Miről
szól:
Damu
Roland könyvet írt életéről, hogy szélesebb képet kapjunk személyéről, ne csak
a média által beállított erőszakos rosszfiú szerepén csámcsogjunk. Végre megismerhetjük
Az Igazságot, a gyökereket, s az okokat, melyek a börtönig juttatták ezt a
drága jó embert, aki legalább végre valahára megtalálta lelki társát, így élete
újra – vagy talán életében először – a rendes kerékvágásba került.
Haha! Hát nem. Igazából pontosan ugyanolyan unszimpatikus marad a könyv elolvasása után
is, mint azelőtt volt, sőt, a saját szavaival elmesélt sztorik alapján és az új
kedvesével történtek ismeretében talán még inkább csak a negatív vonalat
sikerült erősítenie. Úgyhogy bocs, Roli,
ez most nem jött össze!
Damu
könyve nem előre megfontolt szándékkal került a kezembe (csak hogy stílusosan
fogalmazzak, höhö). Apu ítélte olvasásra érdemesnek és adta a kezembe, hogy
próbálkozzak vele, érdekes, jó a stílusa, olvasmányos, egynek talán elmegy.
Úgyhogy, bár nem különösebben izgatott a téma, elolvastam… nagy nehezen. És ha
már átszenvedtem magam rajta, álljon itt is néhány sor a gondolataimról.
Damut
nem láttam színházban, a Jóban Rosszban-t
sem követtem soha, nem igazán olvastam a róla szóló bulvárhíreket sem, úgyhogy csak
minimálisan ismerem a média által kialakított képet róla. Sose volt
szimpatikus, talán mert nem is annak állították be. De túlzottan előítéletesnek
sem tartom magam vele kapcsolatban, úgyhogy engem aztán meggyőzhetett volna a
nagybetűs igazságával… de nem sikerült.
Értem
én, hogy a kemény gyerekkor rásüti bélyegét a kevésbé szerencsésekre, aztán
évtizedek múltán is borzasztó nehéz kibújni a rossz emlékek és zsigeri
berögződések fellegei alól, de mindez mégsem ad(hat) felmentést a későbbi rossz
döntésekre. Damu is sanyarú gyerekkorával kezdi a könyvet, jó részletesen ki is
tér családja viselt dolgainak ecsetelésére, mely valóban nem éppen a
reklámújságok színes-szagos oldalairól lelépő vidám kis família. Brutál
dolgokat kellett megélnie gyerekként, ez tény. Különösen az anyja viselkedése
botrány, főleg, hogy elvileg ugye az édesanyával való kapcsolat a legszorosabb.
Hol van itt a szülői példamutatás? Csodálkozunk hát, ha az alma nem esik messze
a fájától? De ennél még sokkal brutálisabb dolgokat is el tudok képzelni, nem
is kell a fantázia talaján maradni, mondjuk ki, történnek rettenetes dolgok
gyermekekkel, mégsem feltétlen kell onnantól lemondanunk róluk. Akár
magyarázkodás/mentegetőzés, akár csak mesélés céljából osztja meg velünk ezeket
a történeteket Damu, ha kicsit elvonatkoztatunk a valóságtól és esetleg
személyétől is, kvázi regényként olvasva egész „szórakoztató” ez a rész,
lekötött. Mármint tényleg jó stílusban van megírva, érdekes, már ha akarunk
szörnyülködni egy kicsit az iszákos, hallucináló, házastársát rendszeresen
megcsaló, gyerekére kezet emelő szülő, vagyis a családon belüli (fizikai és lelki)
erőszak témáján.
Innentől
kezdve azonban mélyrepülés következik. Ha eddig esetleg sajnáltam is szegény
kisfiút, a felnőtté válás útján tett lépései, nevezetesen a megszámlálhatatlan
mennyiségű nőügye és az a stílus, amiben ezeket publikálja, a gyomorgörcsöt
hozták rám. Halálosan idegesített már, hogy uszkve 10-13 éves kora óta a legyet
is röptében, mert minden nő elalélt tőle, mint egy vámpírtól. Aztán azt sem
rejti véka alá, hogy ő igenis egy alkoholista, agresszív fazon, aki, ha
felbosszantották, leordította környezetét, de hevesebb alkalmakkor a keze is
könnyen eljárt. Mondjuk szerinte ez mind csak a véletlenek szerencsétlen
összejátszása és csak rosszul estek az alanyok, vagy magukat sebezték meg, csak
hogy aztán őt vegzálhassák a (meg sem) történtekkel. Damu többször is
hangoztatja, hogy ez a könyv az őszinte igazságról szól, aminek persze pont nem
az a lényege, hogy a szebb oldalunkat mutassuk, hanem a hibáinkat is kipakoljuk
az asztalra, de mégis azt feltételeznénk, hogy elolvasása után megértjük, ne
adj’ isten még meg is szeretjük ezt az embert, hiszen nyilván nem azért ír
magáról vallomást, hogy aztán még inkább elássa magát. Na, ez nem nagyon
sikerült, mert baromira nem lett szimpatikusabb a róla a média által
kialakított képnél.
A
szexuális kalandozások, nőfalások, nőcsalások, családelhagyások után – vagy
inkább közben, mert elég csapongó a könyv – olvashatunk mélyrehatóan Damu
munkásságáról is, ami a fanatikus színházrajongókat talán leköti, de én már
megcsömörlöttem a színjátszós körök, színházak, színészpalánták,
színészkollégák, színészóriások, színésztanárok felsorolásától is. Mindenkit a
végletekig magasztal, de leginkább saját tehetségét ajnározza. Mondom, nem
láttam őt színpadon, lehet, hogy tényleg remekül játszik, de kicsit visszásan
hat már ez a túlzott öntömjénezés, aminek valahogy kételkedem az alapjaiban.
Aztán
persze jön a Palácsik/Vajna eset, amire nyilván mindenki a leginkább kíváncsi.
De amit kapunk, a könyv terjedelméhez képest csak elenyésző mennyiségű, zavaros
infó, heuréka-élménnyel nem szolgál. Nem mondom, hogy nem hiszek neki, mert
eddig is sántított ez a bizonyos megerőszakolós sztori, de úgy gondolom, két
ember kell a keringőhöz. Lehet, hogy Palácsik ráverte a balhét, hogy voltak
kapcsolatai, segítsége, és ez csak valamiféle bosszúállás volt, vagy csak
valami félrecsúszott meggondolatlan döntés következménye, de – különösen a
könyvben foglaltak ismeretében – Damu tökéletes alanyként kvázi tálcán kínálta
is magát a helyzethez, amibe belekeveredett/keverték. Ahogyan például azért sem
kellett neki kétszer szólni, hogy ugyan járassa már le magát a Hal a tortán-ban, mert a cirkuszt
kajálják a nézők. Merthogy szerinte az sem az ő hibája, kamu volt az egész, ő
nem egy asztalborogatós vadállat, hát fel sem merül, nehogymá’! És utána
csodálkozik, hogy a csatorna meg nem áll ki mellette és nem védi meg őt. Egyem
a naiv kis szívét! Mert gondolta, hogy majd a fejesek közlik, hogy „na jó,
bocsesz, hazudtunk”? Egyébként meg más színészek is szerepelnek a médiában, de
valahogy az igazán nagy tehetségek nem szorulnak rá, hogy a botrányaikkal
keltsenek feltűnést…
És
végül, a Palácsik ügyhöz szorosan kapcsolódva, ott van még a mű végén újdonsült
élete párjának (haha),
szívszerelmének (hahaha), egyetlen
örök lelki társának (HAHAHA) a
piedesztálra emelése, ami különösen kárörvendős-kacajosan szórakoztató fejezet.
(Gonosz vagyok és cinikus, tudom.) Az azóta velük történtek fényében ez is csak
újabb igazolása annak, hogy Damu vagy a világ legszerencsétlenebb férfija, vagy
csak egy kretén, aki a kényszeres önigazolás betegségétől sújtva próbálja
elhitetni az olvasóval, hogy ő csak egy ártatlan, szeretetéhes, ma született
bárányka, akivel puszta véletlenségből történnek sorozatban a szörnyűségek. És
mindezt még tényleg el is hiszi.
Ami
a formai oldalát illeti, a stílus helyenként élvezhető, helyenként fárasztó. A
fejezetek időben elég csapongóak, elkezd egy témát, áttér egy másikra, majd
visszatér az előzőhöz. A fejezetek végére néhány soros magyarázkodásokat
mellékel, ami szerintem teljesen felesleges, bőven elég lett volna az elején
közölni, hogy „igen, helyenként vulgáris leszek, megbánthatok vele egyeseket,
írok személyekről, akik ezt valószínűleg nem fogják díjazni, de be kell
vállalnom, mert különben értelmét veszti a könyv”, ennyi. Nem kell ezt minden
fejezet után túlragozni, mert csak kínos mentegetőzésnek tűnik. És időnként
olyan gépelési hibákat találni, hogy elkerekedett a szemem. Például Liptai
Claudiát két p-vel és k-val írni, vagy Szentgyörgyi Romeót, Szent Györgyi-nek,
majd két mondattal arrébb már helyesen… amik különösen annak fényében
érthetetlenek, hogy amúgy helyesírási hibáktól emlékeim szerint nem hemzseg a
könyv, szóval pont a kollégák nevét képtelennek lenni leírni… hát érdekes.
Na,
szóval összefoglalva, aki nagyon ráér, vagy akit nagyon érdekel a pasi, az
olvassa el, nem fogja a haját tépni utána az elvesztegetett időért (a kidobott
pénzért talán annál inkább), de sokkal okosabb nem lesz tőle. Nekem Damu
továbbra is, sőt még inkább egy Mad Hatter figura, pedig kétlem, hogy ez lett
volna a célja, de ha mégis, akkor meg csillagos 5-ös munka...
Tündérfaktor:
10/4
Könyv
adatai:
Kiadási
éve: 2015
Kiadta: Art Nouveau
Oldalszám: 352
ISBN: 9786155104510
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése