szóval Picoult marha jó stílusban ír! Nem szenvedném keresztül magam a vaskos regényein, ha nem így lenne. Való igaz, hogy nem áll tőle távol a terjengősség, szereti apró részletekbe menően kifejteni minden szereplője gondolatait és érzéseit, de ettől lesznek olyan könnyen befogadhatóak a történetei, ettől tudjuk igazán beleélni magunkat már a legelső oldalaktól, mert mindenki él, mozog, lélegzik és kinyúl a lapokról, hogy kézen fogva berántson minket a könyv világába. És igazán szépen is fogalmaz az írónő, simogatnak a mondatai (bár ez lehet, hogy nem pont ebből a regényéből fog kitűnni).
Most pedig, hogy felvezetőként szétajnároztam a hölgyet és munkásságát, nézzük kicsit konkrétabban, mi is a helyzet a Sorsfordítókkal! Nos, hasonló a helyzet, de nem vagyok elragadtatva... Picoult-hoz méltó darabról van szó, átjön az oly jellemző stílus, nem rossz a vitaindító alapötlet, megvan a szokásos bírósági rész, nem hiányozhatnak a színesítő mellékszereplők, kapunk ütős jeleneteket és valami csavarfélét is, amit én személy szerint mindig úgy várok Picoult-nál, mint a messiást, úgyhogy vitt előre a kíváncsiság, végig izgatottan faltam az oldalakat, hogy kiderüljön végre a nagybetűs igazság. Csak a könyv befejezése után tudatosult bennem, hogy mennyire ki voltam már éhezve egy hasonló regényre, egy hullámvasútszerű Picoult-élményre. És ezért hálásan tettem le a könyvet, elégedetten, de mégsem lenyűgözve...
A történet egy gimnazista szerelmespárról szól, olyan kötelékkel, családi és anyagi háttérrel, amiről a többség csak álmodik, előttük a jövő, azonban idegileg feldolgozhatatlan jó dolgukban mégis az öngyilkosság gondolatával kacérkodnak. (Tudom, gonosz vagyok.) Történik is egy lődözés, amiben a királylány meghal, a szegény jófiú meg börtönbe kerül, hiszen ha csak ketten voltak a helyszínen, akkor biztos ő a hidegvérű gyilkos. Majd jön a tárgyalás. Az ügyésznek nincs nehéz dolga, a jelek nem támasztják alá az öngyilkosság-sztorit, de az ügyvéd is megtesz mindent, hogy kihúzza védencét a kaksiból, ha pedig sikerül elültetni a kétely csíráját az esküdtszékben, már nem is olyan egyszerű életfogytiglanra ítélni egy szimpatikus fiatalembert. Közben a rokonok kapcsolati hálója teljesen összekuszálódik, maguk sem értik, ki ki mellé áll, miközben a józanész, az erkölcs, a lelkiismeret mást diktálna. Ám amíg a két tábor szeme előtt csak a végkimenetel, az ítélet lebeg, egy aprósággal senki sem foglalkozik valójában: hogy mi is Az Igazság. Az a bizonyos igazság, ami most már egyedül csak Chris birtokában van.
A (tinédzserkori) öngyilkosság témájával ismét valami olyat tár elénk Picoult, amit valószínűleg most sem egy laza nyári piknik könnyed traccspartiján szedett össze. Imádom ezeket a súlyos morális kérdéseket, a véleményütköztetéseket, ahol úgy kell kialakítanod a sajátod, hogy közben hol ennek, hol annak hiszel te magad is, és azon izgulsz, hogy legalább a végére a jó oldalon állj majd (ha létezik egyáltalán ilyen). Picoult mindig mesterien ügyesen játszik az agyunkkal és szívünkkel egyszerre, és ez most sem volt másként. Hamar elpárolgott az a közel 600 oldal, végig lekötött és kíváncsian vártam a megoldást.
De, és most jön az a bizonyos DE (és, bár igyekszem ködösen fogalmazni, társulhat hozzá egy kis elszabadult spoiler adag is, vigyázat!), annak ellenére, hogy tényleg végig élveztem, mégsem éreztem magam meggyőzve, hogy a történteknek valóban így kellett lennie. Lehet, hogy ott kezdődnek nálam a bajok, hogy képtelen vagyok felfogni ezt az egész öngyilkosdit. Voltam én is tini, voltam én is nem egyszer depressziós (vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagyok és vége a világnak, sőt néhanapján vagyok még a mai napig is, melankolikus személyiségemnek köszönhetően), de körülbelül azért öngyilkosnak lenni, mert túl jó az életünk? Huh? Kapunk ugyan valamiféle magyarázatot, de hmm, nem is tudom, azért nekem ez egy kicsit szájhúzósra sikerült. Nem éreztem egyik okot sem olyan végletesen súlyosnak, hogy ne lehetett volna megbeszélni, de Emily semmit sem volt hajlandó elárulni. Én személy szerint nem tudok rábólintani, hogy igen, „jogos” volt ez a végzetes megoldás. Nem értettem Christ sem. Az írónő levezette ugyan az ő gondolatmenetét is, de ne fogjunk már minden baromságot a szerelemre meg a fiatalságra! Nem is az a bajom, hogy közreműködött, mert nem bírta elviselni lelki társa szenvedését, de hogy anélkül volt képes rá, hogy tudta volna az okát… Nope! Nem gyilkolászunk le valakit vagy nézzük végig a halálát, mint a moziban, csak mert az illető épp rossz passzban van és ezt kéri tőlünk! Főleg anélkül nem, hogy kiderítenénk, mi a konkrét probléma! És nem értem azt sem, miért nagyobb csapás felnőtt, illetve szakmai segítséget kérni, mint hagyni, hogy a másik megmurdeljen, mintha az bármit is megoldana. Szóval nem értettem én ezeket a gyerekeket a félresikerült tervükkel. Olyan morbid volt az egész elképzelés mindkettejük oldaláról. Voltak Emilynek gondjai, ez tény, nem is aprócseprő semmiségek, hajaj, de nem kellett volna, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Ha másnak nem is, Chrisnek el kellett volna mondania, mert hiszen most tulajdonképpen azért nem tudta kinyitni a száját, mert nem akarta megbántani a fiút, nem akarta tönkretenni a kapcsolatukat, illetve nem akart olyan életet folytatni, amiben nem érzi jól magát, de a választásával ugyanúgy szétzúzta a kapcsolatukat, ugyanúgy megbántotta, tönkretette a fiút, és jelenlegi állapotában sem lehet boldog, konkrétan semmilyen nem lehet ugye, merthogy meghalt… A szülők reakcióit sem mindig tudtam feldolgozni, de ebbe már bele sem megyek. Intézzük el azzal, hogy ha meghal vagy gyilkossággal vádolva börtönbe kerül a gyermeked, sanszos, hogy nem leszel a racionalitás zászlós nagykövete. (Egyébként, ha már említettem a börtönt, én nem vagyok különösebben tájékozott büntetőjogban, de milyen már, hogy fél évre lecsuknak, mert rosszkor voltál rossz helyen? Most akkor mégse úgy van, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, amíg kétséget kizáróan be nem bizonyosodik a bűnössége? Meg hogy a bűnösséget kell bizonyítani, nem az ártatlanságot? Vagy ezeket csak valami tündérmesében hallottam? Na mindegy, befejeztem a naivkodást.)
Aztán, miközben azon őrlődtem, hogy hol itt a megoldás kulcsa, s hogy mivel tudnám felmenteni Picoult-t a hanyagság alól, visszagondolva találtam egy jelenetet és rájöttem. Van az a rész, amikor a család beteg kutyájáról „gondoskodik” az apuka. Kutyás jelenetekkel mindig meg lehet engem fogni. Jöhet vértengerbe mártott embermészárlás, válogatott kínzások, kannibalizmus, csak megrántom a vállam és tovább futkározok a vadvirágos rétemen, de ha egy kutyát szenvedtetnek a sztoriban, ott elgurul a gyógyszerem. (Tudom, nem vagyok normális.) Hogy lehet egy kutyát agyonlőni azért, mert rossz a veséje és bepöppentget, de egyébként meg tök vidáman éldegél a kismuksó? Pontosítok: ?????? És nem érdekelnek a hülye magyarázatok, hogy legalább boldogan halt meg a kamu vadászat közben! Egyáltalán miért kellett meghalnia? Mert kicsit betegecske volt? Ez a jelenet viszont, azt hiszem, nagyjából magyarázatot is ad Chris tetteire is. Aki ilyen családban nő fel, ezt tapasztalja, vagy ilyen géneket örököl, ott végül is már nincs is több kérdésem, ha azt látta legjobbnak, hogy kiveszi a szekrényből és megtölti azt a k*rva pisztolyt… Viszont még mindig ott van Emily, akit sajnálok, biztos nehéz volt neki, érte trauma, nem bírta feldolgozni, oké, de az én lelketlen szememben akkor is csak egy rinyapicsa maradt…
Szó, ami szó, maradtak kérdéseim, kételyeim. Nem sikerült maximálisan megszeretnem, megértenem a szereplőket vagy együtt éreznem velük, különösen a főszereplőkkel, márpedig az nem ártana. Olvastam már jobb, érdekesebb, felkavaróbb, megmozgatóbb, megrendítőbb történeteket is Picoult-tól. Nem ajánlanám pont ezt első próbálkozásra az írónő munkásságával, későbbi regényi közt talán érdemesebb szemezgetni. Személyes kedvenceim speciel A nővérem húga és a Vezeklés. De azért most is remekül szórakoztam (már amennyire egy öngyilkosságról szóló drámai történeten lehet ugye), és bizony azért most is elpityeredtem a végén. Úgyhogy Jodi Picoult for President!
Értékelés tekintetében pedig tépelődöm és emészt a kín, hogy nyolc vagy csak hét tasak tündérporral szórjam-e meg a könyvet, s bár élvezeti értékre kaphatna akár jóindulattal kilencet is, a vége és az utólagos átgondolás és enyhe csalódottság a hetes felé fog billenteni. Különösen annak fényében, hogy azért mégiscsak egy Jodi Picoult-ról beszélünk itt, kérem szépen! Egyfelől pont ezért rágnám le a saját kezem, hogy csak ilyen kevés pontot fogok bepötyögni, másrészt meg ugyanezen okból adok mégis csak ennyit, mert Jodi Picoult többet is tud, jóval többet!

Ami a borítót és a címet illeti, akárcsak legutóbb a Vezeklésnél, most is kicsit tanácstalanul állok a dolgok előtt. A hintaló még elmegy körhintás lovacskának, ami szerepel a sztoriban, úgyhogy rendben, engedélyezem, de a Sorsfordítók cím megint nem tudom, hogy jött össze az eredeti The Pact-ből. Viszont mindkettő találó, úgyhogy nem haragszom, ám legyen! Felmerülhet a kérdés, hogy akkor egyáltalán minek hoztam szóba? Nos, szerettem volna megragadni az alkalmat, hogy panaszkodjak egy sort a kedves kiadónak – ha olvassa (ajánlom is, hogy úgy legyen!) – az új kiadásaikkal kapcsolatban. Talán egy korábbi kritikámban már puffogtam erről egy sort, de álljon itt is, hátha valaki meghallja sirámom: én nem értem, hogy az új kiadásoknál miért kell egyszer csak dizájnt váltani. Megint az Athenaeum találta ki, hogy az eddigi Picoult-k borítója a továbbiakban nem járható út, úgyhogy egész más külsővel kezdték nyomatni őket, amihez dukál ugye a régi darabok áttervezése is. Nem tudom, mi volt a koncepció, mert a régebbieket csak az új borító miatt nyilván nem szerezi be duplán az ember, így viszont még véletlenül se illeszkednek szépen a sorozatba a polcon. Bár hálisten legalább a méretük azonos. Azt hiszem, talán Coelhonál voltam kibukva legutóbb. (Az meg már ugyan ízléskérdés, de hab a tortán, hogy nekem annnyira nem is tetszenek az újragondolt variációk, bár nem is kifejezetten csúnyák. Vegyesek az érzéseim…)
De minek?
A másik dolog pedig, amit még fontosnak tartok megjegyezni, a kiadási dátumok és azok félreinformálása. Szeretik új darabokként bereklámozni ugyanis a megjelenő Jodi Picoult-kat, ami nálunk lehet, hogy először jelenik meg magyarul, ergo nekünk új, de valójában tinédzserkorú alkotásokról van szó nem egy esetben, hiszen angolul már bő tíz-tizenöt éve jött ki a Sorsfordítók, az Egyszerű Igazság, vagy a Csodalány is. Nem mintha különösebben zavarna, hiszen ami jó, az jó, de azért valahol mégsem mindegy, hogy úgy olvasok valamit, hogy ez Jodi legújabb regénye, jaj de jó, vagy annak tudatában, hogy 15 év alatt hova lehet fejlődni… (De persze félreértés ne essék, tudom, az eltelt évek még nem jelentenek garanciát arra, hogy mindig a legújabb regény lesz a legjobb.)
Na, de mindegy is, nem erről akart szólni a kritika, ez csak a bónusz volt. Tulajdonképpen borítók és kiadások ide vagy oda, egy határozott kérésem lenne csak a kiadóhoz, amiből nem engedek: továbbra is kérem a Jodi Picoult regényeket! Felőlem újság- vagy vécépapírba is csomagolhatják, ha az lesz a trendi, csak jussak hozzá!

Tündérfaktor:
10/7


Könyv adatai:
Eredeti címe: The Pact
Eredeti kiadási éve: 1998
Magyar fordítás kiadási éve: 2014
Kiadta: Athenaeum
Fordította: Szieberth Ádám
Oldalszám: 560
ISBN: 9789632933191

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése