Miről
szól:
Matthew
és családja vakációjukat töltik, amikor egyik éjjel Matthew kitalálja, hogy
megvicceli értelmi fogyatékos bátyját, s kicsábítja a lakókocsiból a környező
erdőbe. Az ártatlan tréfának indult mókázás azonban rosszul sül el. Simon
megrémül és egy szerencsétlen baleset következtében meghal. Matthew nem tudja
feldolgozni bátyja halálát és a kínzó bűntudatot – skizofrén lesz. A könyv az ő
történetét meséli el naplószerűen. Fiatal felnőtt koráig követhetjük nyomon
betegséggel súlyosbított életét otthon és az elmegyógyintézetekben, a
valóságban és hallucinációkkal tarkított képzelete világában.
Vagy
nem vagyok elég bölcsész, vagy elég pszichomókus, elég elvont, esetleg elég
sznob, az viszont biztos, hogy elég alkalmatlan voltam ennek a könyvnek az
élvezhető befogadására, ugyanis ha nem írnék könyves blogot, már rég kivágtam
volna az ablakon, ellenben elég mazochista is vagyok, mivel inkább egy hónapig
kínoztam vele a retinám és az agyi idegvégződéseim.
Olvastam
egy tucat pozitív véleményt, dicsérő kritikát, max pontos értékelést erről a
könyvről, úgyhogy azt hittem, biztosra megyek, de ugye hinni a templomban kell,
oda meg nem járok… Nem tudom, milyen hosszú kritikát sikerül majd kifacsarnom
magamból a végére, de most, ahogy így csapkodom a billentyűzetet, úgy érzem,
hogy az égvilágon semmi egyebet nem tudok mondani róla azon kívül, hogy vacak
volt és pillanatokon belül felejtős. Amikor becsuktam az utolsó mondat után, az
volt az első gondolatom, hogy kábé fogalmam nincs mit is olvastam 310 oldalon
keresztül, mi értelme volt az egésznek, mi újat tudtam meg, mit tanultam, vagy
mit adott hozzá az életemhez, és hogy mit is fogok írni erről a légüres térről,
amit ez a papírköteg hagyott bennem maga után.
De
kezdjük az elején! Az elején pedig ugye a pozitívumokkal illik kezdeni, úgyhogy
nézzük a napos oldalt! Ne kuncogjatok, találtam azt is! Na nem a belbecshez, a
tartalomhoz kapcsolódva, hanem a külcsínnek jár a pont. De nem, még csak nem is
a borítóról beszélek, mert az is meglehetősen rusnya. Viszont ha belelapozunk,
egy kis gyerekkorunkból merített trükkel máris elvarázsol. A margókon ugyanis
végigfut egy kis hangya, ami a lapokat gyorsan átpörgetve mintha mozogna.
Imádtam! És itt véget is ért a dicsérendők sora.
A
könyv nem titkolt célja, hogy közelebb hozza a hétköznapi emberekhez az olyan
stigmatizált, nehezen felfogható pszichiátriai betegségeket, mint például a
skizofrénia. (Ami nem keverendő össze a disszociatív/multiplex/többszörös személyiségzavarral,
vagyis az egy testben több lélek esetével. A skizofrén elmét „csak” téveszmék,
hallucinációk gyötrik, mint Matthewt, aki halott testvérét kezdi el látni maga
körül.) És ki is tudná jobban teljesíteni ezt az eddig dicséretes célkitűzést,
mint egy korábban tíz évig elmegyógyintézetben dolgozó ápoló, aki írásra adta a
fejét?! Mondjuk például a hasonló ambíciókkal megáldott gyermekpszichológus Torey
Hayden, aki remek stílusban írja lebilincselő, megdöbbentő, letehetetlen
regényeit. Ellenben Nathan Filerrel, akitől csörgedezett a nyál a számból az
unalomtól. Nem vitatom, hogy így hiteles a történet, cserébe viszont én se nem
élveztem, mint irodalmi alkotást, se nem tudtam meg többet a skizofréniáról,
mint eddig. Matthew össze-vissza csapongva mesél, ami nem is feltétlen lenne
baj, ha eljutnánk egyszer csak A-ból B-be, de én nem éreztem a
fejlődéstörténetet. Erlend Loe Elfújta a nője jutott eszembe. (És mit ad isten, hát most látom, hogy az is a Scolar Kiadó bűne, vagyis ööö műve volt...) Ott éreztem
utoljára ezt a semmitmondó lebegést, hogy (jelen esetben) hülye fejezetcímek
alatt hülye sztorikból kéne összerakni a teljes képet, de végül nem lesz belőle
semmi, mert kiderül, hogy hiányzik a dobozból a puzzle darabkák fele, vagy ha
nem hiányzik, akkor a híres Fehér alapon fehér négyzet című festmény rakható ki
belőle. Persze elmebeteg elmesélővel közvetíteni már alapból vakmerőség. Ezért
is utálom sokszor a se füle se farka pszichothriller regényeket, ahol kiderül,
hogy valamelyik főszereplő záptojás, mert hiszen onnantól kezdve nincs ráció, nincsenek
szabályok, nincsenek keretek, amik nélkül viszont elszaladhat az unikornis az
íróval.
Olvastam
kritikákat, amikben arról számolnak be, hogy mennyire tudtak azonosulni
Matthewval, meg hogy mennyire sajnálták, hogy már az első oldalakon megríkatták
szegénykét, de hogy ennek ellenére sokszor mégis mennyire kis szórakoztató, a
fülszöveg szerint például egyenesen „rendkívül humoros” meg „páratlanul vicces”
a történet… Úgyhogy rá kellett jönnöm: kőből van az én szívem! De még a szám is,
mert az is képtelen volt mosolyra húzódni. Nem mondom, hogy nincs mit sajnálni
azon a szegény szerencsétlen gyereken, na meg az egész családon, de olvasás
közben előttem csak az író képe lebegett, ahogy írja/gépeli ezt a nyomorult
könyvet és azon filóztam, hogy MIÉÉÉRT??!?!!? Ugyan miért lett ez sikerlistás,
díjnyertes alkotás? A megoldásokat várom postafiókomba az „És már a címet sem
értem” jeligére. (Egy pont jár a hangyáért…)
Tündérfaktor:
10/1
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: The Shock of the Fall
Eredeti
kiadási éve: 2014
Magyar
fordítás kiadási éve: 2015
Kiadta: Scolar
Fordította: Nádor Zsófia
Oldalszám: 310
ISBN: 9789632445830
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése