John Green: Katherine a köbön

Miről szól:

Colin Singleton agya másként jár, mint az átlagos 17 éves fiúké, hiszen ő egy zseni, vagy legalábbis ígéretesnek indult csodagyerek, de mindenképp tehetséges… hogy pontosan miben is, azt még ő sem igazán tudja. Rengeteget olvas, imádja az anagrammákat, átlagon felüli az IQ-ja, szuper a memóriája, és ezt az adottságát nap, mint nap kőkemény agymunkával fejleszti is. De különcsége ellenére a szociális élete sem csapnivaló. Van egy legjobb barátja, Hasszán, és a lányoknál sem teljesen reménytelen. Saját nyilvántartása szerint már 19 barátnője is volt! Csak egy a bökkenő, hogy Colin lehetőségei igencsak korlátozottak, mivel ő csak a Katherine-ekre hajt, ők viszont rendszeresen lapátra teszik a fiút. Az utolsó kirúgás annyira megviseli, hogy barátjával kocsiba szállnak és kalandos útra indulnak, ami közben Colinnál kipattan a várva várt isteni szikra és a Heuréka pillanatban elhatározza, hogy megalkotja a szerelem képletét, mely előre képes lesz megjósolni a kapcsolatok kimenetelét, hogy a következő Katherine-nél már ne érhesse meglepetés. De az élet igenis tartogat meglepetéseket! Még az is lehet, hogy itt az ideje új női neveket is felfedezni?!

Könyvtündér a sorok között:

A Csillagainkban a hibát sokaknak bizonyára már nem kell bemutatni, hiszen az utóbbi évek óriási könyvsikeréről van szó, aminek a filmadaptációja is elég jó kritikákat kapott (bár én még nem láttam). (Aki mégis kimaradt volna a jóból, annak ITT az írásom róla.) Én is rácuppantam rögvest, és néhány elhanyagolható apróságot kivéve nagyon tetszett a történet. Ezen örömködésemen felbuzdulva rá is kerestem John Green könyveire és kívánságlistára pakoltam a kis hazánkban még magyarul kapható Alaska nyomábant és a Katherine a köbönt is. Először az Alaska nyomábanhoz volt szerencsé(tlensége)m, ami – főleg a Csillagainkhoz viszonyítva – nekem nem jött be. A Katherine a köbön ismertetője pedig különösebben nem keltette fel az érdeklődésem ugyan, de szerettem volna adni még egy esélyt Green-nek. Majd valamikor. Aztán rám szakadt a szerencse és egy Molyos játékon nyertem egy példányt. (Mármint NYERTEM EGY PÉLDÁNYT! NYERTEEEM!!! Soha életemben nem nyertem még semmit, úgyhogy wooow! Ezúton is nagyon köszönöm az ajándék könyvet a Gabo Kiadónak!:)) Ráadásul az új borítóval(!), amire csak egy mondat erejéig hadd térjek ki, mert muszáj megjegyeznem, hogy szerintem remek ötlet volt a kiadótól az egységesített design! Bár a Csillagainknál kissé lefikáztam, hogy csúnyácska a borító és ezt most is tartom, de még mindig jobbak, mint a korábbi kiadások, sőt, így egységet alkotva kifejezetten megnyerő a külsejük.

És most, a beszerzést és a borítót taglaló felvezető után nézzük a belső értékeket! Csak ömmm, izé, szóval azt nem állítanám, hogy nincsenek, de a Csillagainkhoz képest már megint csalódtam. Bár a stílus tipikusan Green-es, úgyhogy nem ért igazán meglepetés. Ami a Csillagainkban elenyészően bár, de zavart, az az Alaskában és a Katherine-ben előtérbe került. Ezt a valamit pedig talán elvontságként tudnám leginkább jellemezni. Green mindhárom könyve olyan fura, különc, másként gondolkozó fiatalokról szól, amilyen valószínűleg ő maga is, és ebből kifolyólag amit ő viccesnek vagy elgondolkodtatónak szán, az nálam lehet, hogy inkább csak egy szemöldökfelvonást eredményez, mert nem mindig világos, hogy ennek az időnként túlművészieskedett agyonművelt kockulásnak mi is a célja. Nekem inkább válik ettől hiteltelenné és erőltetetté a történet, az események, vagy a szereplők. Pontosan ez volt a problémám az Alaskánál és ez a bajom most is, de talán Katherine-t kicsit jobban élveztem. Egyébként a Csillagainkban sem mellőzte teljesen ezeket az aggályaimat, de ott az alaptörténet mindent vitt (ami felveti azt a morbid következtetést, hogy abban a regényben lehet, hogy a kedvenc szereplőm a rák volt?! hmm…).

