Joanne Harris: kékszeműfiú

Miről szól:

„Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt – Fekete, Barna és Kék.

Fekete volt a legidősebb, mogorva és kötekedő.

Barna a középső, félénk volt és buta.

De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos.”

Könyvtündér a sorok között:

Gyanútlan olvasóként a fenti sorokat találtam a hátsó borítón, aminél többet nem is árul el magáról a könyv, mégis rögtön felkeltette az érdeklődésem. Rövid, tömör, figyelemfelkeltő, ütős ismertető. Meg is csapott egy jó kis csavaros krimi-thriller illata. Valahogy mégis éveket váratott magára a beszerzés – talán a hossza, vagy még inkább a kiadó miatt (nem rajongok ugyanis az Ulpius-házért) –, de aztán a véletlen úgy hozta, illetve a Moly.hu-s regisztrációmnak köszönhetően kiderült, hogy egy kedves barátnőmnek megvan a könyv és szívesen kölcsönadja. (Érdekességként jegyezném meg, hogy neki is megvan már 3 éve, de még ő sem olvasta. Hmm, így utólag belegondolva lehet, hogy legközelebb vennem kéne ezeket az égi jeleket…)

Hol is kezdjem… Szóval van egy ürge, aki webnaplót ír, ahol a valóságot vegyíti a fikcióval. Saját életéből meríti a történéseket, gyerekkorától ismerhetjük meg nem túl felhőtlen hétköznapjait, köszönhetően testvéreinek és egy jégcsaphoz hasonlóan melegszívű, zsarnok és elmebeteg édesanyjának. Meglehetősen sok az őt körülvevő, általa kevésbé kedvelt egyének véletlen vagy megsegített elhalálozása, ugyanakkor az is kiderül, hogy főszereplőnk egy írókurzus hallgatója is, vagyis teljes a káosz az igazságot illetően. Az egész könyvben ezeket, illetve még egy szereplőnek a blogbejegyzéseit követhetjük nyomon, amit lehet, hogy valami trendi stílusbeli újításnak szánt a szerző, de szerintem felesleges volt, sőt már-már zavaró. Például minden fejezet a bejegyzés fejlécével kezdődik: szerző, dátum, hangulat, hallgatott zene – abszolút lényegtelen információk, egy idő után ezeken már kapásból átsiklottam. A kommenteket szintén szükségtelennek találtam. Egyébként Meg Cabottól olvastam már ilyen e-maileken, chateléseken alapuló regényeket már több mint 10 éve, akkor még bejött ez az ötlet, Joanne Harrisnél viszont valahogy nem működött. Nem hogy nem ad hozzá a sztorihoz, nem lesz tőle friss, élettel telibb, még le is von az élvezhetőségből, mert egyrészt a nickname-ek mögé bújtatott karakterekhez nagyon nehéz kötődni, főleg, hogy annyit csűri-csavarja a dolgokat az írónő, hogy egy idő után már azt se tudjuk, hogy melyik név kit is takar valójában, illetve a regény egységét is megbontja kissé ez a koncepció, hogy hol nyilvános a bejegyzés, hol korlátozott hozzáférésű, egymásnak ellentmondó információkkal. De nem is ez a legnagyobb probléma. Sokkal inkább az, hogy aki egy manipulatív, notórius hazudozó, zakkant sorozatgyilkos tollából kifolyt szóhalmazon próbál kiigazodni, az ne lepődjön meg, ha a végére már azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány… Persze ettől még nem lesz fair, hogy a 600 oldalon való átvergődés után nem kapunk válaszokat, merthogy ez a helyzet. Az én örök mumusom, amikor nem ad választ a könyv arra a kérdésre, hogy mi a bánatnak is szenvedtem magam végig rajta!

Az az igazság, hogy már az elején sem voltam elragadtatva. Ahogy azt már korábban is említettem, a ratyi könyv biztos jelzőrakétája a bealvás. És ez sajnos többször meg is történt velem már az első száz oldalon is, de naiv és jóhiszemű fejemmel úgy gondoltam, hogy nem szabad feladni, biztos azért lett 600 oldal, mert ki fognak még itt derülni olyan okosságok, hogy lemegyek hídba. De nem. Az is nagy bölcsesség ugyanis, hogy ha már sz@r, legalább legyen jó hosszú is, hogy tovább tartson az élvezet… Vagyis mazochistáknak igazán megéri az árát!

Ami engem speciel még zavart a történetben, az a szinesztézia bevonása volt, ami elég furán hangozhat, mivel központi szerepe van a dolognak, konkrétan a kiindulási alap, a konfliktus forrása volt ez a különleges jelenség, de így olvasni róla koránt sem volt olyan érdekes. Sőt sokszor már kifejezetten idegesített, hogy miért kell minden szóhoz, látványhoz, ízhez, szaghoz, hanghoz valami színt társítani, illetve nem csak színt, hanem egyéb ingereket, pl. ízeket, szagokat. Ezek a leírások sokszor túl voltak bonyolítva és csak növelték az oldalszámot, az olvasásélményhez meg nem különösebben adtak hozzá.

