Jandy Nelson: Neked adom a Napot

Miről szól:

A méltán többszörös díjnyertes regény a tizenéves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude történetét meséli el, akik felosztják egymás között a világegyetemet, kitalálják egymás gondolatait, egyszerre lélegeznek, képtelenek kő-papír-ollót játszani, mert mindig ugyanazt mutatják, egyikőjük a benne rejlő világ színeivel fest, másikuk a külvilág fényeiben fürdőzik, ám érzékeny művészlelküket szétzilálja egy családi tragédia, mely alapjaitól építi újjá személyiségüket és sodorja külön keringési pályákra a testvéreket. Az elfojtott titkok a begolyózás veszélyével fenyegetik az ikreket, melytől csak az egymás iránti őszinteséggel és talán a szerelem segítségével szabadulhatnak, s térhetnek vissza újra önmagukhoz és egymáshoz.

Könyvtündér a sorok között:

Jandy Nelson regényéről már a beszerzése pillanatában éreztem, hogy olyasmi lesz, amit egyenesen az én szívemnek írtak, mégis 4-5 évet kellett várnia türelmesen a könyvespolcomon, mire sort kerítettem rá. Ifjúsági irodalomról lévén szó, ez azért veszélyes, mert nekem se lesz már kevesebb ősz hajszálam...

Nagyon erősen indított a könyv, az első oldalak stílusa rögtön igazolta is, hogy imádni fogom. Aztán pár oldallal később ugyanez a stílus kezdett elburjánzani, és eluralkodott bennem a szörnyű gyanú, hogy a kacifántos mondatvirágok a történet fejére fognak nőni. A könyv felére rendesen besokalltam tőle, hogy minden apró mozzanat olyan teátrálisan van megjelenítve fura képekkel, hasonlatokkal és szokatlan szóhasználattal – ami egyébként nem tudom, hogy kizárólag a fordítás számlájára írható-e, mivel eredeti nyelven nem volt hozzá szerencsém, de kétségkívül meglehetősen egyedi lett a magyar változat (a vélemények alapján durván kapott is hideget-meleget...). Szerencsére azonban nem ezzel ért véget a hullámvasút, ugyanis a második felére már képtelenség volt letennem a könyvet. A stílusa is újra magához édesgetett és a történetszálak is gyönyörűen egymásba fonódtak a végére. Igazi lélekmelengető kategória, mely a benne rejlő tragédiák ellenére is egy bárányfelhős nyári vasárnap délutánt idéző kis csoda.

A történet főszereplői Noah és Jude, az ikerpár. Kamaszkorukat kísérhetjük végig váltott narrálással (bár ha jól számoltam, össz-vissz nyolc fejezetből áll az egész mű, szóval nem sűrűn cserélődik az elbeszélő). Noah 13-14 évesen mesél, Jude pedig 16 évesen kapcsolódik a sztorihoz. A kettő között kimaradt pár évet egy családi tragédia árnyékolja be, az ikrek édesanyja autóbalesetben meghal, s ennek okai és következményei drasztikusan megváltoztatják a két idősík közötti életüket. De nem csak anyjuk elvesztése taszítja káoszba a testvéreket, az elfojtott titkok, féligazságok, félreértések, az egymás melletti elbeszélés és a rivalizálás sem tesz jót a harmóniának. Lelki békéjük felborulásával az ikrek személyisége is a feje tetejére áll.

Kezdetben Noah a művészlelkűség mintapéldánya, minden éber pillanatában fest, ha nem kézzel, akkor gondolatban (zárójelben ezeknek az elképzelt műveknek címet is ad, amik remekül illusztrálják az érzéseit), nincsenek barátai, szorongó különc csodagyerek, aki ráadásul meleg, amit persze igyekszik titkolni. Minden vágya, hogy képzőművészeti suliba járhasson, és hogy kölcsönösen egymásra találjanak végre Briannel, a szintén csodabogár világűrmániás, meteoritgyűjtő szomszéd sráccal, aki azonban furcsaságai ellenére sokkal könnyebben illeszkedik a többi tini társaságába is megnyerő beszélőkéjének és baseball tehetségének köszönhetően. Jude-nak is vannak művészi hajlamai, ám ő Noah szavaival élve egy a „darázslányok” közül, akik szörfözni járnak a tengerpartra, csicseregnek, fiúznak és egyre rövidebb szoknyákat hordanak. Különböznek tehát, szüleik, főleg anyukájuk szeretetéért ádáz küzdelmet folytatnak, mégis elszakíthatatlan a köztük lévő kötelék. Mesebelien egymásra vannak hangolódva, érzik, tudják a másik gondolatát, befejezik egymás mondatatit, egy rugóra jár az agyuk, és viták ide vagy oda, mélységesen szeretik egymást.

A tragédia után azonban kipördül a világ a tengelyéről és az ikrek magukat hibáztatva, önmagukból teljesen kikelve próbálják feldolgozni a történteket. Noah nem fest többet, nem került be a képzőművészetire, helyette belevetette magát a helyi fiatalok társaságába, darázslányokkal haverkodik és sziklaszirtekről ugrál a tengerbe. Ezzel szemben Jude-ot felvették a művészeti iskolába, ahol kétségbeesve igyekszik agyagból, majd kőből alkotni valamit, amivel kiengesztelhetné édesanyja kísértő szellemét, miközben bő kapucnis felsők alá rejti magát, amiknek zsebében (sőt néha másokéban is) hóbortos nagymamája szellemének és „Bibliájának” utasításai nyomán vöröshagymákat, mindenféle növényeket, kagylókat, köveket, gyertyacsonkokat és egyéb tárgyakat rejteget, bevonzván a jó szerencsét és távol tartva a fiúk nemkívánatos ostromát. A két testvér mintha helyet cserélt volna, s bár továbbra is szeretik egymást, már alig állnak szóba a másikkal. De végül – talán ezzel még nem árulok el túl sokat, mert hát mi mást várhatna az ember egy ilyen könyvtől, mint happy endet? – mindenki békére lel, mikor a fájó titkok lelepleződnek, az ikrekre pedig rátalál még a kozmikus szerelem is.

Képek forrása: Pinterest

Képtelenség a sztorit spoilerek nélkül elmesélni, olyan szorosan kapcsolódnak egymásba a szereplők történetszálai, mind fontos szerepet játszanak/játszottak a helyzet kialakulásában, mindegyikük tett olyasmit, amivel tóba hajított kavicsként keltettek cunamivá tornyosuló hullámokat, vagy rebegő pillangószárnyakként okoztak tornádót egymás életében. Rengeteg témáról mesél a könyv, amiket felsorolni is nehéz, mégsem tűnik egyik sem se soknak, se kevésnek, kidolgozatlannak vagy erőltetettnek. Tökéletesek az arányok. Természetesen szól a testvérek, azon belül is az ikrek közötti különleges viszonyról, annak minden csodaszámba menő bájával és negatívumával együtt, a családi dinamikáról, szülő-gyerek kapcsolatról, hűtlenségről, megcsalásról, válásról, gyászról, az elfojtott titkok okozta károkról, babonákról, igazi sorsszerű szerelmekről, másságról szexuális orientáció és egyéb különcségek tekintetében, beilleszkedésről, megfelelni vágyásról és önmagunk felvállalásáról, kortársak elfogadásáról vagy zaklatásáról, művészetekről, az alkotás jelentőségéről, és még sorolhatnám.

A negatívumokat nézve, ahogy azt már említettem a bevezetőben, a stílus időnként valóban sok volt. Szerves része a történet hangulatának, úgyhogy összességében megbocsátható, ettől is különleges, ugyanakkor néha mégis kicsit izzadságszagú a sajátos kifejezések használata. Ettől egy darabig úgy is tűnt, hogy a könyv megreked egyfajta stílusgyakorlat szintjén, ami bemutatja, milyen választékosan és egyedin tud fogalmazni a szerző (és/vagy a fordító), illetve milyen különleges karaktereket tudott kitalálni, de igazán izgi történetre talán már nem maradt ihlet. Attól is megijedtem kissé, hogy Sweetwine nagyi és az anyuka szellemének meg a sok babonás butaságnak a hangsúlyozásával átsodródunk egy misztikus Szellemekkel suttogó/Született médium vonalra, de szerencsére némi misztikum bevonása mellett azért többségében maradtunk a realitás talaján.

"Hol kujtorog Ralph?"

Ezzel a kettővel véget is ért a szemöldökráncolós részek sorolása, minden másért erősen ajánlott belevetni magunkat ebbe a lenyűgöző történetbe. Fantasztikusan különleges figurákat ismerhetünk meg, nem csak Noah és Jude személyében, de az összes mellékszereplőben is, legyen szó a szintén művészlélek édesanyáról, a tudós édesapáról; a zakkant, karizmatikus spanyol szobrászról, Guillermóról, aki Jude-nak segít megalkotni művét, de nem ez az első alkalom, hogy befolyással van a család életére; Oscarról, a brit akcentussal, bőrdzsekivel és motorral hódító, diákoknak aktmodellt álló fiatalemberről, aki még a fiúkat rendületlenül visszautasító Jude-ot is elvarázsolja; Noah végzetéről, a kavicsos bőrönddel közlekedő, kalapos Brianről; vagy akár a szomszéd papagájáról, aminek be nem áll a szája és állandóan Ralphot keresi, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda, de a végén még erre is fény derül. A legnagyobb hangsúly azért mégiscsak az ikreken és az ő kapcsolatukon van. Kétségbevonhatatlan szeretetük mellett kegyetlen és meggondolatlan dolgokat is művelnek egymással, de végül minden helyrekerül, s ahogyan idáig jutunk, az tanulsággal szolgál arra, hogy nincsenek véletlenek. Remekül felépített történet, igazi katarzisokkal a végén. Szerettem is volna hagyni néhány oldalt másnapra, mert az kincset ér így az unalmas koronás hétköznapokon, de képtelen voltam félretenni…

Pontozásügyileg adnék én maximális értékelést, tudniillik bekerült a kedvenceim listájára is, ami nem olyan könnyű, de mint írtam, voltak azért fenntartásaim kábé a regény feléig, amiket nem felejtettem el, ezért ugyan tíz csillagpor szétszórását nem tartanám fairnek, de a kilences azért érdemel még egy extra csillagnyomdát. Olvastam, hogy a filmes jogokat is megvették már, úgyhogy remélhetőleg hamarosan forgatnak belőle filmet, bár kétlem, hogy ezt a hangulatot vászonra lehetne vinni, ahelyett, hogy újabb klisés YA adaptáció szülessen belőle, de ha szerencsések vagyunk, filmen is nekünk tudja majd adni a Napot.

Tündérfaktor:

10/9*

Könyv adatai:

Eredeti címe: I’ll Give You the Sun

Eredeti kiadási éve: 2014

Magyar fordítás kiadási éve: 2015

Kiadta: Libri

Fordította: Komáromy Rudolf

Oldalszám: 425

ISBN: 9789633103180

Képek és GIF-ek forrása: Pinterest