2013. december 5., csütörtök

Dan Brown: Inferno

Miről szól:

Az ismét Superman jelmezbe bújt Robert Langdon professzor legújabb világmegmentő kalandja ezúttal Olaszországban, ahol is a nevezettességeket körülrohangászva, mint a mérgezett egér főhősünk és elengedhetetlen bombanő oldalbordája egy őrült tudós népességtizedelő szuperjárványának kitörését igyekszik megakadályozni, miközben több tucat kétes eredetű kommandós kergeti őket, hogy keresztbe tegyenek… vagy, hogy segítsenek nekik? Senki sem az, akinek látszik!

Könyvtündér a sorok között:

            Kezdjük azzal, hogy ahogyan azt már az előzetesben is írtam, én nagyon szeretem Dan Brown regényeit, olvastam mindet és többé-kevésbé, de igazából kivétel nélkül tetszett is mindegyik. Alig bírtam letenni őket, annyira magával ragadtak a kalandok, a rejtvények és az anagrammafejtés… És ami talán a legfontosabb, hogy mindegyik könyvében az akció mögött van egy nagyon érdekes gondolat, ami további töprengésre készteti az olvasót, még akkor is, ha ez az alapgondolat nem egészen felel meg a valóságnak, de olyan szépen le van vezetve, hogy maximálisan hihetőnek tűnik.
       Ezekkel a korábbi pozitív élményekkel ellentétben az Infernót olvasni egy kis stílusos túlzással majdhogynem maga volt a pokol… Nálam a sz@r könyvek biztos jelzője az a félreérthetetlen fizikai reakció, hogy egyszerűen elalszom rajtuk. Akció-kaland-thriller regények esetében ez a kiváltott hatás különösen kellemetlen, azt hiszem, úgyhogy az Infernóra nézve is elég ciki volt, hogy most is többször elbóbiskoltam a végtelen nagy izgalmak közepette, mint egy jóllakott óvodás a csendespihenő alatt.
Nagyon nehezen indul a könyv, bár már az első oldalakon azonnal megy a menekülés életre-halálra, van itt fejlövés, amnézia, gyilkosság, kórházi pizsiben taxival menekülés csinos doktornő oldalán, de mivel még fogalmunk sincs, hogy mi miért történik, nem okoz körömrágcsáló perceket ez a nagy akciózás. Aztán a kezdeti fenenagy izgalmak folytatódnak további száz oldalakon keresztül úgy, hogy még mindig lényegében fogalmunk sincs, hogy miért futkorászunk keresztbe-kasul Firenzén. Mindezt tesszük úgy, hogy ha könyvesboltos lennék, nehezen tudnám eldönteni, hogy a könyvet a regények, vagy az útikönyvek polcára pakoljam-e, mert olyan részletes leírásokat kapunk a legutolsó sikátor macskaköves talajának negyvenhárom és feledik sorában elhelyezett tégladarab csücskének kopásáról is, hogy ha Firenzében járnék, felvennének idegenvezetőnek, mert már jobban ismerem a várost, mint a lakói. Minden egyes turistalátványosság épületének részletes elemzése történelmileg és építészetileg valamennyire megszokott már Browntól, de itt rettentően irritált. Sokszor ráadásul a terjengős leírásoknak semmi köze a történet folyamához, mert szerintem baromira nem lényeges, hogy XY intézményt melyik égtájról, milyen irányból, melyik utcán, milyen sebességgel közelítjük meg. Ettől nem fogom tudni jobban magam elé képzelni a helyszínt, ez maximum a firenzeieknek dobogtathatja meg a szívét, engem eléggé hidegen hagyott, pedig már én is jártam ott anno.
Másik végtelenül idegesítő írói eszköz a rengeteg ismétlés. Annyira nagy titkok és rejtvények nem szerepeltek azért a könyvben, hogy két oldalanként kelljen ismételgetni őket, nehogy az olvasó elfelejtse mit is írt pontosan Dante a művében, vagy mi is volt az a tíz betűs feladvány, amit meg kéne fejteni, vagy mi is volt az a három szó, amit Langdon látomásában mondott az ősz hajú hölgy. Ennyire azért nem hülye az olvasó, hogy ezek kimenjenek a fejéből.