Ami jelen esetünkben nem tetszett, az egyrészt nemes egyszerűséggel a sztori, pontosabban a körítés, amit Green felépített arra az amúgy príma alapgondolatra, hogy létezik-e olyan képlet, amivel matematikailag leírható lenne egy kapcsolat kimenetele, ugyanis az ötlet jó, de a köré pakolt történet egy eléggé semmitmondó abszurd agymenés. Még ez a „csak Katherine-ekkel randizom” dolog is lehetne humoros, de erre nincs építve semmi helyzetkomikum, nincs igazán kifejtve, hogy miért is alakult így, és hogyan lehetséges, hogy mindig a Katherine-ekkel jött össze a lamúr, egyszerűen csak így alakult. Aztán amikor kiderül, hogy járásnak számítjuk kábé azt is, mikor négy és fél évesen ránk kacsintott egy lány az utcán (de csak mert port fújt a szemébe a szél), akkor már nagyjából értettem, hogy miért is felesleges itt a mélyebb kifejtést keresni.

A vége pedig már a 41. oldaltól sejthető, mégpedig az, hogy (azért a gyenge idegzetűeknek kirakom itt a SPOILER ALERT neonvillogót) Colin és Lindsey (a lány, akivel céltalan, ámde annál mozgalmasabb országjáró kocsikázásuk során összefutnak) végül egymásra talál és szerelemittasan elszökellnek a naplementébe… vagy valami ilyesmi. Tehát a levonandó tanulság, hogy bár Colin kísérletezik azzal a képlettel, végül rá kell jönnie, hogy a jövő és a szerelem nem megjósolható. Nahááát, e nélkül a könyv nélkül sose jöttem volna rá erre a fantasztikus életbölcsességre… (SPOILER villogó kikapcsolva.) Szóval egy picit olyan érzésem volt a végén, hogy ezért a tanulságért kár volt csaknem 300 oldalt végignyammogni, mert nyilvánvalóan ökörségnek indult az egész Katherine-fetisizmus és az egyenletgyártás is, de az elején még reméltem, hogy épít rá valami szórakoztatóbb sztorit és kihoz belőle valami nagyobb durranást végkifejletnek.

Különben ami magát a képletet illeti, hát matekosok előnyben! Lehet, hogy nekik összefut a nyál a szájukban ezekre a matematikai magyarázatokra, egyenletekre, függvényekre, ábrákra, különös tekintettel a végén található 11 oldalas függelékre, de nekem világ életemben takarodót fújt az agyam, ha matekról volt szó, úgyhogy én marhára nem tudtam értékelni mikor mélyebben belegázoltunk ezekbe a fortyogó kéngőzös mocsarakba (mármint amiket mások matematikának hívnak…). A másik meg, ami kifejezetten irritált, az az anagrammázás volt. Szerencsére nem jön elő túl sűrűn, de amikor igen, akkor sincs semmi értelme. Nem tudom, hogy angolul jobban hangzanak-e ezek az átkombinált betű/szójátékok, de így magyarul a szám széle se rebbent olvasatukra, hiába van úgy beállítva, mintha ez valami mókás kis képesség lenne.

A negatívumok ellenére viszont még így is volt néhány olyan pillanat, amiért (szinte) megérte elolvasni a könyvet. Nem jegyzeteltem és nem is akarnám lelőni a poénokat, meg szövegkörnyezet nélkül annyira talán nem is ütnének, úgyhogy nem másolok be semmit, de egy-két mondatnál rendesen hangosan felnevettem olvasás közben. Illetve tetszettek a lábjegyzetek is. Regényeknél még nem találkoztam ezzel a módszerrel, de kihasználva ezt a formai lehetőséget jópofa kiegészítésekkel lehetett megtoldani a szöveget. Valamint még egy dolog (vagy kettő), ami – bár a történetet összességében elég marhaságnak tartom – kicsit megmelengette a szívemet, az Hollis, Lindsey anyukájának önzetlensége, amit a munkásaiért tett, és hogy a végén tényleg kiderül, hogy mit keres Ferenc Ferdinánd sírja Tennesseeben, és így végül még az anagrammák is kapnak egy kis értelmet.

Tündérfaktor:

10/4

Könyv adatai:

Eredeti címe: An Abundance of Katherines

Eredeti kiadási éve: 2005

Magyar fordítás kiadási éve: 2012, 2014

Kiadta: Gabo

Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás

Oldalszám: 298

ISBN: 9789636899141