Sophie van der Stap: Ma szőke vagyok – lány kilenc parókával

Miről szól:

Sophie huszas évei elején járó holland leányzó tele vágyakkal, célokkal, tervekkel. Egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik az élete, amikor rákot diagnosztizálnak nála és a fiatal egyetemisták pezsgő élete helyett több hónapos kemoterápia és sugárkezelés vár rá a kórház négy fala között. A túlélésben nem csak erős szervezete és kitartása (na meg pénze), de kilenc parókája is segítségére van. A különböző színű, hosszúságú és formájú parókák nem csak különböző megjelenést, de különböző személyiségeket is kölcsönöznek a lánynak, aki így ideig-óráig elfelejtheti súlyos betegségét és tüzes vörösként, szende szőkeként, vagy visszafogott barnaként találhat vissza régi-új önmagához.

Könyvtündér a sorok között:

Már a megjelenésekor megtetszett az ismertetője ennek a könyvnek, a parókákkal való játék, a személyiségváltások, azt meg ugye tudjuk, hogy a súlyos betegségek témaköre eddig is foglalkoztatott. Szóval megvettem. Kézbevételnél a borító kapásból plusz pontot érdemel, mert a szürke felszín igazán színes és ötletes belsőt takar, vagyis a borító elöl-hátul harmonikaszerűen, több oldalasan kihajtható és minden oldalon Sophieról találunk egy-egy képet egy-egy parókájában. Aztán elkezdtem olvasni. És aztán félretettem. Nem jött be, nem kötött le, nem tudtam követni a neveket, beleuntam, félbehagytam.

Idén azonban kijött a filmadaptációja és bár a könyv alapján nem sok reményt fűztem hozzá, egyik barátnőmnek hála (Köszi Ági!;)) mégis eljutottam a moziteremig és kellemesen csalódtam. Nem volt életem filmje, volt, ami zavart, néha picikét untam is talán, de összességében, meg ahhoz képest, hogy német, tényleg egész jó kis filmet hoztak össze belőle! Úgyhogy elhatároztam, hogy kap még egy esélyt a könyv is, hátha könnyebb lesz úgy, hogy tudom a jelenetekhez kötni az olvasottakat. De nem lett jobb a helyzet... Könyvmoly könyvtündérként nem könnyű leírni ezeket a szavakat, de ha valaki kíváncsi erre a sztorira, az jelen esetben inkább a filmet válassza!

Nem egy hálás téma egy rákbeteg önéletrajzi regényét lehúzni, de Sophie történetén se meghatódni nem tudtam, se több ismeretet nem szereztem a betegségről, és sajnos az ilyen témájú írásokra jellemző életigenlés morzsája sem ragadt most át rám. Ennek oka számomra elég egyértelműen az, hogy Sophie a rákbeteg jelzőt kétségtelenül „kiérdemelte”, de írónő, attól még, hogy volt egy megörökítésre érdemes témája és blogírásba kezdett, nem lett – bár szeretné ezt hinni magáról és ennek többször hangot is ad. Hiába érzi úgy, hogy a betegséggel való leszámolás végére egyenesen világhírű celeb vált belőle és könyve maga az önmegvalósítás, én azóta nem hallottam felőle, de ha meg is jelenne új műve, én biztosan kihagynám. Merthogy egyáltalán nem ír jól, nem jó a stílusa, sokszor követhetetlen, mert egy-két oldalban, naplószerűen úgy írja le a napi történéseit, mintha én is ott lettem volna és kisujjból vágnám félszavakból is, hogy épp kiről-miről mesél. Néha olyan érzésem volt, mintha bizonyos mondatok a Google Fordító áldásos munkájának gyümölcsei lennének, de egyébként is hemzseg a könyv a nyelvtani hibáktól.

Tehát adott egy fiatal rákbeteg lány, aki nem ír jól, mégis szavakba önti történetét, végül is ettől még lehetne érdekes, megszívlelendő mondanivalója a műnek, de talán még nagyobb baj, hogy nem csak a könyv zavaros, csapongó és kiforratlan, hanem Sophie maga is egy irritáló személyiség. Ugyan félelméről többször is említést tesz, mégis olyan benyomást kelt, mintha a rák csak egy kaland lenne számára, amit kihasználhat, akár csak a körülötte lévőket és már-már élvezi is a helyzetét, mint egy kis fruska, aki fel sem fogja, hogy valójában mekkora is itt a tét. A halál szele nem különösebben csapkodja jobb belátásra, kopaszság és hányinger ide vagy oda, a parókákat magára öltve marad ugyanaz a csélcsap liba, aki valószínűleg a betegség előtt is volt. Idősebb férfiakról álmodozva, összes orvosával flörtölgetve, pasik ágyából ki-be csusszanva próbálja táplálni nőiségét, csak hogy bizonygassa, ő még így is kívánatos. A (férfi)nevek mögött megbújó karakterek egy idő után abszolút követhetetlenné válnak, nem tudjuk már, ki kicsoda, Sophie éppen melyikükbe szerelmes, de ez nem is csoda, hiszen van, hogy egyszerre három-négy pasival is vidáman kavar (miközben orvosáról fantáziál). Mikor pedig már a kemó vége felé jár és úgy látszik, használ a kezelés, két kórházi látogatás között egyik buliból a másikba csöppen. De ne holmi snassz kis házibulikra gondoljunk, hiszen egy celeb külföldre jár, tengerpartra, yachtokra, Paris Hilton társaságában koktélozni, gazdagékkal smúzolni. És akinek van bőséggel mit a tejbe aprítania, az persze a kórházban is külön „lakosztályt” érdemel, hogy ne kelljen más betegek szenvedését hallgatni a közös kórteremben, de hát kétségkívül jobb is az, ha saját szobánk van saját nővérkékkel. Persze attól még, mert valaki gazdag, nem kéne elítélni, jó neki, de Sophie, rák ide vagy oda, megmaradt egy felszínes, elkényeztetett, önző lánykának, aki egy álomvilágban él.

Egy súlyos betegség általában mindenkit váratlanul és igazságtalanul súlyt, rákosnak lenni sosem fair, de ha valaki túléli, abból mentálisan a legjobbat hozhatja ki, hiszen átértékeli a múlandóságát, felismeri a fontos dolgokat és megtanulja értékelni az életét. Sophienál nem tapasztaltam ezt a jellemfejlődést, ezeket a mélységeket, ezt a világlátást, ő végig, sőt egyre inkább megmaradt a másoktól lopott napi Facebook bölcsességek sekélyes szintjén.

Pár mondat erejéig visszatérve a filmre, a könyv elolvasása után szabályosan felértékelődött bennem az adaptáció. Sophie karaktere a filmben is hagy kívánnivalót maga után, a kifogásolt jellemzőkből ott is megjelenik jó pár, de még így is sokkal szimpatikusabb a színésznő által alakított Sophie, mint ami képet a könyv mutat róla. A film egyébként az egész történetet is jócskán lágyítja, befogadhatóbbá teszi, átformálja, úgyhogy az események szerencsére nem követik szigorúan a könyvben olvasottakat.

Nem ismerem Sophie van der Stapot, lehet, hogy személyesen egész más véleménnyel lennék róla, lehet, hogy csak a könyvében nem sikerült átadni az igazi énjét, mert megzavarták a parókái, de ha csak egy lehetősége van az embernek megmutatni magát a világnak egy könyv lapjain keresztül, akkor vagy írjon sokkal jobban, vagy inkább ne is írjon...

Tündérfaktor:

10/2

Könyv adatai:

Eredeti címe: Meisje met negen pruiken

Eredeti kiadási éve: 2006

Magyar fordítás kiadási éve: 2008

Kiadta: K.u.K.

Fordította: Gótai Laura

Oldalszám: 223

ISBN: 9789639887022