És ha már az idegesítő részeknél tartunk, ez csak egy személyes meglátás, ami tulajdonképpen nem von le a könyv élvezhetőségéből, de mivel ennyi minden bajom volt az egésszel, ez is egyre inkább szemet szúrt, hogy miért kell mindenkinek ilyen superhuman-nek lennie? Már Langdon is önmagában megmosolyogtató, hogy szimbólumkutató egyetemi professzor létére nem elég, hogy annyira okos és művelt, hogy ha nem Tom Hanks-szel azonosítanám, akkor azt képzelném, hogy háromszor akkora feje van, mint egy átlagembernek, de hogy még egy adonisz is, akibe minden nő korra tekintet nélkül bele van esve, mint vak ló a szakadékba… ja és még gazdag is... felháborító! De ez hagyján, mert hiszen ő a főszereplő, szóval elnézzük neki, hogy Supermant is legyőzné közelharcban. De akkor jön Sienna, alias oldalborda, aki meg nem elég hogy szőke bombázó, még hiperszuperintelligens csodagyerek is, akinek akkora az intelligenciahányadosa, hogy Langdon azt se tudta, hogy egyáltalán létezik ilyen magas, és persze mindemellett orvos is, meg tökéletes színésznő, aki mindenkinek túljár az eszén. Aztán ott van a WHO-vezér Elizabeth Sinskey, aki fehér hajával szintén egy gyönyörűséges látomás, de még a főgonosz is magával ragadó jelenség. Szóval lehet, hogy csak irigykedem, de ne legyen már mindenki világszép és világokos…
Na de a negatívumok mellett van azért pozitívum is, csak nem sok. A 142. oldalon a 22. fejezetben derül ki az a bizonyos alapgondolat, felvetés, amiről beszéltem korábban, és ami szerencsére ebből a könyvből sem hiányzik. Nagyon érdekes és aggasztó belegondolni a túlnépesedés sebességébe, következményeibe, lehetséges kiküszöbölésébe és annak morális kérdéseibe. Őszintén szólva ez az egyetlen momentum, amiért megérte elolvasni a könyvet, mert a körítés botrányosan unalmas és rétestésztára nyújtott. Körülbelül a ¾-énél derül csak ki a nagy csavar, hogy senki sem az, akinek hittük. Innentől beindulnak az események és még kicsit tán izgulhatunk is az utolsó 150-200 oldalon, csak sajnos ennyi szenvedés után én úgy éreztem, hogy itt már késő elkezdeni feljavulni. Ráadásul a magyarázat erre az egész hercehurcára is kicsit sántít, illetve bár logikai buktató talán nincs benne, de azért elég túlzásnak tartom. A vége sem volt rossz amúgy, amikor kiderül, hogy mit is tud az a bizonyos járvány, meg úgy egyáltalán a végkifejlet, hogy hogyan sikerül vagy nem sikerül megakadályozni az elterjedést, amit most nem árulok el, mert nem akarom lelőni azt a kevéske poént, ami minimálisan élvezhetővé teszi ezt a mellesleg szép borítójú könyvet.
Összességében nagy-nagy csalódás volt ez most Dan Brown-tól, ami ha a fülébe jutna, valószínűleg nem hatná meg, tekintve, hogy mennyit kaszálhatott a kiadással, márpedig az az igazság, hogy valószínűleg sokan üres lapokkal is megvették volna, csak mert rá van írva a neve. Nálam se volt kérdés egy pillanatig se, hogy be kell szerezni, de most már jó lenne, ha inkább valami Langdon-mentessel próbálkozna, mert kezdem unni a fazont.

Tündérfaktor:
10/4


Könyv adatai:
Eredeti címe: Inferno
Eredeti kiadási éve: 2013
Magyar fordítás kiadási éve: 2013
Kiadta: Gabo
Fordította: Bori Erzsébet
Oldalszám: 656
ISBN: 9789636897079

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése