Erlend Loe: Elfújta a nő

Miről szól:

Adott egy papucs férfi, adott egy domináns nő. A nő beköltözik a férfihoz. A férfi beleszeret a nőbe, vagy legalábbis elhatározza, hogy megpróbálja. Elutaznak, kirándulnak, kicsit világot látnak, összevesznek, különválnak, szétmennek, kibékülnek, összejönnek. Ahogy az lenni szokott. Ez a kapcsolat mégsem normális. Feltéve persze, hogy létezik egyáltalán normális kapcsolat. És különben is, mi számít normálisnak? És ha szerintem nem ugyanazt jelenti a normális, mint szerinted? És ha nem értünk egyet, akkor egyikünk biztosan téved? Ilyen és ehhez hasonló agymenésekkel, meg egy szerelem-, idill- és harmóniamentes párkapcsolattal várja szeretettel olvasóit az Elfújta a nő.

Könyvtündér a sorok között:

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni a véleményem, annyit mondanék, hogy korábban még nem találkoztam Erlend Loe munkásságával és ezek után nagyon remélem, hogy a jövőben sem fogok!

Ismét egy Bookline-os 50%-os eksön alkalmával szereztem be a könyvet, de sajnos a stílus most nem találkozott az ízlésemmel. A leírás alapján nagyívű történetre nem számítottam és nem is kaptam, sőt, sztorinak nem is igazán nevezném, amiről a könyv szól, mert inkább csak valami idegesítő és érthetetlen tipródás-folyamon és teljesen lényegtelen, random beillesztett „eseményeken” szenvedheti át magát a kedves olvasó, ha kezébe veszi ezt a férfi által írt, férfi narrátorral ellátott, ebből kifolyólag feltételezem, némiképp férfiaknak (is) szóló, ellenben agyzsibbasztóan neonrózsaszínben pompázó borítóval ellátott irományt.

Főszereplőink nem egyszerűen nem szimpatikusak, hanem kifejezetten antikarakterek, akik szerelmi (?) kapcsolatának kialakulásáról semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy Marianne egyszer csak fogja magát és beköltözik áldozatához, akivel egyedül a szex működik, de ha két mondatot kell váltaniuk, rögtön összevesznek, illetve végtelenül fárasztó agymenésekkel próbálják meggyőzni a másikat, hogy kinek van igaza olyan témákban, mint például illik-e csak úgy becsuknia párunknak az ablakot, ha megkérjük rá, vagy előtte feltétlen ki kell fejtenünk kérésünk mélyreható okát, ami akár a haláltól való félelmünk is lehet, hiszen a nyitott ablaktól meg lehet fázni, attól pedig meg lehet halni… vagy valami ilyesmi, nem én találtam ki! Ezen kívül tele van a mű olyan létfontosságú momentumok részletezésével, mint úszószemüveg vásárlása, sajtválasztás, a galambok életszínvonala Párizsban, vagy hogy Halfred barátuk, aki révkalauzként dolgozik, vajon hord-e révkalauzkabátot.

Az értelmetlen szócsaták és még értelmetlenebb hétköznapi cselekmények tengerénél pedig, ha lehet, még zavaróbb az író stílusa. A rövid tőmondatok hamar az agyamra mentek, az újszerű szerkesztés célját pedig nem értettem, vagyis azt, hogy nem fejezetek vannak, hanem szinte bekezdésenként van beszámozva az írás, amiből 300 van összesen és százasával új rész kezdődik, vagyis 3 részre van osztva a könyv, de ezek jelentőségét nem sikerült felfedeznem, ha van egyáltalán.

Kicsit visszatérve a történetre és a szereplőkre, néhány gondolat erejéig elspoilerezném a könyv végét, ha szabad (ha nem). Főhőseink, mivel nem igazán teremtette őket egymásnak az ég, kissé máshogyan képzelik el a tökéletes utazást/nyaralást/pihenést, így aztán különválnak és míg a lány marad vendéglátóiknál, addig a fiú hazaindul. Nem is látják egymást jó darabig, majd az örömteli viszontlátás után többé már nem felhőtlen a viszonyuk (nem mintha valaha is az lett volna). A lány munkát kap, elköltözik, s bár hétvégenként találkozgatnak, közben mindketten mások irányába kacsintgatnak. A fiú összeszed egy újabb hibbant hölgyeményt (de lehet, a degenerált megfelelőbb jelző lenne), a lány pedig egy sasokat fotózó biológust. Végül (majdnem végül) pedig főszereplőink szakítanak. De néhány hónap múlva Marianne visszakúszik a fiú életébe, szép lassan újra beköltözik, s a fiú újra beleszeret. Még akkor sem háborodik fel különösebben, mikor kiderül, hogy Marianne terhes a biológus pasitól. Mert hiszen ugyan mi jelentősége van annak, hogy kié a gyerek? Bárki lehet ugyanolyan jó apa. Evidentemente! … Hát nem tudom, én azért pofán b*sztam volna egy szívlapáttal. A nőt is, amiért van pofája ilyen pofátlanul kihasználni a srácot és a srácot is, amiért ennyire nyomorék módon hagyja magát.

Nem tartom magam gyors olvasónak, de ha valami tetszik, akkor azért 1-2 nap alatt simán átrágom magam rajta. Ez a könyv csupán 188 oldal, mégis több mint egy hónapom ráment, bár közben kiolvastam egy csomó másikat, mivel ezt meg többször majdnem végleg fel is adtam. És ugyan a pontozási útmutatómban van olyan, hogy 0-ás, elvből úgy gondolom, hogy nem igazán fair olyan alkotásokról írni, amiknek nem jutottam a végére, így ez a minősítés lehet, hogy soha nem fog szerepelni a blogban, de azért egy 1-est mindenképp „megérdemel” ez a kis szösszenet, hiszen az az iskolában még mindig bukásnak számít! Tehát elolvasását jó szívvel senkinek nem ajánlom, esetleg a tömegből élvezhetetlen könyvek olvasásával kitűnni igyekvő, elvont, filozófia/pszichológia szakos és/vagy szabad bölcsész hipsterek találhatnak benne némi élvezetet. De ez csak előítélet, a könyvről viszont tapasztalatból tudom, hogy tré!

Tündérfaktor:

10/1

Könyv adatai:

Eredeti címe: Tatt av kvinnen

Eredeti kiadási éve: 1993

Magyar fordítás kiadási éve: 2010

Kiadta: Scolar

Fordította: Földényi Júlia

Oldalszám: 188

ISBN: 9789632442211