A soha határában rózsaszín cukormázban búcsúzhattunk
Camryn-től és Andrew-tól, de életüket továbbra sem kímélik a drámák és
nehézségek, így egy szörnyű tragédia után párosunk ismét útra kel, hogy
visszataláljanak önmagukhoz és egymáshoz.
Az
előző bejegyzésemben azt ígértem, hogy egy időre félreteszem a new adult irományokat,
mert kezd herótom lenni, de van egy kis elmaradásom a bloggal, úgyhogy ezzel az
írással még tartozom.
A soha határa nálam az erős közepes 7-es tündérfaktorig
tornázta fel magát, ami nem egy rossz eredmény, de azért nem voltam túl gyengéd
a kritikámban, sok dicséretet nem kapott. Nem is voltam biztos benne, hogy
érdekel-e egyáltalán a folytatás, de aztán úgy alakult, hogy egy garas kiadása
nélkül jutottam hozzá, az ilyen lehetőséggel meg ugye csak él az ember lánya!
Valószínűleg nem vagyok még elég idős ahhoz, hogy az életemből elvesztegetett
értékes perceknek és óráknak érezzek kevésbé bejövős alkotásokat, de ha az
lennék, ez a könyv ebbe a kategóriába esne.
Az
első résznek még volt valami kis bája, viszonylag érdekes sztorija, viszonylag
megnyerő karakterekkel, de ez a második rész szinte semmi újat nem tudott mutatni.
Az első résztől ugye azzal búcsúztunk (aki még nem olvasta, annak SPOILER!), hogy főhőseink egymásba
zavarodtak, Andrew agydaganatát legyőzve örök szerelmüket egy közös tetkóval
pecsételték meg, majd Camryn gyorsan teherbe is esett, annyira gyorsan, hogy az
inkább zuhanás volt, mint esés. A második rész a kezdeti rózsaszín ködöt követően
azzal folytatódik (ez meg annak SPOILER,
aki az új részt nem olvasta!), hogy Camryn elvetél. Bár szóltam, hogy spoiler,
de azért nem kellett hozzá sok sütnivaló, hogy ezt már előre tudja az olvasó, a
fülszöveg elolvasása után kapásból sejthető. Ugyan Camryn látszólag hamar
túlteszi magát a megrázkódtatáson, valójában titkon antidepresszánst szed és furán
viselkedik. Amikor Andrew rájön, veszi a slusszkulcsot, bedobja a csomagtartóba
a pokrócot és a sporttáskát, az anyósülésre meg Camryn-t, és újra nekivágnak a védjegyükké
vált kocsikázásnak, hogy közben kibeszéljék/kiutazzák magukból a fájdalmakat és
újra megtalálják a közös boldogságot. Megint csak nem árulok el egetrengető
titkot azzal, hogy ez sikerül is nekik.
Csak
azt nem tudom igazán, hogy a trauma és a megoldás között mi is történt.
Súlytalan az egész történet, ami elég furcsán hangzik annak tudatában, hogy egy
kisbaba elvesztésétől indulunk. De valahogy Camryn-nek annyira jól sikerül
rejtegetni mások előtt belső szenvedését, hogy én sem éreztem át igazán azt az
iszonyatos önmarcangolást. Andrew-nak sem okozott különösebb nehézséget ennek
feloldása. Megkérte, hogy többet ne gyógyszerezze magát, mert könnyen függő
lehet, ettől Camryn beparázik, nem is szedi többet. Amikor pedig tragikus
balesetben elhunyt volt szerelméről tesz elé egy képet, Camryn elvonul a tengerpartra
elmélkedni kicsit, és mire Andrew utánamegy, már fel is dolgozta az évek óta
gyötrő múltat. Az utazásukról sem igazán tudunk meg semmit, az új helyszínek
nincsenek részletezve, a régieket meg már eddig is ismertük. Később (azt a
fránya SPOILER mindenségit, már
megint egy!), hogy Camryn ismét várandós lesz és gyerekük születik, párosunk
nem adja fel a világjáró életvitelt, mi több, bedurvulnak és kisgyerekkel
indulnak neki világjáró túrájuknak. Egy kis Dél-Amerika, egy kis Európa, Ázsia is befigyel, minden játszik, ja és „kis”
alatt azt értsük, hogy hetekig, hónapokig tartózkodnak egy helyen. Hiába, na, biztos
jól megy az alkalmi bárénekes biznisz! De ez már csak a könyv utolsó oldalain kerül
szóba, úgyhogy ezekről a helyekről sem tudunk meg semmit azon kívül, hogy jajj
de jó volt Jamaicában, alig akartak hazajönni. És, hát – egy kis epilógus után –
ezzel zárul is a könyv. Tanulság: utazni jó!
„A munka az egyetlen, amivel nem tudtunk
mihez kezdeni, amikor azt terveztük, hogy egy hónapra vagy esetleg hosszabb
időre elutazunk Raleigh-ből. Egyikünk sem akarta elveszíteni az állását, de
végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt az áldozatot készek és kénytelenek
vagyunk meghozni, ha valóra akarjuk váltani az álmunkat, hogy beutazzuk a
világot, és elkerülni, hogy annak a mindennapos, monoton életnek az áldozatai
legyünk, amelytől rettegünk.”
Ahogy
az első résznél is említettem, itt talán hatványozottan is igaz, hogy igyekszik
a könyv mélyenszántó gondolatokat és nagy igazságokat közvetíteni, sok a
monológ, ahol hosszú sorokon keresztül ezeket a „napi bölcsességeket”
olvashatjuk, amik ismét csak nem mondanak hülyeségeket, mégis fárasztottak. Ez
az egész utazásosdi is elsőre nagyon sütin hangzik – persze, járjuk be a
világot, ne rekedjünk meg egy helyen, egy munkahelyen, kell a
környezetváltozás, az ingerek –, az emberek többsége, gondolom, titkon-nem
titkon vágyik is ilyesmire, de azért ez (szerintem legalábbis) baromira nem
ilyen egyszerű, ahogy itt be van állítva. És ezért kicsit bosszant is, hogy sok
naiva olvasó meg biztos el is hiszi, aztán rágja a párja fülét, hogy vigye őt
világ körüli útra, mert csak akkor szeretik egymást igazán, meg anélkül bele
kell dögölni az unalomba.
Összességében
tehát nekem egyáltalán nem tetszett, sokszor untam, néhol idegesített, semmi
újat nem hozott az első részhez képest, az a bizonyos katalizátor tragédia meg
nem lett eléggé kiaknázva, pedig nem volt rossz alapötlet, akárcsak az utazás
motívuma, amit meg eggyel magasabb szintre emelhetett volna az írónő, de szintén
nem élt a lehetőséggel. Ha esetleg lesz harmadik rész, az arra szánt időt most
már tényleg inkább valami ország-világjáró túrára fordítom!
Ui.:
A képet már megint Angelika blogjáról kleptománkodtam el (http://angelikablogja.blogspot.hu/2014/03/j-redmerski-edge-of-always-az-orokke.html).
Olvassátok el az ő kritikáját is!
Tündérfaktor:
10/3
Könyv
adatai:
Eredeti
címe: The Edge of Always
Eredeti
kiadási éve: 2013
Magyar
fordítás kiadási éve: 2014
Kiadta: Ulpius-ház
Fordította: Medgyesi Csilla
Oldalszám: 366
ISBN: 9789633831137
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése