Jojo Moyes: Miután elvesztettelek

Miről szól:

Will halála után Lou nem találja helyét az életben, hiába a kinyílt látókör, a világjárás, az önismereti utazások. A hirtelen jött rövidke boldogság szerelmének elvesztésével hamar elpárolgott. Maradtak a fájdalmas, szürke hétköznapok, a gyász, a magány, és a küzdelem a depresszió árnyaival, amik egy éjjel egészen a tetőterasz szélére sodorják a lányt, s egy véletlen baleset folytán le onnan. Lou kénytelen visszaköltözni szüleihez, amíg fel nem épül, és csoportterápiára is elkezd járni, mert nem csak törött csontjainak van szükségük a gyógyulásra. Lelke szép lassan kezd magához térni hibernált állapotából, ám a múlt nem enged: egy tizenhat éves lány kopogtat az ajtaján és azt állítja, ő Will lánya...

Könyvtündér a sorok között:

(Igen, tudom, máris ellőttem egy gigaspoilert, bocsi! De ez nem egy krimi, azért nem egy „ki a végén a gyilkos” kaliberű dolgot árultam el… A könyvben is elég hamar érkezik a kiscsaj és nem titkolja azt sem, hogy ki ő, kb ez a második mondata a csókolom után. Úgyhogy ha valaki esetleg csak azért venné meg a könyvet, mert izgatja az ismertetőből, hogy ki lehet az a rejtélyesen felbukkanó személy Will múltjából, hát most már tudja. Csak ezért ne perkálj érte!)

A Mielőtt megismerteleket imádtam, 10pluszcsillag-os gyöngyszem lett, olyannyira, hogy eredetileg letöltve olvastam, de aztán meg kellett vennem, hogy legyen mit a polcra helyezni (vagyis a préselni helytállóbb kifejezés). Szóval nem volt túl nagy a dilemma, hogy vajon kíváncsi vagyok-e a második részre. Nem is érdekelt a fülszöveg, ugrott a kosárba a könyv. És azt hiszem, ez a pár felvezető mondat tökéletesen le is írja a csalódás egyenletét.

Na jó, ez az utolsó mondat talán kicsit erős volt és több szempontból sem teljesen fedi a valóságot. Egyrészt olvastam már remek folytatásokat – bár lehet, hogy csak kivétel erősíti a szabályt –, másrészt nem volt azért ez sem akkora csalódás, legalábbis nem volt kifejezetten rossz, de az elsőhöz mérten, hát elég kis harmatos próbálkozásnak tűnt. (Mondjuk az írónő biztos jól járt vele anyagilag az első könyv és az azóta megjelent filmadaptáció sikere (?) után.)

Emlékszem, az első regényben nagyon szerettem Lou meg az egész könyv humorát. Lehet, hogy azt is csak az idő szépítette meg ennyire, de most valahogy töredékét kaptam csak vissza, egyáltalán nem szórakoztatott annyira. Ahogy maga a történet sem kötötte le minden idegszálam, és a gombóc sem akart a torkomon akadni közben. De nehéz is lett volna felülmúlni az első részt bármilyen tekintetben is. Nem is illene összehasonlítgatni a kettőt, hiszen az új rész sztorija egészen másról szól, mint az első, vannak új karakterek, új problémák, új konfliktusok. Bár az első rész sem volt egy limonádé áztatta leányálom, ha már csak Will bénultságára gondolunk, hát még ha hozzávesszük a végkifejletet, mégis az első rész alapvetően egy romantikus love story egy nagyon szerethető szeleburdi csajszival a középpontban és egy betegsége ellenére is lefegyverzően sármos pasival az oldalán. Ehhez képest most kapunk egy új, gyász mardosta Louisát, Willt ugye nem kapjuk vissza, viszont adnak helyette egy minden létező tinédzserbúval megáldott, sajnálatra méltó, de legtöbbször csak végtelenül idegesítően hisztis, füstös-piás-partiállat hölgyikét, meg egy egész csoportnyi hozzátartozójukat elvesztett új arcot, későn érő emancipációs törekvések okozta majdnem házassági válságot, rémes munkahelyet még rémesebb főnökkel, vagyis kilátástalanságot és szenvedést új főszereplőkként.

Mondjuk ez még nem feltétlen baj, mert a melankólia a középső nevem, szóval egyáltalán nem állnak távol tőlem ezek a témák sem (sőt!), viszont ahhoz meg valahogy mégsem volt elég komoly, hogy nekem is igazán fájjon (nem úgy, mint például az első rész végén, ugye). De történetvezetésileg, meg stílus szempontjából sem lehet okom különösebb panaszra. Moyes még mindig jól ír, kellemes őt olvasni, szépen szövi a szálakat, és ügyesen egyensúlyoz a depresszív témák és azok humorral való oldása, pozitív momentumokkal való ellensúlyozása között. Karakterei háromdimenziósak, szerethetőek, vagy legalábbis érthetőek. Bár a gyász uralja és tompítja az egész könyvet, azért a romantika sem hagyja teljesen mellőzni magát. Nehéz ezt kijelenteni, de bizony Will után is van élet. Nem tudok olyan jelenetet kiemelni, aminél úgy éreztem volna, hogy na, itt félrecsúszott valami, ez nem való ide, esetleg felesleges lenne. (Bár így visszagondolva a mentős-lövöldözős rész számomra azóta is kicsit szemöldökráncolós homály, de lehet, hogy csak azért, mert nem Londonban élek (?).) És még a végét sem átkozhatom, mert Lou végre több szempontból is veszi a bátorságot, hogy éljen a sors kínálta lehetőségekkel.

Tehát nem számolgattam a hibákat strigulákat húzgálva, egyszerűen csak összességében nem okozott maradandó élményt ez az utózönge – merthogy szerintem Lou és Will történetének továbbgondolása már eleve csak az lehetett, egy utózönge. Ha nem lett volna első rész, talán jobban élveztem volna, de nem hiszem, hogy lehetséges lenne olvasás közben elszakadni annak nívójától. Nekem legalábbis nem sikerült, bár nem is nagyon erőlködtem a próbálkozással. A köszönetnyilvánításban Moyes is elismeri, hogy talán meg se fordult volna a fejében folytatást írni, ha a rajongók nem rágják a fülét. Nem baj, hogy megírta, nem hozott szégyent az első részre, de nem is tudta megugrani az az által sztratoszférába emelt lécet. Filmet mindenesetre ne csináljanak ebből is, mert Emilia Clarke szemöldökének főszereplését nem bírnám ki még egyszer… 

Tündérfaktor:

10/6

Könyv adatai:

Eredeti címe: After You

Eredeti kiadási éve: 2015

Magyar fordítás kiadási éve: 2016

Kiadta: Cartaphilus

Fordította: Todero Anna

Oldalszám: 447

ISBN: 9789632665115