Ahhoz képest, hogy gyilkosságokkal kecsegtet a ismertető, összességében végtelenül unalmas. A legvégére érkezik egy kis akció, de a könyv 99%-a egy beteg elme ismételt ömlengése saját magáról, amiből ráadásul a végére sem igazán derül ki, hogy akkor most a gyilkosságok valóban azok voltak, vagy csak véletlen egybeesések, és ha már, akkor egyáltalán ki követte el őket, és végül ki ír róluk? Naggggyon zavaros az egész, de ez megbocsátható bűn lenne, ha a végén a helyére kerülnének a dolgok. Harlan Cobent is például ezért olvasok, mert a végéig csak kapkodod a fejed, hogy ki kicsoda, ki kivel van, ki mit akar, de aztán elvarrja a szálakat és visszagondolva megemeled a kalapod, hogy ez igen, jól megkeverte azt a Rubik kockát, de ki tudta rakni, ügyes! Vagy ilyen volt pl. nemrég Gillian Flynn bestsellere, a Holtodiglan is. Ellenben Joanne Harris fogalmam sincs, hogy mit akart ezzel a könyvével, mert a soraiból sajnos nem derül ki, hogy mi volt a célja, ha egyáltalán volt konkrét elképzelése.

És ha még nem lenne elég, hogy hosszú is, rossz is, zavaros is és elvarratlan, tegyünk rá még egy lapáttal azzal, hogy logikailag is bukfencezik a mű. Most elárulom a nagy hatalmas SPOILERt, ami amúgy egy idő után sejthető is, meg hiába spoiler, az egész zavarossága miatt nem egy Heuréka élményt lövök le vele, és ha most valaki megmagyarázná nekem, hogy valójában a szomszéd Béla bácsi volt a gyilkos, akkor se jutnék közelebb a megvilágosodáshoz. Lényeg a lényeg, hogy az anya keze is durván sáros, sőt ő a gyilkos, vagy legalábbis ő is gyilkolt, vagy a fene tudja igazából… Mindenesetre azzal zárul a könyv, hogy mikor Kékszeműfiunk kezd révbe érni, hőn gyűlölt édesanyja meggyilkolására végre megszületett a terv, ami már folyamatban is van, akkor hogy, hogy nem, mutter vészjóslóan megjelenik a színen. Aztán persze Harris ezt is rád bízza, hogy találd ki, hogy tényleg ő volt-e az, mivel Kékszemű csak a blogjába pötyögi, hogy jujj jön fel mami a lépcsőn, de hátranézni már nem mer, illetve a végkimenetel sem tisztázott, hogy megtörténik-e a leszámolás, és ha igen, ki gyilkol le kit. Tulajdonképpen whatever, ezen a ponton már csak egy cél lebegett előttem, hogy az utolsó pár oldalon átvergődjem végre magam és visszaadhassam a hosszú hetek óta kölcsönzött könyvet. Amin azonban utólag elgondolkoztam, hogy ha Kékszeműfiú épp a halálán vergődik, mert előtte ancikája megmérgezte a gyümiturmixszal, majd azon retteg, hogy tényleg az anyja jön-e fel a lépcsőn, akkor miért nem azzal foglalkozik, hogy magához ragadjon valami éles/nehéz/ütő/szúró/vágó eszközt, hogy legalább védekezni tudjon, ha tényleg a mama jött vissza a végső leszámolásra, ahelyett, hogy a blogjával babrál? Vagyis teljesen életszerűtlen volt a jelenet annak tudatában, hogy most egy közzétett blogbejegyzést olvasok. Egyrészt blogot nem lehet real time-ban írni, ebből kifolyólag nem tudtam izgulni a főszereplőért, mert tudtam, hogy a sztori valószínűleg utólag van megörökítve. Ha viszont ez igaz, abból az következik, hogy Kékszeműfiú túlélte, vagy az egészet csak kitalálta, vagy nem is az anyja jött, vagy negyedik opció, hogy nem is Kékszeműfiú írta a blogot, hanem esetleg az anyja, vagy pedig még inkább Joanne Harris, és az egész csak egy félresiklott agymenés, ami fikciónak is édeskevés!

Tehát a könyv egy kezdődő akció, végső leszámolás közepén ér véget, mintha kifogyott volna a tinta és Harris is úgy érezte volna, hogy „a p*csába már, hogy írom itt ezt a sz@rt 600 oldala és még a tollam is kifogy, kész, én befejeztem, I’m off, bitches!”:D Én meg csak pislogtam szerényen. Sőt az egész könyvben az okozta a legnagyobb döbbenetet, mikor rá kellett jönnöm, hogy az utolsó fejezet után még van néhány oldalnyi ismertető más Ulpius-házas kiadványokról, én meg csak vígan lapoztam volna tovább, hogy jujj most már nagyon közel vagyunk a megoldáshoz, az utolsó fejezetben tuti kiderül minden… de nem volt utolsó utáni fejezet, úgy ért véget, hogy fel se tűnt, hogy az volt a vége. Merthogy nem volt vége! Grrrrr!

Talán a könyv egyetlen értékes mondanivalója mégis a blogos megvalósításhoz kötődik, ez pedig az internet és az azon való létezés, annak veszélyei,  a monitorok mögé bújás, az álszemélyiségek felöltése, mások és önmagunk félrevezetése, becsapása, félreismerése látatlanul, ismeretlenül, néhány kommentből, bejegyzésből, kiragadott szövegfoszlányból ítélve. Meg persze elgondolkodtató a családon belüli erőszak, a lelki (és fizikai) terror, a "mérgező" anyák, szülők és az ezekből adódó személyiségzavarok témája is, de ezek akkor is elgondolkodtatóak, ha csak egy cikket olvasok róluk, a Kékszeműfiú pedig 600 oldala ellenére sem fejtette ki mélyebben ezeket a kérdéseket. Illetve még a könyv eleje tájékán volt egy érdekes, ironikus gondolatmenet, amin kuncogtam egy sort, és amikor még reménykedtem a csodában, de ezt most bemásolom, úgyhogy ezért már nem kell megvenni a könyvet!

„Mindig is nagyra értékeltem a takaros, szép gyilkosságokat. Nem mintha sok volna, amit érdemes ebbe a kategóriába sorolni. A gyilkosok többsége kiszámítható, a gyilkosságok jórészt zűrösek és elcsépeltek. Nem gondolják, hogy már önmagában az is bűn, hogy az élet elvételének nagyszerű aktusa ennyire megszokottá, a művészi tökélytől ennyire mentessé vált?

A képzeletben nincs olyan, hogy tökéletes gyilkosság. A filmeken a rosszfiú – aki szinte mindig zseniális és karizmatikus – elkerülhetetlenül elkövet egy fatális hibát. Elsiklik a részletek felett. Nem tud ellenállni a kérkedés kísértésének, vagy elveszti a fejét, esetleg valami ironikus gyarlóság áldozatává válik. Bármilyen sötét is a cukormáz, a filmeken a vaníliabelső mindig átsejlik: boldog befejezés az arra érdemeseknek, a rosszfiúknak börtön, szívlövés, vagy, ami még jobb: egy drámaian kielégítő, bár statisztikailag valószínűtlen zuhanás egy magas épület tetejéről, amivel megszabadítják az államot a büntetés terhétől, a hőst pedig attól a bűntudattól, ami azzal jár, ha neki magának kell agyonlőnie a gazfickót.

Nos, véletlenül tudom, hogy ez nem igaz, mint ahogy azt is, hogy a gyilkosok jobbára nem zseniálisak, nem is karizmatikusak, hanem sokszor a normálisnál is átlagosabbak és meglehetősen unalmasak, és a rendőrséget úgy maga alá temeti a papírmunka, hogy a legegyszerűbb gyilkosságok – a késelések, a lövöldözések, az eldurvult kézitusák, a bűncselekmények, amelyek elkövetői, ha egyáltalán elhagyják is a helyszínt, a legközelebbi kocsmában elkaphatók – átcsúsznak a rendszer lyukain.

Ha úgy tetszik, nevezzenek romantikusnak, de valóban hiszek a tökéletes gyilkosságban. Az igaz szerelemhez hasonlóan itt is minden az időzítésen és a türelmen múlik; meg kell őriznünk a hitünket, nem szabad elvesztenünk a reményt, carpingolnunk kell a diemet, meg kell ragadnunk a napot…”

Nekem ez volt az első találkozásom Joanne Harris munkásságával, bár a Csokoládé már évezredek óta a polcomon figyel. Van egy olyan érzésem, hogy a Kékszeműfiú nem egészen Harris átlagos stílusát tükrözi, úgyhogy, majd ha már nincs mit olvasnom, adok neki még egy esélyt, de ez nem mostanában lesz, mert egyelőre elég volt a szenvedésből, inkább carpingolom a diemet!

Kritika ide vagy oda, drága Ági, a.k.a. Dorabella, ezúton is ezer köszönet a lehetőségért! :)

Tündérfaktor:

10/2

Könyv adatai:

Eredeti címe: blueeyedboy

Eredeti kiadási éve: 2010

Magyar fordítás kiadási éve: 2010

Kiadta: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 600

ISBN: 9789632544052